Élő Víz, 1947
1947-május / 6. szám
mi olyasmiről volt szó, hogy az embernek mindenét be kell váltania szeretet-pénzre. Ha valaki igazán jó a szegényekhez, akkor lesz az övé az a láthatatlan pénz, mely az örökkévalóságban használatos. „Boldogítóbb adni, mint elfogadni.“ * Erre eddig sohasem gondolt. Nem érezte még, hogy olyan jó volna odaadni például a csigáját, vagy a palatábláját, amikor a szomszéd kisfiú kéri tőle. Néha odaadta ugyan. Volt azonban úgy is, hogy nem adta oda. Meg aztán elvett ő néha olyat is, ami tulajdonképpen nem is volt az övé. Például a tojást a fészekből, mely pedig a madárkáé volt. ... Most újból hallotta, egészen érthetően. Eddig nem tudta bizonyosan, hogy csak képzelődik-e vagy csakugyan szólt valaki az alvók közt. De most világosan hallotta, hogy valaki panaszkodott. — Ügy fáj itt. Itt lent! — szólt egy hang. Bizonyára azjért, mert nem ettem semmit. Mikor is utaztunk el? Elfelejtettem a napokat számlálni. Mihályka felfülelt, mintha ismerős volna a hang. *, — Oh jaj, jaj, jaj! Ha holnap sem ehetem, éhen pusztulok. Bizony éhenhalok. Megismerte a hangot. Az a kedveshangú öreg bácsi az, aki a hajóban volt. Egyszerre rettenetesen éhesnek érezte magát a kisfiú is. Sajátságos, hogy egy pillanatra sem gondolt eddig az éhségre. — Három napja vagyunk már itt? — hallotta újból az előbbi hangot. Nem érek többé haza. összeroskadok, mielőtt leérek. — Mit gondolsz, igaz ember lehet ez a Próféta? — kérdezte valaki közvetlenül mellette. — Isten tudja! — válaszolt az öreg. A bűneink miatt hozott fel ide minket. Nem is érdemiünk mást. A kisfiút hirtelen rémület fogta el. Hátha sohasem kerül már haza édesanyjához! Maga sem hitte, hogy kibírja m)ég két-három napig. Mérföldekre nem volt sehol tanya. Hirtelen valami keményet tapintott meg köpenyében. A hat kis cipó volt az, melyet útra- valónak adott az édesanyja. Egészen megfeledkezett erről. Hiszen ez pompás! Eőlővette az egyiket és sokáig szagolgatta. Oh, milyen jó szaga van! Hasrafordult, beletúrta arcát a fűbe s úgy harapott egyet. Soha életében ilyen jóízüt nem evett. — Eszel? — kérdezte valaki. Mihályka hallgatott, mint az egér. Sokáig. — Adj egy falatot, Mihály nem válaszolt. — Azt hittem eszik valaki — szólt az öreg. —• Az éhség elveszi már az eszemet is. Képzelődöm már. Mihályka eszén átvillant: „Boldogítóbb adni, mint elfogadni.“ * Apostolok cselekedetei 20: 35. — Itt van — szólt — és a félcipót az Öreg kezébe nyomta. — Ne mondd meg senkinek! III. Mire másnap reggel felkelt a nap, ketten tervet szőttek. Tudták mit csináljanak majd. Az egyik a kisfiú volt. Nagy elhatározásra jutott. Odaadja Jézusnak az öt cipót, úgy gondolta, lesz elég ereje ahhoz, hogy hazajusson édesanyjához. Hiszen András mondta egyízben, hogy Jézus egyszer negyven napig bőjtölt a pusztában és nem halt meg. Akkor azonban még fiatalabb volt. Most olyan kimerültnek látszik és olyan sovány. Ezekben a napokban egyedül ő dolgozott: tanított. Ök pedig csak he- verészve hallgatták. így talán még jóbarátok is lehetnek. Már olyan régen szeretett volna vele beszélni, de amikor beszelhetett volna, sohasem tudott semmit kitalálni. Most mindennek tetejébe talán még az életét is megmentheti. Szerencsére éppen Andrással találkozott. Nem volt még most sem bizonyos benne, hogy odamehet-e a Prófétához és közölheti-e vele elhatározását? Andrást azonban ismerte és olyan bizalommal volt irányában. Olyan férfias volt ez az András! — Mit gondolsz, megtehetem? András úgy találta: igen. — Megmondod-e neki? Megmondhatja éppen. Bár András úgy gondolta, hogy ezzel ugyan nem sokra mennek. Akikkel ma reggel találkozott, leolvasta az arcukról, hogy éheznek. Volt azonban miég valaki, akinek meg volt az elhatározott terve és tudta, mit tegyen: Jézus. Ezen az éjszakán odafent a hegycsúcson Istennel beszélt. És ott meggyőződött arról, hogy szabad mindezek részére kenyeret kérnie. Isten megadja neki. Hogyan, azt maga sem tudta, de ha itt lesz az idő, bizonnyal jelt kap. Ismerte az éhséget és sohasem tudta azt elfelejteni. Emlékezett a kínos fáradtságra, amikor úgy érezte, hogy a lába ólomból van. Emlékezett a kenyér utáni vágyra, amikor néha minden gondolata ehhez az egyetlen szóhoz tapadt: Kenyér! Kenyér! Akkor közvetlenül mellette hirtelen fülébe súgta egy hang: Ha Isten fia vagy, szegény ember, aki itt bolyongasz és éhségedben roskadozol — mondd hát ezeknek a köveknek, hogy változzanak kenyérré. — Istené legyen a dicsőség, hogy akkor legyőztem azt az Erőset. Világosan látta, ha akkor engedelmeskedik annak a hangnak és teremt magának kenyeret, akkor a sátán felszólítására tett volna csodát. Csupán azért, hogy a maga szenved|ésén enyhítsen, melybe pedig Isten Lelke vezette. Most egészen más a helyzet. Most az Atyja akar neki adományt nyújtani. Itt most arról van szó, hogy sok ember életét tartsa meg. Csak azt nem tudta még, mikor és hogyan? Míg ilyen gondolatokkal foglalkozott, ószre14 ÉLŐ VlZ
