Élő Víz, 1949
1949-szeptember / 19. szám
ereje kezdett kivonulni a családból és beleszűkült a gyülekezet medvébe. Kialakult a templom szakrális jellege és oz otthon megszűnt szentély lenni. A színes és ünnepélyes hangulatú szentegyházak mellett hamar elfelejtődött, hogy Isten gyermekeinek szürke hajlékai is az Isten házai. Az Űjtestamentum lapjain a keresztyónség bevonult az otthonokba és megszentelte a családi hajlékokat, a keresztyónség későbbi századaiban pedig templomokat emelt, és az otthonok' evilágiak maradtak. A legelső időben a keresz- tyénség otthonokban való összegyülekezést jelentett (igehallgalásra, szeretetvendégségre, imádságra és úrvacsorái közösségre), később pedig egyre inkább hazulról való elmenetelt (templomba, bibliaórára, gyülekezeti buzgólkodásra). A templomos keresztyónség idején alakult ki a közönyös vagy egészen elvilágiasodott otthon. A hit erejének a megüresedésével együtt hagyott alább a mások^ s ezek között a családtagok üdvössége iránti felelősség is. Ez is az egyház (értsd alatta a papot, és a tanítót) ügye lett. Itt Jézus Krisztus megismertetését és megszerettetését is az iskolára hagyták a szülők más, evilági ismeretek közlésével együtt. Az édesanya már nem Jézus Krisztusról beszél a gyermekének, hanem üres, tartalmatlan vagy a Biblia világával egészen ellentétes irányzatú mesés-könyvekkel ajándékozza meg. Elmaradt a családi áhítat, el az étkezés előtti és utáni imádság és nem maradt más, mint az esti imádság csökevénye. Az is meglehetősen racionális tartalmú versikékben. Nagy gyülekezeti lelkésztől hallottam, hogy amikor igen népes, első osztályos hittanórán megkérdezte, ki tudja a Mi- atyánkot, csak ketten jelentkeztek, s azok is más vallásúak voltak. Ebben az időben azonban már nem az a helyzet, hogy a szülő az egyháztól várja gyermekeinek a hitre vezetését, hanem inkább eltűri, hogy az egyház is foglalkozzék a gyermekeivel. De sok esetben azzal a kifejezett kívánsággal, hogy ne terhelje túl a gyereket, ne adjon fel leckét, ne osztályozzon szigorúan és ne hívja el a hittanórán kívül még más alkalmakra is. Hiszen annak a gyereknek úgyis annyi elfoglaltsága van: a sok iskolai feladat mellett zongoraórára, angol társalgásra, egészségügyi tornára, tánciskolába jár, vagy pedig a kisebb testvéreire vigyáz, apjának, anyjának, segít, kenyérkereső munkát végez, stb. Senki nem veheti rossz néven, ha nem ér rá bibliaórára, vagy vasárnapi iskolába járni. Ha pedig itt-ott a vallástanítás eredménnyel végződik és a hittanóra nem csupán unalmas vagy kedélyes potyatárgy volt, hanem ott lelki ébredések történtek, fiúk és leányok Jézus Krisztusban valóságos szabadítójukat, Üdvözítőjüket ismerték fel és a tőle kapott új élettel mentek haza az otthonukba, akkor a bizonyságtevő és tanítványai lelki javát mindenek előtt munkáló vallástanító megismerhette a keresztyén szülők gyermekeik iránti felelősségét. Nevtelen levelekkel, nyílt feljelentésekkel, fegyelmi vizsgálattal fenyegettek meg nem egy vallástanárt, mert elbolondította, szentfazékká tette, a Bibliába gabalyította bele az ő okos és felvilágosult fiukat vagy leányukat. 2 Az egyháznak megelevenedése, ifjúság között végzett ébresztő munkája, igen sok esetben jiütközött a szülők ellenállásába. A keresztyén egyház tagjai, esetleg különböző tisztségekkel kitüntetett elöljárói a Jézus Krisztus nevére megkeresztelt gyermekeiket tudatosan és megfontolt terv szerint igyekeztek megőrizni megtéréstől, a keresztyén hit nagy igazságainak személyes átélésétől, Jézus Krisztus valóságos követésétől. A keresztyén otthonból teljesen e világi otthon lett, e világ istenének az uralma alatt, ahol nagy sietve pltották ki a gyermek szívében a Szentlélek-gyújtotta tüzet. A keresztyén otthon missziói terület lett az egyház számára, még akkor is, ha nagy ünnepélyességgel megkeresztelték az újszülötteket, vasárnaponként le-le- vizitelgettek a templomban, virágcsokrot ajándékoztak a vallástanítónak a hittanvizsgán és könnybe- lábadt szemmel nézték a konfirmációkor gyermekük első úrvacsoravételét. És most az egyház megkeresztelt gyermek- tagjai közötti szolgálata, hitoktatói munkája ennek az otthonnak a döntésétől függ. Lehetetlen, hogy ne foglalkozzunk nagyon komolyán ezzel a kérdéssel. Ennek a változásnak komoly figyelmeztetése van mind a keresztyén egyház felé általában, mind a keresztyén családok felé. Az egyháznak meg kell látnia, hogy kegyelmi lehetőség a hitoktatás. Az volt a múltban is, mikor a kötelező hitoktatás formájában minden különösebb utánjárás nélkül maguk az iskolák »szállították« a növendékeidet az egyház nevelő munkája számára. — És ki meri azt mondani, hogy az egyház teljesen felhasználta ezt a lehetőséget? Ha a mostani változás hatása alatt mérlegre tesszük hitoktatói munkánkat s általában az iskolák keretei nyújtotta lehetőségeket, bünbánattal kell látnunk, hogy nagyon sok mulasztás terhel: 1. a meg nem tartott hittanórák tömege (kényelmességből, lustaságból, munkaerő híján, stb.) 2• az xilkalmatlan munkásokra bízott hitoktatás (másvallásuak, hitetlenek, nem teljes értékű munkájú egyházi szolgák), 3. helytelen irányú és tartalmú hitoktatás (felekezeti öntudat növelése, állandó katolicizmus- ócsárlás, a bibliának az elhanyagolása, a• hivő bizonyságtételnek a hiánya, a hittannak potyatárgy- gyá alacsonyodása, stb,), 4- az egyháznak, ill. gyülekezeteknek a felelőtlensége a hitoktatás dolgában, (a hitoktatásnak a gyülekezeti munka hamupipőkéjévé válása, anyagi tekintetben az iskola fenntartóra hagyása, stb.)Ha mindezt számba vesszük és a szent és igaz Isten színe, előtt tudjuk magunkat, akkor szinte azon kell csodálkoznunk, hogy Isten nem zárja el egészen még ezt az útat, nem vonja el egészen ezt a kegyelmi lehetőséget. Hiszen Isten nem veheti könnyen azt a hűtlenséget, mely miatt az Ő Egyetlenének a vérén megváltott és szent nevére megkeresztelt emberek jutottak közömbösségbe, cinizmusba, vagy támadó istentagadásha. Mert ki merné azt tagadni, hogy a középosztály elhitetlenedéséért, sokak ^kiábrándulásáért ill. az élő hittel soha nem találkozásáért elsősorban az egyház hitoktató munkája kerül ítéletre. Az egyháznak ezt a magába-szállását akkor ÉLŐ VÍZ
