Élő Víz, 1947

1947-április / 3. szám

Szelük legjavát nyújtották. Rees Tamás is rit­ka zenei képességekkel rendelkezik és a hall­gatóság nagy örömére gyakran őinaga vezette az énekkart, vagy a közös éneklést. Az ifjúságot mégis talán az vonzotta legin­kább, bogy megérezték azt a nagy szeretetet, ami Rees Tamásból és társaiból feléjük áradt. Annak a szeretete volt ez, aki azt mondta, hogy az elveszettek megkeresésére és megmentésére jött. Éneken, bizonyságtételen és evangélizáló előadáson keresztül a világ Megváltójának az életújító evangéliuma hangzott az élet igazi ér­telmét kereső és a bűn ínségét sínylő hallgatók­hoz. Ismételten megkérdezték Rees Tamást, hogy „hány megtérés történt már?“ de ö mindig visz- szautasította ezt a statisztikára vadászó kér­dést. „Hála Istennek, vannak megtérések“ — volt a szokott válasza. Isten a maga Lelkének a munkáját sokkal kevésbbé szolgáltatja ki az embernek, mintsem ilyen kategorikus megálla­pításokat, és statisztikus számításokat végezhet­nénk. Itt bármilyen kijelentés könnyen túlzás­ba tévedhet az eredmények akár le- akár fel- értékelésében. Rees Tamás számára elég volt, hogy minden este nagy számmal maradtak visz- sza az összejövetelek után személyes beszélge­tésre és sokan jelentkeztek az imaközösség! vezérfonal átvételére és a Jézus váltságművé- nek az elfogadásáról szóló nyilatkozat alá­NEM VAGYOK EGYEDÜL! 1946. februárban és márciusban Rees Tamás folytatólagos szombatnapi összejöveteleket ter­vezett, mivel azonban a Westminster Central Hall az Egyesült Nemzetek egyik összejövetel­sorozatára már le volt foglalva, ezeket az össze jöveteleket London legnagyobb termében, a Royal Albert Hall-ban kellett tartania. Az ér deklődés olyan nagy volt, hogy még a terem személyzetének is elállt szeme-szája. „Itt vala­mit nem értünk — mondták. — Jön egy híres zeneművész, és a félterem üres. Jönnek önök, és zsúfolásig megtelik a terem, sőt sokan kint­rekednek“. Ez volt az igazság. Tízezren már bent szorongtak a teremben, kívül még ezrek álltak a bejáratok körül és hallgatták mega fo­nón a bent hangzó bizonyságtételt. Nagy erősítést jelentettek ezek az összejöve­telek a keresztyén fiatalok számára. Sokan fel­ismerték a Názáreti Jézusban Urukat és Meg váltójukat, elnyerték a tűznek a keresztségét és bátor bizonyságtevőkké lettek köznapi életük­ben is. Eddig hivatalban, hadseregben, iskolá­ban úgy érezték, hogy egyedül állnak Jézus mellett. Most nyilvánvaló lett, hogy nincsenek egyedül, hanem ezrek és ezrek menetelnek a diadalmas Krisztus nyomában. Fiatalok, élet­kedvvel és alkotásvággyal ben megtisztulva. Evangélizáció a nyíregyházi gimnáziumban Már a hírére is sokan kérdik: mire való ez, hiszen folyik rendesen a hit­oktatás, istentisztelet és áhítat. Aki ezt kérdi, az mind azt hiszi, hogy a keresztyén élet gyakorlása elég az üd­vösségre. Pedig Krisztus előtt egy­szer határozol tan színt kell vallanom! Egyszer meg kell hallanom a kérdést: mi van a bűneiddel? És egyszer dön­tenem kell, hogy bűneimet semmibe véve járom tovább a veszedelem út­ját, vagy amint vagyok, sok bűn alatt. Krisztushoz menekülök. A ha­lálból az életbe menekülök. Csak ez a menekülés menti meg a diákot is. A gimnáziumban pedig kell tudnunk azt, hogy a hittanórások kö­zül hányán élnek igazán Iliiben, az istentiszteletre rendeltek közül há­nyán akarnak szívük szerint is az Úr­ral lenni? Akarjuk, hogy ifjúságunk között is sokan legyenek, akik nem vesznek el, hanem üdvösséget nyer­nek. Ezért kell az evangélizáció a gim­náziumba! Ezért hívtuk mi is a fiain­kat: Aki Krisztus vádjait és örömhí­rét akarja hallani, az jöjjön! Aki akar. Egy héten keresztül minden nap 4o perces órákat tartottunk s az így felszabaduló utolsó órán volt az evangélizáció. Nem tettük kötelezővé. A félénkebbek körülvettek: tényleg nem kőtelező? A hidegvérűek egysze­rűen ellógtak De hála és dicséret le­gyen az Úrnak azért, hogy 450 diák közül kb. 100-an az előadásokra és 20—25-en az utóösszejövetelekre is el jöttek déli órákban a korgó gyomor és szerte lógó padtársak kísértései el­lenére is. De hadd mondják el a fiúk, hogy kell-e szerintük az evangélizáció? * Nagyon éreztem, hogy szükség van egy határozott rohamra, amely döntés elé állítja a kétfelé sántikálókat. A hetenkénti bibliaórákon elvetett ma­got kényelmesen elfojthatja a Sátán. Úgy vélem, sokan vannak az idősza­kos „hangulatkereszt yénség“ állapo­tában. Ebből kell felrázni őket, hogy készüljenek az itélőszék elé. Egy kü­lönösen nagy akadály gördült a mi evangélizációnk útjába. Kifelé, befelé harcolnunk és rettegnünk kellett érte. Végül Isten mégis megengedte. azonban valami hiba csúszott, mert pont fordítva történt. Nem az ö gon­dolata az én gondolataim, ezt meg kellett látnom. Nem számítottam arra ugyanis, hogy nemcsak nekem kell szdmonkérni társaimtól cselekedetei­ket, hanem engem is megszámadatol- tat Krisztus egyről-másról. Egy tit­kos bűnöm pld. a napokban világoso­dott meg előttem. Ezelőtt nagy szere­tettel űztem a puskázások és hasonló csalások felette népszerű „sportját", nem csinálva belőle lelkiismereti kér dést. Azonban Krisztusért ezt is kár­nak és szemétnek kellett ítélnem. A másik áldás az a belső kényszer volt, amelynek engedelmeskedve bocsána­tot kellett kérnem azoktól, akiket — talán több évvel ezelőtt — megbán­tottam (Mt. 5: 23—26). Többek között kilenc tanárommal kellett elintézni rendezetlen ügyeimet, az érdekeltek­nek a puskázást is bejelentve. Persze ezt sokan nem tudták mire vélni, an­nál is inkább, mert nem egy társam, valamennyi ama „rettenetes“ osztály­nak tagja, hasonlóképpen cseleke­élő viz 7

Next

/
Thumbnails
Contents