Élő Víz, 1949

1949-május /11. szám

— Én azt gondoltam: el kéne mennünk. Nagy János letette u kaszát. Kiegyenesedett. — Én, fiam, nem megyek. Nem vagyok már fiatal. Az ötvenedik évemet laposom. Nehéz lenne már nekem újat kezdeni, elszakadni ettől a falutól, ahol születtem, ahol apám, nagyapám, dédapám is élt... Hanem ha jó­nak látod, próbáld meg te. Péter bátyádnak hiába szólsz, ő sem megy. Ide házasodott, itt is marad. Te még legény vagy: könnyebben mozogsz .. . Három hét múlva már Somoson volt Nagy Pista. Kapott földet, házat, meg két tehenet azzal a megszo­rítással, hogy félév alatt meg kell nősülnie, mert legény- embernek nem jár település. Örült Nagy Pista, örült. Hogyne örült volna. A ma­gáéban dolgozhatott végre. Alig került le a gabona a földekről, már beleakasztotta az ekét a tarlóba. Szántott reggeltől estig Templomból kijövet ismerkedett meg egy idegen falubeli leánnyal, aki nagyon megtetszett neki. Tele­pes rokonainál volt látogatóban. Pista járni kezdett hozzájuk. A leány, de a rokonok is igen szívesen vették a közeledését. A rokonok bizalmasan tudtára adták a legénynek: megcsinálja a szerencséjét az, aki Annust elveszi. Egyes leány. Szülei elég tehetősek: jó segítsé­get tudnának vejüknek nyújtani. Pár hét múlva Annus hazautazott. Pista nem lelte helyét nélküle. Egyideig csak lógatta a fejét, aztán kapta magát:, vonatra ült és elutazott Annusékhoz. A szülök házánál nagy örömmel fogadták. Pista jól körülnézett a portán. Látta: jóravaló, rendes emberek lehetnek. Előállt hát szándékával: feleségül venné az Annust, ha hozzáadnák. Adnák, hogyne adnák. — A rész­letekről kezdtek beszélgetni: az esküvő idejéről, helyé­ről. „Én, fiam, nem megyek. Nem vagyok már fiatal.“ (Pataj Mihály fametszete.) A munkában jól teltek napjai. Békességben volt a falubeli emberekkel is. Nagyobbrészt magafajtájú sze­gényemberek voltak. A napjai hát zökkenő nélkül foly- dogáltak: a hétköznapok, — de a t'asárnapokkal baj volt. Vasárnaponkint — az ünnep kedvéért — amikor dol­gát az állatok körül elvégezte, mindig a jó ruháját vet- te föl, de azontúl csak lézengett. Hamarosan észrevette, hogy miért is érzi olyan üresnek a vasárnapokat. Nem volt a faluban evangélikus templom, sem istentisztelet. Sokszor elnézte fájó szív­vel a templomba tóduló embereket és csüggedten gon dőlt arra: ő nem mehet templomba. Vasárnap mindig visszakívánkozott a szülőfalujába ... Új ismerősei hívogatták: — Gyere hozzánk, ha nem vagy is mifétink. Temp­lom, templom. Egy Istenünk van ... Eleintén nem ment. Később aztán, hogy neki is le­gyen vasárnapja, be-betért a templomba ... — Hogy egészen egyek lehessetek, legjobb volna, ha áttérnél a mi vallásunkra — mondta az öreg Gere­ben, Annus apja. Pista meghökkent. — Áttérni?! ... Erre nem is gondoltam. Az ... az bajos lesz ... ?fem. Át nem térek — rázta meg a fejét. — Úgyis jó — nyugodott bele Gereben. Akkor csak a gyerekeid lesznek majd mifélinkek — valamennyien. — Ott Somoson, amint hallom, úgy sincs evangélikus. Talán egyedül vagy az egész faluban. Mit különködnél és csinálnál felemás állapotot a családodban!... Főtt a legény feje a hosszú úton végig, míg Somos­ra ért. Pár napi tépelödés után döntött: jó, legyen meg Gerebenék kívánsága. Végeredményben igazuk van. Mit különködjék!... Meg aztán Annust másképpen meg nem kaphatná, már pedig lemondani róla nem tud. Ha az őszi munkák befejeződnek, elutazik újra Annusék­hoz és annak rendje-módja szerint megkéri a kezét. Egy vasárnap délután odahaza üldögélt és az éne­PÜNKÖSDI EVANGÉLIUM 6

Next

/
Thumbnails
Contents