Élő Víz, 1947
1947-április / 3. szám
Szelük legjavát nyújtották. Rees Tamás is ritka zenei képességekkel rendelkezik és a hallgatóság nagy örömére gyakran őinaga vezette az énekkart, vagy a közös éneklést. Az ifjúságot mégis talán az vonzotta leginkább, bogy megérezték azt a nagy szeretetet, ami Rees Tamásból és társaiból feléjük áradt. Annak a szeretete volt ez, aki azt mondta, hogy az elveszettek megkeresésére és megmentésére jött. Éneken, bizonyságtételen és evangélizáló előadáson keresztül a világ Megváltójának az életújító evangéliuma hangzott az élet igazi értelmét kereső és a bűn ínségét sínylő hallgatókhoz. Ismételten megkérdezték Rees Tamást, hogy „hány megtérés történt már?“ de ö mindig visz- szautasította ezt a statisztikára vadászó kérdést. „Hála Istennek, vannak megtérések“ — volt a szokott válasza. Isten a maga Lelkének a munkáját sokkal kevésbbé szolgáltatja ki az embernek, mintsem ilyen kategorikus megállapításokat, és statisztikus számításokat végezhetnénk. Itt bármilyen kijelentés könnyen túlzásba tévedhet az eredmények akár le- akár fel- értékelésében. Rees Tamás számára elég volt, hogy minden este nagy számmal maradtak visz- sza az összejövetelek után személyes beszélgetésre és sokan jelentkeztek az imaközösség! vezérfonal átvételére és a Jézus váltságművé- nek az elfogadásáról szóló nyilatkozat aláNEM VAGYOK EGYEDÜL! 1946. februárban és márciusban Rees Tamás folytatólagos szombatnapi összejöveteleket tervezett, mivel azonban a Westminster Central Hall az Egyesült Nemzetek egyik összejövetelsorozatára már le volt foglalva, ezeket az össze jöveteleket London legnagyobb termében, a Royal Albert Hall-ban kellett tartania. Az ér deklődés olyan nagy volt, hogy még a terem személyzetének is elállt szeme-szája. „Itt valamit nem értünk — mondták. — Jön egy híres zeneművész, és a félterem üres. Jönnek önök, és zsúfolásig megtelik a terem, sőt sokan kintrekednek“. Ez volt az igazság. Tízezren már bent szorongtak a teremben, kívül még ezrek álltak a bejáratok körül és hallgatták mega fonón a bent hangzó bizonyságtételt. Nagy erősítést jelentettek ezek az összejövetelek a keresztyén fiatalok számára. Sokan felismerték a Názáreti Jézusban Urukat és Meg váltójukat, elnyerték a tűznek a keresztségét és bátor bizonyságtevőkké lettek köznapi életükben is. Eddig hivatalban, hadseregben, iskolában úgy érezték, hogy egyedül állnak Jézus mellett. Most nyilvánvaló lett, hogy nincsenek egyedül, hanem ezrek és ezrek menetelnek a diadalmas Krisztus nyomában. Fiatalok, életkedvvel és alkotásvággyal ben megtisztulva. Evangélizáció a nyíregyházi gimnáziumban Már a hírére is sokan kérdik: mire való ez, hiszen folyik rendesen a hitoktatás, istentisztelet és áhítat. Aki ezt kérdi, az mind azt hiszi, hogy a keresztyén élet gyakorlása elég az üdvösségre. Pedig Krisztus előtt egyszer határozol tan színt kell vallanom! Egyszer meg kell hallanom a kérdést: mi van a bűneiddel? És egyszer döntenem kell, hogy bűneimet semmibe véve járom tovább a veszedelem útját, vagy amint vagyok, sok bűn alatt. Krisztushoz menekülök. A halálból az életbe menekülök. Csak ez a menekülés menti meg a diákot is. A gimnáziumban pedig kell tudnunk azt, hogy a hittanórások közül hányán élnek igazán Iliiben, az istentiszteletre rendeltek közül hányán akarnak szívük szerint is az Úrral lenni? Akarjuk, hogy ifjúságunk között is sokan legyenek, akik nem vesznek el, hanem üdvösséget nyernek. Ezért kell az evangélizáció a gimnáziumba! Ezért hívtuk mi is a fiainkat: Aki Krisztus vádjait és örömhírét akarja hallani, az jöjjön! Aki akar. Egy héten keresztül minden nap 4o perces órákat tartottunk s az így felszabaduló utolsó órán volt az evangélizáció. Nem tettük kötelezővé. A félénkebbek körülvettek: tényleg nem kőtelező? A hidegvérűek egyszerűen ellógtak De hála és dicséret legyen az Úrnak azért, hogy 450 diák közül kb. 100-an az előadásokra és 20—25-en az utóösszejövetelekre is el jöttek déli órákban a korgó gyomor és szerte lógó padtársak kísértései ellenére is. De hadd mondják el a fiúk, hogy kell-e szerintük az evangélizáció? * Nagyon éreztem, hogy szükség van egy határozott rohamra, amely döntés elé állítja a kétfelé sántikálókat. A hetenkénti bibliaórákon elvetett magot kényelmesen elfojthatja a Sátán. Úgy vélem, sokan vannak az időszakos „hangulatkereszt yénség“ állapotában. Ebből kell felrázni őket, hogy készüljenek az itélőszék elé. Egy különösen nagy akadály gördült a mi evangélizációnk útjába. Kifelé, befelé harcolnunk és rettegnünk kellett érte. Végül Isten mégis megengedte. azonban valami hiba csúszott, mert pont fordítva történt. Nem az ö gondolata az én gondolataim, ezt meg kellett látnom. Nem számítottam arra ugyanis, hogy nemcsak nekem kell szdmonkérni társaimtól cselekedeteiket, hanem engem is megszámadatol- tat Krisztus egyről-másról. Egy titkos bűnöm pld. a napokban világosodott meg előttem. Ezelőtt nagy szeretettel űztem a puskázások és hasonló csalások felette népszerű „sportját", nem csinálva belőle lelkiismereti kér dést. Azonban Krisztusért ezt is kárnak és szemétnek kellett ítélnem. A másik áldás az a belső kényszer volt, amelynek engedelmeskedve bocsánatot kellett kérnem azoktól, akiket — talán több évvel ezelőtt — megbántottam (Mt. 5: 23—26). Többek között kilenc tanárommal kellett elintézni rendezetlen ügyeimet, az érdekelteknek a puskázást is bejelentve. Persze ezt sokan nem tudták mire vélni, annál is inkább, mert nem egy társam, valamennyi ama „rettenetes“ osztálynak tagja, hasonlóképpen cselekeélő viz 7
