Élő Víz, 1948
1948-augusztus / 17. szám
A széles úton Szomorú, szürke időben gördült ki a vonat a Déli p. -ti.-ról. Pontosan ilyen szürke és fénytelen volt az én ielkem is. Behúzódtam egy sarokba és unalmamban uti- társaimat és az előttem elfutó tájat figyeltem. A kocsi tele volt a balatoni üdülésre utazó emberekkel. Az ablakból csupa-csupa vadvirágot láttam. Nem is tudok visszaemlékezni, mikor nőttek a vadvirágok olyan buján, mint ebben az évben. Egész mezők virítanak a ■szarkalábtól, sárga vadmimózák egész erdőt alkotnak, margaréta, szalmavirág, pipacsok piros tömegei, és még Jci tudja, milyen vadvirágok kísértek egész utamon. Egyszeresük előbukkant a Balaton. Hirtelen megint eltűnt, ■de aztán teljes szépségében és nyugodt méltóságában megmutatta magát. Szentgyörgynél átszálltam és a kis vonatba egy nagy csapat leány szállt fel. Rögtön megtudtam, hogy Gyenesre igyekeznek, ha másról nem, az Ágyneműről. Már majdnem szóbakeveredtem velük, de •aztán régi szokás szerint bebújtam á sarokba. AlsógyeneSen aztán az egész társaság leszállt. Ott már fogadtak bennünket és rövid tárgyalás után megtudtuk szálláshelyünket. Este elmentünk a Kapernaum- ba, ahol az előadások lesznek és ahol étkezünk is. Va- •csora közben kritizálva figyeltem a társaságot. Hát bizony csupa egyszerű kislány, fiatalok, vidékiek. Hogy .fogok én ezekkel megbarátkozni? A vacsora utáyi énekelni is kellett. Szörnyű, itt folyton csak énekelni fogunk. Már látom, hogy egy párszor angolosan fogok távozni, annak ellenére, hogy valami komoly csodát várok itt, De azért túlzásba nem kell vinni a dolgokatp Va- ■csora után előadás volt a szabadban, amin magamban bosszankodtam, mivel elég hűvös volt. Másnap reggel az idő zimankós. Nem fürödhetek. Még a végén úgy kell Jiazamennem, hogy meg sem fürödtem, nem tettem egy kirándulást sem. A reggeli fölkelés is rémes, hajnali .fél 7-kor. A hideg víz sem ízlik a mosdásnál. A lányok is olyan primitívek, hogy az szörnyű, nem tudok senkivel semmit kezdeni. Rémes ez a sok lány, valami 160-an vagyunk, az asszonykonferencián 300-an voltak. Még mindig egyedül vagyok, bár a lányok erősen nézegetnek, de olyan mások. Szobatársaim helyesek, de •én más vagyok, kezdve a kiejtésemtől a ruhámig, tudásomig. Az ebéd egyszerű volt, 'ínár nem emlékszem mi, de délután fél 5-ig szabadok voltunk, ami jólesett. Marjam sétáltam megint és elkezdtek gyötörni a gondolatok. Érzem, hogy így nem mehet tovább, valaminek kell történni és ez a valami csak az Istennel való találkozás lehet. Ha Istenben hinni tudok és megtalálom Őt, megkapok mindent erre az életre és az örök életre is, ha nem •élek tovább abban a sötét mélységben, ahogy eddig évek éta éltem. Pedig így nem lehet. És mi az, ami ebben •engem akadályozf A saját bölcs okoskodásom, lustaságom, gőgöm, hiúságom, ami nem engedi, hogy Istent •■elfogadjam. Pedig milyen szép egyensúlyt lehetne teremteni az Isten, élet és önmagam között. Valahogy úgy .képzeltem, hogy egy jó üzletet kötök Istennel. Én hiszek benne, ő azért nekem szép verőfényes nyugalmat ad, az élet majd simán fog menni és önmagámmal sem lesz baj, azt is összhangba fogom hozni. Majd egy kicsit járok templomba, egy kicsit vigyázok, hogy ne kövessek cl bűnt, eleget teszek mindenkinek; Istennek, az embereknek, az életnek, és önmagámnak és akkor nem lesz semmi baj. Hiába okoskodtam ki ezt ilyen szépen maiamban. mégis kínzó nyugtalanság gyötört folyton és lehangolt voltam. A KAPUBAN . . . Délután előadás volt a széles és keskeny títról. Már itt kaptam egy feleletet: nem szolgálhatunk egyszerre •két úrnak. Az Isten követői a keskeny úton járnak, ahol nem lehet különböző batyukat cipelni, tehát baj lesz avval az összhanggal a világ és önmagam között. Az -első bibliakörön a gazdag ifjú történetében magamra ismertem. Megláttam, hogy milyen gazdag vagyok: hiú- -ság, tudás, gőg. Micsoda fölényben éltem itt az első napokban! Utána nagyon levert vagyok, sokat gonddi- kozom és sétálok. Az előadásokból megtudtam, hogy milyen vagyok, mint* egy tükör, tígy mutatták felém az ■egyes előadók, ez vagy, ilyen is vagy, ilyen is! Nem meGyenes felé... gyek Keszthelyre. Elment a kedvem, még a Balaton sem érdekel, se a kirándulás. Rendbe kell jönnöm előbb. Később a bibliakörvezetőmmel sétáltam másfél órát. Most értem meg, hogy Krisztus én értem, személyesen énértem halt meg, az én bűneimért, csak azért, mert szeret. Ügy érzem, ekkor elértem a kapuhoz, ahol gyötrődve, topogva megálltam. Utána imádkoztunk, én is, rém sután, de a szemem először lett kömryes. — Most már tudom, hogy a büszkeség az, ami akadályoz a szoros kapuban. Le kell vetni mindent. Nem lehet önmagunkkal karonfogva átsétálnunk a kapun. Olyan nyomorultul érzem magam. Isten utánam nyúlt, én is akarom, nem, csak szeretném és nem jutok előre. Ügy érzem, hogy Gyenes mindent összezavar bennem, nem tudom, hogy hol állok. Még napozni sincs kedvem. Könnyű ezeknek a kislányoknak, elsírják magukat egy- szer-kétszer, én pedig sírni nem tudok, csak óráról-órára vergödök tovább. Tudom, mennyi rengeteg bűnöm van, amiről eddig fogalmam sem volt, amiért őszinte bánatot kell éreznem és akkor majd belépek a szoros kapun. Délután, amikor a lelkész felszólította azokat, akik érzik bűneik terhét és szeretnének megszabadulni, felálltam, és kértem bűneim bocsánatát. Roppant egyszerűnek tetszett, de nagyon jó volt. Most világosán éreztem, hogy ráhagyhatok mindent Istenre. Nincs miért félnem és aggódnom. Már énekelni is szívesen éneklek. A dallamot lehetetlen megtanulnom, csak megyek a töb-> biek után, de a szöveg, az él, egyik szebb imádság, mint a másik. Már szívesen hallgatom az előadásokat, dehogyis maradnék el. Keszthely sem izgat. A KESKENY ÜTŐN HAZAFELÉ . . . Ma egészen határozottan érzem, hogy mennyire új színt kapott a szeretetem mindenki iránt. Milyen másként fogom szeretni apámat, anyámat, a gyerekeket, az élet valami egészen új fényt kapott és ezer titkot rejt. — A reggeli áhítatnál valaki görcsösen felzokogott, majd megállt a szívverésem. Ha én így tudnék sírni! De talán nem is kell. Mindenki valami csodás megnyilvánulásra vár, pedig csak hinni kell. Ó én már úgy érzem, hogy megvan minden, a vezeték, a kapcsoló, a lámpa, most már csak az áramra várok, nagyon csendben és alázatosan, és akkor majd fényes lesz minden. Most olyan nyugodt és boldog vagyok, megint árad bennem valami fénylő szeretet és ezer csodát érzek előre. Beléptem volna a kapun? Egy kérdés van még bennem: Hogyan szolgáljak az Ürnak? Az indíték csak a hála lehet, az Ür irgalmas hozzám, ezért az irgalomért hálás vagyok, ezért szolgálok mindég mindenkinek. Mi az én szolgálatom? Apám, anyám, és bizonyosságot tenni ott, ahol szüksége van valakinek rá. Már nem érdekel, mit mondanak majd az emberek. Bolondnak fognak tartani, ezt már jó előre otthon és itt is hallom. Én bizony nem fogom a bibliát eldugni. És ha valaki megkérdezi, mi a legkedvesebb könyvem, azt fogom mondani: a biblia. — Utolsó délutánunk. A szabad időben elmentem megint sétálgatni. Most nagyon érzem, hogy egyedül kell lennem. Elsétáltam a vasúti töltésen túl egy nagy búzatáblán át a nádashoz. A búzán át egy kis út vezetett, ahogy mentem, úgy simogattak a kalászok jobbról-bal- ról. Keskeny út. Mennyi vadvirág, egész kakukfű szőnyegek! Mindenütt virág, virág. Leültem, a fű úgy susogott körülöttem, mintha valaki közeledne. Imádkoztam és titána nagy csendben Isten hangjára figyeltem. Soká nem éreztem és nem hallottam semmit, és egyszerre csak belehasított a tudatomba ez a mondat: Ne félj, ne félj, én veled vagyok! ... Aztán tovább sétáltam, és olyan csendes békét, nyugalmat, biztonságot éreztem, mint még soha. Elbúcsúztam a Balatontól is, a lányok épp fürödtek, de csak úgy vacogtak a hidegtől. Aztán hazaseláltam és akivel csak találkoztam, mindenkihez volt egy szavam, vagy mosolyom. Aztán jött az úrvacsora. Nincs arra szó, hogy leírjam, amit ott kaptam. Emlékszem, utána folytön mondogattam: Gyerekek, én olyan boldog vagyok! Nem lehet elfelejteni azt a délutánt. Könnyes szemek, tnosolygó, ÉLŐVÍZ 7
