Élő Víz, 1948
1948-augusztus / 18. szám
I történhetik akárki mással. Az az ige, ami rajtad segített, bizonyosan máson is segít, csak legyen, aki elmondja nekik. Ismersz olyanokat, akik vigasztalásra, Segítségre szorulnak. Kitől várhatnák, ha nem attól, aki már elnyerte a legnagyobb vigasztalást és segítséget. Állj be a keresztyén szolgálók sorába. Szolgálat közben fogod tapasztalni, hogy Istennek minden ígérete igen és ámen. Minden szavát tartja. Szolgálat közben fogod tapasztalni, hogy Jézus Krisztus tényleg veled van, segít, megáld és meggazdagít. Szolgálat közben fog gyarapodni a hited és lesz maradandó az örömöd. Konferenciák után szürke hétköznapok következnek, de ez az igazi élet. Hangulatos élmények után harc következik, de ez a hit harca. Az összemelegedett testvéri körből szerte széledünk, de erre az útszakaszra is áll Jézus ígérete: én mindenkor veletek vagyok a világ végezetéig. Krisztus a mi dicsekedésünk Csak úgy magában dicsekedésről beszélnünk a legnagyobb képtelenség lenne. Ahogy nem dicsekedhetik a porszem, piszok, vagy féreg, ugyanúgy mi sem. Hiszen nékünk csak bűnünk van és ha a bűnt elvennék belőlünk, nem maradna utánunk semmi, mint ahogy a hóemberből sem marad semmi, ha a hó elolvad. De nemcsak képtelenség részünkről a dicsekedés, hanem vakmerő hazugság is, idegen toliakkal való ékeskedés. Ami jónak látszik rajtunk, csak tarka rongy, amivel leplezzük mezítelenségünk rútságát. Kitüntetés a mellünkön, amivel befedjük gonosz szívünket, vagy virulást mutató festék betegen sápadt arcunkon. Szolgálatunk féktelen hiúságot takar, hitünk pusztán szép szavakból áll és kegyességünk mögött számtalan bűnös vágy rejtőzik. Tudod-e Testvérem, hogy az Ür kíméletlenül elbánik a dicsekedőkkel? Ellenállhatatlan erővel kiráz dicsekedésünk tarka rongyaiból, letépi a hazug érmeket és viharával minden festéket leáztat rólunk, hogy annál szörnyűbb legyen szégyenünk, amikor minden gyalázatunk nyilvánvalóvá válik. Isten a dicsekedőket éppen a dicsekedésüknél szégyeníti meg. Góliát erejével dicsekedett és szégyenteljes vereséget szenvedett egy gyermektől, Dávidtól. Péter hitével dicsekedett „... ha meg kell is Veled halnon, meg nem tagadlak Téged...“ (Mt. 26: 35.) és néhány órán belül háromszor megtagadja Jézust. 1944—45. viharában megtért emberek kezéhez tapadt idegen holmi. Ártatlan lányokról derült ki nem sejtett, belül romlott életük. És ha még ezek után is akad közöttünk dicsekedő, aki a fentiektől mentesnek tartja magát, most, itt, a kereszt előtt dicsekedjék, ha van bátorsága, a töviskoronás, sebeket viselő, miatta szenvedő és meghaló Krisztus előtt. Mégis éppen ez a Krisztus a mi dújsekedésünk, aki a mi bűneinkért halálra adatott és feltámasztatott a mi megigazulásunkért (Róm. 4:25). Nemcsak értünk adta magát, hanem nékünk is. Jegyesünk lett és a királyi menyegzőben élettársunk. Természetes, hogy a szívünkre hiánytalanul igénye van. Féltékeny, vagy ahogyan az Ószövetség mondja: féltőn szerető Isten ő. Mindenünkkel, akink, vagy amink eddig volt, szakítanunk kell. Az utolsó fényképet, levelet és emléket is el kell égetnünk, ami visszahúzhatna a régi életbe. Krisztusnál nincs helye a kacérkodásnak. Akinek Krisztusa van, annak senkije és semmije nincs, csak Krisztusa, de övele azután méltán dicsekedhetik. Krisztus a mi dicsekedésünk, mert ez az ö határozott parancsa. I. Kor. 1:31: „...amint meg van írva: aki dicsekedik, az Űrban dicsekedjék“. A hadparancsot írásba foglalják, hogy ne változtathassanak rajta. Jézus előtt megfellebbezhetetlen hatalmat jelentett ez a néhány szó: meg van írva. Ez a mi számunkra van megírva: Aki dicsekedik, az Ürban dicsekedjék. Ugyan melyikünkre ne vonatkoznék ez az ige? Vájjon ki az közülünk, aki nem dicsekednék? Csodálatosképpen az Ür most éppen a dicsekedőket keresi, s azt akarja, hogy Vele dicsekedjünk, ö nem elégszik meg egy-egy alkalom halk szavú bizonyságtevőivel, sem a miatta zajló per hideg tárgyilagossággal szóló tanúival, akik csupán kérdésekre felelnek. Neki dicsekedők kellenek, bátor, elhallgattathatatlan, örvendező dicsekedők. Milyen rengeteg sok pénzt adnak ki üzletemberek reklámokra! Csak azért, hogy a világító neoncsövek szembetűnően, tolakodóan hirdessék sötét éjszakákban az áru nagyszerűségét. A mi Urunk önmagát adta azért, hogy mint tolakodó reklámok e világ sötétjében mindennél hangosabban és világosabban dicsekedjünk Vele. ö mondja: „Amit néktek a sötétben mondok, a világosságban mondjátok és amit fülbe súgva hallotok, a háztetőkről hirdessétek“ (Mt. 10: 27). A jeruzsálemi bevonulásnál is szívesen veszi a gyermekeknek vele való dicsekedését (Mt. 21:16). Kétségtelen, Krisztussal dicsekedni kockázatos dolog. De az Ür sohasem titkolja, hogy miatta üldözni fogják az övéit (Mt. 5:11; Mt. 10: 22). Csak azokat nem üldözik és csak azoknak nincs legalább kellemetlenségük Krisztus miatt, akik nem dicsekednek Vele, hanem ellenkezőleg gyáván meghúzódnak a többiek mögött. Egy legenda szerint a hős, Krisztus sírján levő örökmécsesnél gyújtja meg gyertyáját és az égő gyertyával halad lóháton hazafelé, Veronába, Ez a gyertyafény mindennél kedvesebb néki. Ügy félti, mintha az élete függne tőle. És mégis mindenkinek csak ez szúr szemet. A hős ellen nincs semmi kifogásuk, de az égő gyertyát mindenki el akarja oltani. A mi emberünk pedig annál magasabbra emeli gyertyáját. Akinek bán- tódása van Krisztus miatt, annál inkább dicsekedjék az Ürral. Magasztalja fel őt még inkább életében, hogy lássa mindenki kivétel nélkül, hogy Krisztusa van. Ez az üldözések között az egyetlen védekezés. Krisztus a mi dicsekedésünk, mert ez a dicsekedés a mi életünk. .Hallottam egyszer egy panaszkodót, akiből úgy folyt a keserűség, hogy rossz volt hallgatni. A sok panasz végére aztán odabiggyesztette: „... ez bizony nem élet...“ Bizony nem. A panaszkodás csak vergődés és haldoklás. Ezzel szemben az igazi élet az Ürban való dicsekedés. Az Ürban való dicsekedést nem hagyja figyelmen kívül a sátán sem. Alig változtat rajta valami keveset, mégis az előbbinek ellenkezője: megtértségi gőg lesz belőle. Még magunk is gyakran összetéveszjük magunkban ez a kettőt. Pedig megtértségi gőgünkben mindig csak magunkkal dicsekedünk és az Urat alázzuk meg. Ilyenkor káromoltatik miattunk az Ür neve. Ha Krisztus a mi dicsekedésünk, az egyúttal a mi megalázásunkat is jelenti. Éppen azzal dicsekedünk, hogy a mi Urunk nem csak Péteren, Pálon, Zakeuson, a megtért latoron és társaikon könyörült, hanem még rajtam is, aki nem vagyok méltó magamat a legutolsó mellé is odaállítani. Még az én gyalázatomat is megbocsátotta! Végül élet számunkra a Krisztussal való dicsekedés, mert győzelmet jelent. Csak a győztes dicsekedik, a vesztes sohasem. Ügy győztünk a bűnünk, a halálunk felett, mint Izráel a filiszteusok felett, amikor Dávid legyőze Góliátot. Nem kellett ott mást tenni, csupán üldözni a menekülő ellenséget és feldúlni elhagyott táborukat. Mi igazán dicsekedhetünk győzelemmel: ezekben a napokban Krisztus járt előttünk és értünk hulló drága vérével minden bűnünkön és rajtunk is diadalmaskodott. Nem azé a győzelem, aki csatát nyer, hanem aki a háborút nyeri meg. Az Ür óvjon meg minket attól, hogy ez a konferencia csak magábanálló csatanyerés legyen, epizóddá, elhalványuló emlékké váljék. Inkább könyörögjünk azért, hogy küzdelmünk döntő ütközetének és felejthetetlen győzelmének tekintsük, amiben végérvényesen megtanultuk, hogy Krisztus a mi dic^kedfeänt_______________ . ÉLŐ VtZ 2
