Élő Víz, 1949
1949-szeptember / 19. szám
SÖTÉTSÉGBŐL VILÁGOSSÁGRA Sok-sok évvel ezelőtt Svájcban utazgattam. Akkoriban rö^icl idő alatt kétszer egymásután fordult elő, hogy a Szent Gotthárd-alagútban valamilyen géphiba folytán megállásra kényszerült a gyorsvonat s csak hosszú várakozás után tudta útját folytatni. Mindkét esetben az utasok közül többen füstmérgezést kaptak, sőt —( a hírek szerint — még haláleset is történt. És egyik utam alkalmával nekem is olyan vo- ,-alra kelleti szállnom, amelyik átmegy ezen a 15 kilométer hosszú afagúlon. Szereltem volna az alagút megkerülésével elérni célomat, de oda, ahova én igyekeztem, csak az alagúton vezetett az út. A fülkében többen ültünk s csakhamar beszédbe elegyedünk egymással. A táj fölé sötét, mélyen járó felhők borultak., majd zuhogni kezdett az eső, a sötétzöld fenyők kísértetiesen hajlongtak a szélben. Mindnyájunk kedélyét megölte a zord idő. Szóba kerültek az utóbbi balesetek is és mindnyájan aggodalommal gondoltunk arra a lehetőségre, hogy esetleg ezen az úton is történhetik valami. A vonat pedig csak vágtatott az alagút felé. A hegyek ösz- szébb szűkültek, végüt már a sziklafalak majdnem a vonat oldalát súrolták. Feszült izgalmunkat csak fokozta, hogy beszólt a kalauz és lehúzalta velünk az ablakokat, hogy a füst az alagútban be ne tóduljon a fülkébe. Zsebkendőket szedtünk elő, kikészítettük a zseblámpáinkat és sok más óvintézkedésen törtük a fejünket, ha netán mégis előadná magát valami. Pedig ezek az óvintézkedések vajmi keveset használtak volna, ha a 80 kilométeres sebességgel száguldó vonattal történik valami. Végre befutottunk az alagútba. A vonat kerekei egyszerre élesebben kezdtek csattogni, a ránkboruló sziklafalak hatalmas erővel verték vissza a hangot. Hirtelen kialudtak a lámpák s piosl már korom- sötétségben vágtattunk tova. Zseblámpák villantak, többen az órát nézték. Pedig még ali,g haladtunk 2—3 kilómétert. A percek csigalassúsággal teltek, a vonat pedig fékezni kezdett. Megállunk? Akkor itt a haj. De nem! Lassabban ugyan, de mégis mozgunk. Ez jó jel. Már nyolc perce vagyunk az alagútban. A felén túljutottunk. Hirtelen nagyot zökkent a 'olyan részegeseket, akik ?ö—80 éves korukban haltak meg. ‘Nem lehet a:t állítani, hogy a- alkoholista istentelen. Hol eleinte, hol később vannak lelkiisme- retfurdalásai, tehát Isten Lelke él és dolgozik ben- nülc. Sőt sokszor igen erősen. Ez a Lélek sokszor más természetű bűnös hajlamokat is megítél bennük. így vetni vágyaikat, gyűlölet és támadó ösztöneiket s la Léleknek a: ítélete solzszor nagyon kínos, gyötrő és marcangoló és ezért azután megy valami után, hogy ebből a kínos állapotból kikerüljön. Ez következik be az ital elfogyasztásával. Az .italozásnak az a legborzalmasabb hatása, amidőn a lelkiismeret szavát hallgattatja cl. Isten szavát- nem hallja meg, sem mint ítéletet, sem mint erőt adó kegyelmet. Nem hallja az illető, hogy Jézus vérében van erő, mégpedig csodéilatos erő. .-f sátán minden erejével, arra törekszik, hogy ezt a hangot ne hallja meg az iszákos felebarátunk. Azért adta kezébe az alkoholt, hogy végleg eltompítsa Isten üzenetének megliallására, hogy lehetetlenné tegye számára, hogy élete Isten igaz világosságának a fényében állhasson előtte. Nem látja, hogy elesett és elveszett ember, s nem hallja a biztatást, ne félj, csak higyj, s a még boldogabb üzenetet, bízzál (iám, Jeányom, megbocsáttattak néked a te bűneid. Isten Igéje az ür Jézus Krisztusban a "Szentlélek sötétséget oszlató munkája által le tudja rontani azf, amit a sátán felebarátaink megkötözésében felépített és valóságos szabadságra tudja elvinni őket. Dr. Szalag Károly kocsi, a kerekek ritmusa összezavarodott. Most már nem beszél senki, de haladunk tovább. Még hat perc. Hát csak nem akar vége szakadni ennek a sötét alagútnak! Üjabb nekilódulás, újabb fékezés, majd megint ugyanez; érezzük, hogy jobbfelé megdől a kocsi, persze kanyarban vagyunk! Az szinte lehetetlen, hogy valami baj ne történjék velünk. Miért is szálltunk erre a vonatra, hiszen már annyi baj történt ezen az úton. De most már mindegy, ki nem szálihatunk, jöjjön, aminek jönni kell. És ekkor — hirtelen alábbhagy a kerekek csattogása, szemünk káprázik a napfénytől, a vonat pedig egyre nyugodtabb, simább futással visz bennünket előre. Amikor látni kezdünk, csodálkozva bámulunk a kék égboltra, az aranyszélü felhől'oszlányokra és a körülöttünk elterülő napsütötte t.ájra. És egyszeriben elsimulnak a torz ráncok, szemünk ragyogni kezd, egyszerre beszél mindenki: örülünk, hiszen hátunk megett van az alagút, a zord idő, a terhes sötét felhők és a súlyos fenyegetés: átjutottunk a hegyen. És egyszerre csak dicsérni kezdjük a.yonat vezetőjét: milyen biztos kézzel vezette a vonatot, milyen gondos és bölcs ember lehet s egyszerre világosan látjuk, hogy a fékezések, a zökkenők mind a mi érdekünket szolgálták, de mi izgalmunkban mindenben csak rossz jelet láttunk és bizony nem is gondoltunk a mozdonyvezetőre, aki pedig á helvénvolt, hanem, egész botorul mi magunk akartuk irányítani .a sorsunkat, ahelyett, hogy hittünk és bíztunk volna a mozdonyvezetőben, aki becsületes, erős kezében tartotta a mi sorsunkat. Ha most sok-sok esztendő távlatából összehasonlítom ennek az utazásnak az eseménveit életem eseményeivel, megdöbbentő hasonlóságot fedezek fel köztük. Az én életem vonata is sokáig olyan vágányon futott, amelyről pedig tudom, hogy ezer veszedelemmel terhes. Hogy erre a vonatra száltam, azt csak akkor kezdtem megbánni, amikor már láttam. hogv a veszedelmek egyre közelednek és nem tudom őket kikerülni. Tettem én is óvintézkedéseket, a magam erejével próbáltam elérni valamit, de a vonat csak száguldott velem tovább. S ágy én is elérteni arra a pontra, hogy: jöjjön, aminek jönnie kell. S eleinte én sem gondoltam életem vonatának vezetőiére: Istenre és a Krisztusra. Csakhogy mielőtt kiértem volna az alagútból a világosságra, rájöttem, hogy én hiába akarok kijutni, rájöttem, hogv nem Indok kiiutni, rájöttem, hogv nem is tőlem függ a szabadulásom, hanem egyedül életem vonatának vezetőjétől: Krisztustól, akinek biztos kezére, szerete- tére és kegyelmére csak rá kell híznom magamat, veszteg kell maradnom, s fi majd harcol helyettem a sötétség hatalmaival s kivezeti é'etem vonatát a világosságra. — Krisztussal való ezt a találkozásomat akarom most elmondani. Lassan észrevétlenül életembe belopakodott hosszú évekkel ezelőtt egv szenvedély: az ital. Fiatal voltam és erős, eleinte úr tudtam felette maradni. Általában nem okozott zökkenőket az életemben: munkámat rendesen végeztem, senki nem is rótta fel, hiszen független voltam, meg aztán az a környezet. amelyben éltem, talán nem is tartott volna teljes értékű embernek, ha nem iszom velük. S szenvedélyem mindvé'úg szerényen igyekezett viselkedni: megelégedett azzal, ha egv hónapban egyszer hódoltam neki. De akkor 1—2 napig szolgája voltam Ez az időszakiság megint kitűnő alkalom volt arra. hogy ielentőségét még önmagam előtt is rsökkentsem. Ugyan — mondogattam — ez nem komoly dolog. hiszen ritkán fordul elő. az iszákosok pedig minden nap isznak. Hol vagyok én tőlük? — Ez legfeljebb csak mulatósság, ahhoz pedig mindenkinek joga van. hogv hosszú hetek munkája után egy kissé szórakozzék! — — Ez volt az első fázis. élő víz 5
