Élő Víz, 1949
1949-május /11. szám
jusa. Ekkor láthatatlan vendég lépett a papiakba. Azt mondják róla, hogy kasza van a vállán. A neve halai s mindig hívatlanul érkezik. Elvágta a legkisebb leány, Aili életfonalát s a szomorúság ködével permetezte tele az eddig ragyogó, boldog otthont. Súlyos volt az élet keresztje s nehéz volt dicsérni az Urai. Kontola anyókája még megpróbált rázendíteni a kedves énekre, de a hang a torkára fagyott s pici, félig vak szemei megteltek könnyel. i tgy múltak a napok, a hetek. A hívatlan vendég pedig újra megnyitotta az otthon ajtaját. A napot lopta le a papiak egéről. A drága feleség és édesanya hunyta le csillogó szemét örökre s a teste kihűlt. A férj szívében megindult a harc. Jákob harca. Uram, mit kívánsz tőlem? El nem engedlek, amíg meg nem áldasz! Nehéz szívvel őrködött az ágy mellett s a szívverést ■vizsgálva figyelte az egyre kihagyó lélekzetvételt. Nem tudott mást mondani, mint ezt: „Űr Jézus! Úr Jézus!“ A haldokló ajkáról pedig elszállt az utolsó sóhajtás is. Mindennek vége volt... Miért kellett így történnie? Hát ilyen rövid az ember boldogsága? így magára hagyja Isten a szorongatott szívet? Ilyen szorongattatásba veti Isten az ö munkását is, elszólítva mellőle ezt a drága munkatársat? Ó Uram, felemelsz még? Megtartasz még? Hordozol még? Ezekre a drága kérdésekre akkor még nem kapott választ. Az ég néma volt egy hétig, kettőig, háromig... S akkor harmadszor is megsuhintotta kaszáját a halál. Most a másik leány, Saima indult az örökkévalóságba. Úgy látszott, Isten haragvó keze lebegett a lapuai papiak fölött. A szív legmélyébe vetette a keresztet. A pap Isten elhagyatottjává lett. A reménytelenség éjtszakája vette körül. Ki mentheti 'meg? Hol a segítség és megváltás ebben a reménytelenségben? Ekkor lépett be az egyházfi, ez a hűséges barát, akinek a szeme mindig biztatóan csillogott, kézszorítása meleg s mosolya együttérző volt. A sekrestyében, míg a. lelkész vállára terítette a palástot, mindig volt valami biztató szava s ez oly jól esett, amikor nehéz léptekkel indult az igchirdetö fel a szószék lépcsőjén. Ez alkalommal a tekintete a megszokottnál is biztatóbb volt. Látszott, hogy szeretné megosztani mindazt a fájdalmat és nyomorúságot, ami szeretett lelkésze szivét nyomja. Tudta, hogy a gyülekezet pásztorának most súlyos elintéznivalója van a Pásztorral. Ezért szólalt meg hangsúlyozott szavakkal így: — Lelkész úr! Ez volt Krisztus harmadik kérdése önhöz: „Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem?“ Csodálatos volt szavainak hatása. Mintha maga a Mester lépett volna a szobába, hogy letörölje a köny- nyeket s begyógyítsa a szív sebét. Tehát mégsem hagyott el? Ilyen csodálatos és nagy az ő szeretete? A megalázkodott lelkész előtt új út nyílott, amit eddig szem elől tévesztett. Vándor ő itt a^földön, aki sohasem ér célhoz, ha Jé?us Krisztus nem segíti, nem indul vele s nem vezeti célhoz. Nélküle minden hiábavaló, mint ahogy oly sokszor hirdette az összejöveteleken s a szószéken, de amiben most. oly keményen megpróbálta az Űr. Valóban! Ó, mennyi mindenről megfeledkezett, ami pedig hosszú éveken át Krisztushoz fűzte. Most köny- nyes szemmel tehet vallomást Simon Péterrel együtt: „Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek!“ Új látásként ragadta őt hatalmába Istennek felismert szeretete. Eszébe jutott az apostolok szenvedése, nyomorúsága és börtönbüntetése. Mint ahogy az apostolnak is vigasztalására voltak a filippibeliek, amikor így ír nekik: „tudom, hogy ez a fogság nékem üdvösségemre lesz a ti könyörgéstek által és a Jézus Krisztus Lelkének segedelme által“. Így adattak az ő számára is barátok, akik őt az imádság karjával emelik s mellette van — ezt most már határozottan tudta — Jézus Krisztus Lelkének segítsége is. Az apostol börtönében szenvedést hordozott s bár örömmel hordozta, mégis benne élt a vágy, hogy el- távozhassék végre ebből a megpróbáltatásból, hogy mindig Krisztussal lehessen. Most a halál látogatásai is egyre közelebb vitték Lapua papját Krisztusához. A menny utáni vágyódás égőbb volt a szívében, mint valaha. A „szemtől-szembe“ való látás után sóvárgott kimondhatatlanul. Ez a reménység lángolt benne s az éjt- szaka csöndje vette körül. Valami láthatatlan erő ragadta magával s nehány pillanat múlva papírra vetődtek ezek a szavak: Uram, ó add, ha vándorútam Majd véget ér itt a borúban, Elérjek hozzád S te fényes orcád Hadd lássam én! Azután szavakba öltözött előtte s az Úr előtt, akivel íme most beszélgetett, az oka annak, hogyan született meg benne ez a vágy. Szívének vágyódása oly nagy volt, hogy kiáltva kiáltott az Űr felé. Ennek a földnek a börtönfalai szorították a lelket. A cella levegője a halál dohosságát árasztotta. Az ablak oly kicsi és magas, hogy a napsugár nem szökhet be rajta. Úgy érezte, egyedül van a világon a halállal szemben. Ezért fakadtak fel szívéből a szavak: ó, lásd, Uram, a szívem, lelkem Feléd sóhajt vagy vággyal telten S a gyötrelemtül Fájón kiperdül A könnyem is. A menny utáni vágyódáshoz járult még az is, hogy mindennek a végén csak egyetlen remény van: Krisztus. A fájdalmak között nincs más orvosság, csak Ö. Ő az, aki a megrepedt nádat nem töri el s a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. így mondja az írás. S most arra gondolt, hogy számtalanszor állította a gyülekezet elé élesen a szószékből ezt az igét: — Az ég és a föld elmúlnak, de Isten beszéde megmarad örökké! A szenvedésnek ebben a tüzében úgy érezte, mintha valóban ég és a föld elmúlnának s akkor lépett be hozzá Vallenberg s szavaiban hozta az Urat. összetört szíve új formát kapott. Sebei a Mester előtt voltak s a forró könnyek előtte peregtek ki. Le kellett írnia: Nézd, minden elhagy; üdvösségem Te vagy csupán a földön s égen; Sebem te látod, Könnyem szivárog S te számolod. Ez az Űr kezétől váló érintés vitte öt a Jabbók révéhez, ahol kemény harcát vívta, mint Jákob. Mint ahogy Ézsau serege fenyegette Jákobot, a legnagyobb nyomorúság idején így támadta őt is meg a hitetlenség kígyója. De vele szemben bírta a küzdelmet mindeddig. Győztesen hagyta el a. harcmezőt és áldást kapott. Ezért mondta el Jákobbal: El nem bocsátlak: e világon Egyébre semmire se vágyom, Csak áldj meg engem, Csak elepednem Ne hagyj Uram! PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM 18
