Élő Víz, 1947
1947-július / 10. szám
Tíz közül egy Luk. 17: 11—19. Ez a történet azok közé a kincsek közé tartozik, amelyeket Lukács gyűjtött össze a Szentiélektől indíttatva. A bélpoklosok meggyó- gyításának története más evangéliumokban nem található. Tíz bélpoklosról szól ez a történet. A bél- poklosság rettenetes betegség Keleten. Elevenen el rothad benne az ember. Rettentő utálatos betegség. Elég volt hozzányúlni egy tárgyhoz, amelyet bélpoklos ember érintett, s nemsokára kiütközött a betegség az egészséges emberen is. Ezt a bajt gyógyítani nem tudták, épen ezért elkülönítették, a társadalomból kiközösítették az ilyen embert. Elkergették a háztól, még ha akármilyen kedves családtag volt is. Becsukták előtte az ajtót. A törvény is így rendelkezett. Az ilyen szerencsétlenek azután összeverődve együtt éltek. Barlangokban és egyéb búvóhelyeken tengették életüket. Amikor koldulva jártak faluról-falura s egy-egy falu széléhez értek, felemelt kezekkel kiáltották: „Thámé!“, ami azt jelenti, hogy tisztátalan. Tisztátalan emberek jönnek, emberek meneküljetek! Ilyenkor kiürült a falu utcája azonnal, az emberek bebújtak házaikba. Egy-egy ajtó megnyílt, kitették a küszöbre a nekik szánt ételt, a bélpoklosok felvették és mentek tovább. Micsoda rettenetes sorsa lehetett az ilyen szerencsétlen betegnek! Ha mégis megtörtént, hogy valamelyikről elmúlt a poklosság s meggyógyult, akkor az volt az előírás, hogy menjen el a paphoz él mutassa. meg magát. Ott az ilyeneket egy bizonyos időre lezárták, megfigyelés alá vették, s ha a papok úgy látták, hogy meggyógyult, írást adtak neki erről. Akkor azután visszamehetett a meggyógyult bélpoklos a családjához. Tíz ilyen bélpoklos ember kerül Jézus elé, mikor egy falu határához közeledik. A tíz bélpoklos nem mind zsidó, hanem mint később kitűnik, van közöttük egy samáriabeli is. Amíg egészségesek voltak, addig nem állottak volna szóba egymással, mert a zsidók és a samária- beliek lenézték egymást. Mikor jó dolguk volt, gyűlölködtek, de a közös nyomorúságban egymásra találtak, megtanulták, hogy egymásra vannak utalva s mindnyájan rászorulnak az Isten és az emberek irgalmasságára. Ahogyan meglátják Jézust jőni, — azt olvassuk — kiálto- zának: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk/“ És akkor Jézus nem megy oda hozzájuk, pedig lehet, hogy ők épen ezt várták. Hiszen évek óta senki nem közelített hozzájuk, mindenki irtózva fordult el tőlük. Jézus nemcsak hogy nem megy hozzájuk, de még gyógymódot sem tanácsol nekik. Csak azt mondja: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a yapóknak“ Látszólag nagyon keveset kíván tőlük Jézus, a valóságban azonban igen sokat. Mert a kívánság, melyet Jézus kifejezésre juttat, azt jelenti: higgyétek, hogy meggyógyultok. Pedig még nem látnak semmit a gyógyulásból. Ugyanolyanok, mint eddig. Rongyaik nem tudják eltakarni undorító sebeiket. Szemük is azt mondja, hogy nem gyógyultak meg. Jézus pedig azt kívánja, hogy higgyenek az igének és menjenek el a papokhoz. Higgyék, hogy mggyógyultak, noha Jézus még csak annyit sem mondott, hogy »gyógyuljatok meg“! Jézus azt akarja, hogy higgyék: neki egy tekintete is elég ahhoz, hogy a poklosok meggyógyuljanak. A bélpoklosok a hitnek ezt a próbáját ki- állották. Van hitük. Még pedig igen nagy. Milyen nagy dolog is, hogy egyik sem mondja: „Minek menjünk a papokhoz, hiszen el fognak kergetni minket, mert még betegek vagyunk?“ Mindennek ellenére elmennek és útközben meggyógyulnak. Csodálkozva látják, hogy a nyilt sebek behegednek, a rothadás megszűnik. Var támad a sebeken és az is leesik, mire a templom- hzo érnek. Az úton mind a tíz bélpoklos meggyógyult. A papok ki is állítják mindegyiknek a bizonyítványt és boldogan indulnak ... Hová? Lehet, hogy egy ideig együtt mennek. Azután egyszer csak az egyik azt mondja, én hazamegyek, mert már régen láttam a családomat. A többiek talán azt mondják, hogy elmegyünk megköszönni a gyógyulásunkat. De ez az egy már ellenkezik: „Ugyan mit gyógyított meg Jézus? Hiszen hozzánk se nyúlt! Orvosságot se rendelt. Hiszen csak a papokhoz küldött!“ Ügy látják, hogy Jézus semmit sem csinált. Mire azután arra a vidékre érnek, ahol Jézus járt, mindnyájan elszélednek. Csak az egy samáriai megy Jézushoz. Leborul előtte, megköszöni neki a kegyelmet és hálákat adva dicsőíti őt. Akkor hagyta el Jézus ajkát ez a kemény, megbotránkozó mondat: „Avagy nem tizen tisztulának-é meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak, akik visszatértek volna, dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen?“ És akkor mondja Jézus a samária- belinek: „Kelj föl és menj el: a te hited téged íné gtart ott.“ Ez a történet az ember hálátlanságáról, tehát mindnyájunk hálátlanságáról beszél. Mindenekelőtt azt kell meglátnunk, milyen elterjedt nagy bűn a hálátlanság. Gondoljuk meg, hogy tíz ember közül egy van, aki hálás, kilenc ember nem az. Egytized része hálás csupán. És most ne felejtsük el, hogy ezek az emberek nem valami kis dolgot kaptak. Óriási ajándékban részesültek, hiszen visszakapták az egészségüket, a családjukat, a munkájukat, az emberi élet- közösséget. És akik ennyit kaptak, azok közül csak egy megy el mindezt megköszönni. Hát akkor milyen lehet a hálátlanság aránya azokban, akiket nem a rothadásból meut ki Isten? Nemcsak ez a történet mutatja, hogy milyen nagy és elterjedt bűn a hálátlanság, hanem élő víz 3
