Élő Víz, 1949

1949-szeptember / 19. szám

Levél a cigánymisszióból

1049. június hó.

A ki« cigány muzsikusaim legnagyobb része, nkik különben télen át minden vasárnap délelőtt meglátogattak — elutaztak. Nagyon nélkülözöm őket — Maxit, aki egészen sze eticsé! lennek érezte magát mindig, amikor egv ószövetségből veit történetet beszéltem el, akkor felháborodva kiáltott fel: »Ma

egyáltalában nem beszéltél nekünk a Megváltóról!« — Yagv Niki, a legkisebb, aki mindig olyan illedelmesen, csendben ül — és még is, tulajdonképpen kis gaz kópé őkelrne. Vagy »Wolkeli,«, akiről fiatal apja ezt jövendöli: »Egykor az egész cigány nemzetség példaképe lesz!« De eddig még semmi sem észlelhelő ebből. — És a többiek. A szoba telistele cigány gyerekkel! Olyan csekélynek látszik sokak előtt ez akis szolgálat. De Isten nagyon jóságos — és néha lehet látni valamit abból, hogy mégis nagyon becses ez a szolgálat Ö előtte. Nemrégiben megkérdezett egy cigány asszony^ hogy nem vol- tam-e azelőtt Berlinben »a zöld úton«. Gondolkoznom kellett, hisz oly jégen volt. »Igen, — mondta az asszony, — minket, gyermekeket egy deszkára ültettél és éneket tanultunk. Egész életemben- nem fe'ejlettem el és énekelgetem: »Mert a Jézusé vagyok, arcom egyre úgy ragyog, Szívem örvend pásztoromnak, Lelkem hívó szent szavának, Ismer engem és szeret, néven szólít, úgy vezet!« — dúdolja. Talán több is, mint 30 évvel ezelőtt volt. nem tudták emlékez'etéből kitörölni a szörnyű évek sem. Istennek a Lelke meg tudja rögzíteni. Ehhez hasonlókat él át az ember. Egész bizonyosan keresi az Ur Jézus jövendő országa (ta’án utolja a) polgárait a cigány táboroki au is. Heil- bronnban nagy fiaitól és sok gyermekétől körülvéve, szép, nagy kocsija előtt állt egy cigány ember. Mikor a kereszten levő Megváltóról mutattam neki egy képet, azt mondta: »Nagyon érdekel engem az ilyesmi.« Arra kért, hogy menjek be a kocsijál a. Ekkor egy elkopott bibliát hozott elő és beszélte: »Valaki egyszer megajándékozott ezzel a könyvvel. Szívesen olvasnám, de soha nem jártam i«ko'ába, se templomba. Aztán magamtól tanultam meg olvasni nagy fáradsággal és olvastam azt a könyvet. Éjjel, nappal míg a szemein el nem romlott. Azt gondoltam, kell, hogy jöjjön valaki, és magyarázzon belőle.« Két vagy három órahosszat olvastunk a bibliából (elcsodálkoztam a bibliaismeretén), utoljára a filippi börtönőrről, akinek Pál azt mondta: »te és a te házadnépe üdvözölsz.« Erre felugrott és azt kiáltotta: »így legyen az én kocsimmal is!« — Vagy pedig itt van- egy másik, egv fiatal muzsikus, cigány. Auschvitz- bnn szétroncsolták az egyik lábát — ezért sántít. Tulajdonképpen hárfán játszik, de nincs most hangszere, mert nagyon szegény. Teljesen egyedül lakik a kocsijában, amelyben rend és tisztaság uralkodik. »Nagyon sokan voltunk — a rokonságunk (pereput tyűnk) — mondta — 103 volt. — És csak hatan maradtunk életben.« Ezeknél a szavaknál mélyenfekvő cigányszemei, mintha a vigasztalan űrbe tekintenének. Mindig csendesen ült, ha a gyerekekkel ezen a téren énekelgettünk és bibliai történeteket beszéltünk el. Nagyon zárkózott, de egy napon megnyilatkozott és elmondta, hogy ifjú korában egyszer Berlinben az én missziós kocsimban ült. hogy az auschvitzi bet egbarakban a mi fiaink mellett feküdt és még "inast is, az életéből. Az át szegezett kezek hűséggel, keresték őt i--. Mióta megtalálták, az-^ óta nem szomorú már a szeme. Nem könnyű neki a többiekkel együtt lenni — remélhetőleg nem marad a cigánytéren egyedül.

Úgy van, »nagy kapu nyílt meg« — és hozzáfűzöm, mint Pál a ko- rfnthusi levélben: »és az ellenség is sok«. Sok segítségre és közbenjáró imád,cágra van szükségünk, »nekünk, cigányoknak«.

Zeitemé, lelkészné (24u)

Hamburg 30. - Holstenwall 21.

Két találkozás

Gyenesröl jöttem haza a fiúkon- jerenciúról. Velem együtt Isten Szent Lelke sokakat megragadott. Nemcsak megragadott, hanem határozott paranccsal küldött bennünket el, hogy szolgáljunk Néki. Keszthelyen átszálltunk a bp-i vonatra. Egyszerre elkezdtünk énekelni és megtartottuk a velünk tovasiető vonaton a reggeli áhítatot, Áldott volt az együitlét. Sokat énekelgettünk. Ugyan abban a fülkében utazott velünk egy rk. lelkipásztor. Kissé bátortalanul odamentem hozzá. Egy kérdést vetettem fel elölte. Az odamenetel előtt elénekeltük: ».4 keresztfához megyek« kezdetű éneket. Utána többen is beszélgettünk vele. Látszott rajta, hogy szívesen beszélget velünk. Jézusról és az egyházról beszélgettünk, Igen komoly volt. Mikor már elég sokat beszélgettünk, előkerült az énekfüzet. Szinte egész úton énekeltünk, Újabb és újabb éneket kért elének- lésre. Szinte minden finn éneket elénekeltünk néki. Sőt ö is kezében tartotta énekfüzetünket. Jó volt ö- rülni ennek. Bizony azóta is sokszor gondoltam reá, kérve Uram Szent Lelkét, áldja meg azt a kathoUkus, velünk barátkozó lelkészt.

Volt azonban nékem egy másik találkozásom is. Tahiból jöttem haza többed magammal konferenciáról. Sokak számára igen áldott volt ez a konferencia is. Felszálltunk a hajóra és kb. 1 óra hosszat a hajó fedélzetén beszélgettünk, régi és új élményekről Azonban a hajó fedélzetéről z eső beparancsolt a hajó belsejébe. Néhány percig sajnállcoz- f elet te, de utána tudtuk, hogy Isten itt is szolgálatot bízott reánk. Kerestük a helyet, majd meg is találtuk, ahol elhelyezkedtünk. Láttuk: itt Isten Szent Lelke szolgálatot készített.

Szomorú hitvány tártát elénk, Két rk, lelkész, kifestett cigarettázó nőkkel kártyázott. Isten szívemre helyezte az igét: »Miattatok káromol- tátik az Isten neve!«. Barátaimmal láttuk feladatunkat. Imádkoztunk, hogy Isten áldjon meg mindent. Elkezdtünk énekelni. Volt egy kis tendencia benne, mikor közös énekeket énekeltünk el legelőször. így jött sorban: »Ments meg engem,

Uram az örök haláltól«, »A kereszt- fiihoz megyek«. Itt már felfigyeltek reánk. Majd folytattuk. »Isten e világot annyira szerette«. »Tudom, az én Megváltóm él«. »Óh jöjjetek, örvendjetek, Isten szerel«. és még sokat.

Én tudtam, mi Isten akarata. Oda kell mennem hozzájuk és bizonyságot kell tennem az Ür Jézus Krisztusról. Testvéreim részéről is kaptam a biztatást: Menj, mi majd, imádkozunk érted. Az Ür veled lesz.

Illedelmesen odaléptem hozzájuk. Feltettem a kérdést: Fötisztelendö- ségedék nem gondolnak arra, hogy ezzel a viselkedéssel kivid valókat megbotránkoztatnak? Az egyik ingerülten igyekezett elhallgat talni, a másik az egész dolog ártatlanságára hivatkozott. Az előbbi elhallgattatni akaró szavára megmondottam, hogy ezt Jézus mondatja velem, nem magamtól szólok. Kétségbe vonta, Magán keresztül nem szól Jézus! volt a felelet. A másikon látszott, hogy kissé megzavartuk. Belevörösödött. Én folytattam: Jobban tennél: Uraim, ha a biblia lapjait forgatnál:, mintsem a kártyát. Mérv az előbbi által az üdvösséghez juthatnak, de ezzel az életmóddal a kárhozatba fogják »belekártyázni« magukat.

Otthagytam őket. Abbamaradt a kártyázás. Hiszem, hogy nem volt hiábavaló. Majd tovább énekeltünk.

Amikor a hajóról leszálloltuvdc, barátságosan elköszöntek tőlünk.

*

Tudom, hogy az én két kedves hath, lelkész testvérem elgondolkozott a történtek felett. Hiszem, hogy Isten hitben munkálkodó Szent Igéiké bennük végezte a maga munkáját.

*

íme két találkozás. Milyen különböző a kettő. Milyen nagy az Ür! Mindkét esetben ugyanaz a Lélek, ugyanaz az erangéliom akart életet, teremtő erővé lenni. Testvér, gondolj erre a három rk. lelkészre imádságodban és hívd az Urat, legyen áldás az erangéliom az ö életükben is.

Cton-útfélen, mindenhol: kell az evangéliumot hirdetni, azzal a bizonyossággal, hogy az Ür igéje nem lér vissza üresen.

E LO VIZ

|