Élő Víz, 1950
1950-június / 13. szám
Bizonyságtétel „Kegyelem nekünk és békesség> Istentől a mi Atyánktól és az Űr Jézus Krisztustól Az Élő Víz május 7-i számát olvasva, sokáig időzöm az evangélizá- ciós naptárnál. Hányszor haladtam át ezen a részen érdektelenül. Most megállók. „Május 8—11. Külmissziói Intézet“. Sok olvasónak csak egy időpont — nekem az új élet kezdete Jézus Krisztusban. Mikor a kis kápolnába léptem, bizonyossá lett bennem, hogy Jézus, a Jó Pásztor most utoljára indult el utánam, az elveszett bárány után. Az Ür már olyan sokszor összetörte szívemet. Lelki nyomorúságom megismerése elviselhetetlen fájdalommal nehezedett rám, de csak eddig jutottam: „Szomorú az én lelkem mindhalálig“ . . . „Az én lelkem bensőmben háborog“ ... — „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?“ — Nem azon töprengtem, hogy felkeljek, hanem azon, hogyan jutottam idáig. Megálltam az életem válaszújának kilométer-köveinél. Első gyónásom és áldozásom: a hirtelen haragú, mérges, dacos gyerekből vidám, örömteli lélek lett, aki határozottan érezte, hogy: „Élek már nem én, hanem Krisztus él bennem.“ Pályaválasztás: • . . úgy éreztem, hogy az Ür Máriaként a lábaihoz hív. Hiába hallottam szavát: „Egy a szükséges.. ,“ Márta akartam lenni. Az íróasztalom fölé egy képet vettem. Mária Jézus lábainál és Márta a félig nyitott ajtóban a szolgálat jeleivel. Nem akartam megérteni, hogy „Mária a jobb részt választotta“ — és nem vettem észre, hogy a félig nyitott ajtón kifelé is lehet menni. Ügy akartam az Űr mellett maradni, hogy szüntelen szolgáltam felebarátaimat. Lelki elégedetlenségemben többször az Igével vigasztaltam magam: „Amit eggyel cselekesztek eme legkisebbek közül, én velem cselek- szitek • • .“ Észre kellett vennem, hogy szeretetszolgálataim sokszor kárára voltak felebarátaimnak. Rá kellett ébrednem, hogy a helyettük elvégzett munka időt adott nekik és az idő alkalmat a bűnre. Akkor már tudtam, hogy az ajtón kiléptem. A szolgálatot már nem az Űrért, hanem magamért a szolgálatért tettem. Házasság: ...ő evangélikus, én katolikus. Engem az egyház törvényei kötöttek, őt a lelke. Nem kerülhettük el egymást, mert a munkahelyünk egy volt. Reverzálist adott. Nem volt benne örömöm. Prohászka elmélkedésének egy része állt előttem: A vegyesházasság szomorú életközösség, mert vagy nem élem a hitemet, vagy nem szeretem az élettársamat.“ Esküvőm előtti napon (akkor már megvolt a reverzális) a keresztlevél kiváltásánál figyelmeztettek, hogy törvény szerint anyám után az evangélikus egyházhoz tartozom. Nem láttam meg benne az Isten kezét. A törvény előtt szabad voltam de lelkem törvényei kötöttek. Mivel ez alól nem éreztem magam felmentve, nem szóltam. Katolikus templomban esküdtünk. Szomorúbb esküvő nem volt az enyémnél. Ilyen lelki harccal elindulni egy új útra . . . Megint Kempis: Krisztus követésének egy részébe kapaszkodtam: „Jelen van az Űr, hogy mindent helyrehozzon.“ Az első gyermek fiú lett, evangélikusnak írták be. Az uram az én nagylelkűségemet látta benne, én az Ür akaratát. Mikor fiam iskolába került, az evangélikus hittanra járt. Valaki feljelentett a katolikus egyháznál. A pár hetes küzdelem alatt jöttem rá, hogy a törvény, amihez ragaszkodtam, megítélt engem. Döntenem kellett a két egyház között. A reverzális miatt az evangélikus egyház mellett döntöttem. Áttértem. Az egyik egyház törölt, a másik nem törődött velem. Akkor már úgy össze voltam törve lelkileg, hogy imádkozni sem tudtam. Bibliát nem olvtastam és így vigasztaló igét a lelkemben már nem találtam. — Az egyik evangélikus templom utolsó padjára borulva Gárdonyi Géza verséből ismételgettem: „Fészekből kiesett madár a nevem, Én nem tudom, mi történt velem, sokat sírtam, A szám is belefáradt“. Egyszer az iskolában, ahol tanítottam, a katolikus hitoktató azt kérdezte tőlem: „Mondja, nyugodt maga?“ Az igazság és a hazugság keveréke volt, amikor azt feleltem: „Nyugodt vagyok, mert csak vallást változtattam, de hitet nem.“ Később még tépelődtem azon, hogyan volt lehetséges, hogy az evangélikus egyházba egyszerűen beírtak és kezembe adták az új kivonatot. Senki nem gondolt arra, hogy az egyház tanaival, törvényeivel megismertessen. így régi egyházam törvényeiből kilépve, az evangélikus egyház törvényeit nem ismérv,e már semmi nem kötött- — Lelkemet lassan eltöltötte a „pusztulás útálatossága“. Néha még felcsendült bennem egy- egy régi ének: „Porba hullok, Uram, oltárod előtt, Hogy imádhassalak, adj lelki erőt!“ ... — „Uram, hiszlek és reméllek, Tiszta szívből szeretlek, vallom magam teremtménynek“ ... Ezen kitben és reményben, szeretőiben erősíts!“ ... — „Jézus szíve szeretlek én, Vezess át az élet tengerén, Ha vihar dúl fejem felett, Legyen irgalmas szelíd szíved. Minden homályt elűz egy mosolyod, A lelkem megnyugszik, ha Veled vagyok . . .“ Azután mindig reménytelenebb lettem. Már csali nagyon ritkán sóhajtottam: ,,A mélységből kiáltok fel hozzád, Uram, Uram, hallgasd meg az én szómat! Legyenek füleid figyelmesek az én könyörgéseim szavára. Ha a vétkeket figyelembe veszed, Uram, Uram, ki állhat meg előtted?!“ Evangélizáció. Mikor a Gyarmatutcai kis kápolnába jutottam, az igehirdetés hatására világosan éreztem, hogy engem, a fuldoklót utoljára vet fel a víz. Ha most sem tudok megkapaszkodni Krisztus kezébe, a felém nyújtott kegyelmes kézbe, elveszem. Éreztem Jézus könnyeit lelkem halála, pusztulása felett. Tudtam, hogy az én ítéletem az lesz: „Hányszor akartam, de te nem akartad!“ A kegyelem világossá tette előttem a hallott igét: „Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket“ és „Még ma velem leszel a paradicsomban.“ így helyezte nagytiszteletű úr az én kereső lelkemet Krisztus kezébe. Hazafelé már Szűz Mária éneke zengett bennem: „Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez az én lelkem az én üdvözítő Istenemben. Mert nagy dolgokat cselekedett velem a hatalmas, kinek szent az ő neve.“ Azután: Sajnáltam, hogy nem kértem útmutatást, tanácsot. Otthon elővettem a Bibliát és mindjárt meg is értettem mit jelent az: „igét kaptam.“ Az Apostolok cselekedetei 13, 37—39. része erősítette meg hitemet. Majd a kérdésre: Mit akarsz, Uram. hogy cselekedjem?“ azt az útmutatást kaptam: „Bízzál az Urban, cselekedjél jót, lakozzál a földön és élj hit által.“ Rátaláltam a 40, 51, 91. és ma a 100. zsoltárra és nem tudok betelni velük. Elmentem vasárnap, május 18-án az utolsó evangélizációra a Várba. Ott a morzsák alatt a Lélek indításéra, kevélységem legyőzésére, az alázatosság gyakorlására bizonyságot tettem. Másnap hétfőn két haragosomtól kértem bocsánatot. Az egyikkel évek óta nem beszéltem, elmentem hozzá és megmondtam: az ember két úrnak nem szolgálhat, bocsásson meg nekem. — A másik a társbérlőnk felesége, úgy gyűlöltem, ahogyan gyűlölni csak a megátkozott lélek tud, tőle is bocsánatot kértem. Azóta vasárnap délelőtt 10 órára és csütörtök délután 6 órára úgy ké6 ÉLŐ VlZ
