Élő Víz, 1947
1947-november / 19. szám
A fú$üá&(nis&riá i. Egy Amerikába szakadt testvérünktől hallottam magyarázatát annak: miért tudnak az ottani nagyvárosok felhőkarcolói ellenállani a szelek, sőt viharok^nagy nyomásának. Fundamentumukat óriási vaskapcsok erősítik a földbe. A fogházmisszió alapkövét maga az Űr Jézus helyezte le és hatalmas vaskapoccsal erősítette meg, amikor az utolsó ítéletről szólva a halhatatlan lelkek kétfelé választásának indokai közé ezt is felvette: „fogoly voltam és eljöttetek hozzám“, „fogoly voltam és nem látogattatok meg engem“. (Máté 25:36. és 43.) Ez a fundamentum magyarázza, hogy két világháború rettentő pusztításai, két óriási vihar iszonyú nyomása után is a fogházmisszió még mindig él, róla előadások hangozhatnak el azzal a bizalomteljes várakozással, hogy az Űr boldog foglyai — hívő lelkek — között szívek nyílnak meg a hallottak hallására. Magával az Űr Jézussal, Megváltónkkal — ki egykor ítélőszéket ül majd felettünk — van dolgunk ennél a kérdésnél: kötelez-e bennünket valami a fogházmisszióra. A fogházmissziós szolgálat vállalását diktálja már maga a józan okosság. Saját házát is menti az a gazda, aki a szomszéd égő portájának oltására siet. Indíthat az emberi szánalom is bennünket erre' a munkára, hiszen olyan szánalomraméltók a bűnnek ezek a szerencsétlen áldozatai. Milyen megrázóan szól őrről egy névtelen fegyencnek ez a verse: TÍZ ÉV UTÁN: Ha a börtönajtóm még ma kitárulna És szólnának hozzám: — ím szabad vagy újra, Levennék a láncot, mely húsomba éget, A lelkemnek kínja még sem érne véget. Vájjon mit is tennék!? Hova, merre mennék? — Hisz sehol se várnak: Szomorú fűz árnyán , Csak sírját találnám Az édesanyámnak. A hajlék, amelyhez fűződik a múltam, Ahol imádkozni először tanultam, Ahol ifjúságom szent álmait szőttem, Ajtaja örökre zárva van előttem. Halálra unottan, Mit keressek ottan? — Meg se értenének: — A szülői házban, Kis gyermekszobáraban Idegenek élnek. Lehet-e az együttérzés kicsorduló könnyei nélkül elolvadni a sopron-kőhidai öreg fegyencnek ezeket a sorait? Ha nincs kőből a szívünk, kijár a szánalom azoknak, „akik mindannyiunknál szerecsétlenebbek“. A legmagasabbrendűvé természetesen akkor válik azonban ez a szolgálatunk, ha a hívő lélek mentő sze- retetével állunk oda Mesterünk oldala mellett. II. Vessünk ezek után egy pillantást azokra az embertársainkra, akikre általában gondolnunk kell, amikor fogházmisszióról van szó. Fotográfiák kerülnek a szemünk elé, amelyek reá- dcbbentenek bennünket annak a felismerésére, hogy itt nem valami különleges istenteremtményekről van szó a legtöbbször, hanem hozzánk egészen hasonló lényekről, akik áldozataivá váltak a mienknél sokkal súlyosabb életviszonyaiknak. „Édesanyja már csecsemő korában kiadta hazulról, menhelyben helyezte el. A szülők házasélete soha nem volt kifogástalan ... Az apa ingerlékeny, veszekedő természetű. Idejének nagy részét csapszékben tölti; munkát csak ritkán vállal. A háború alatt 4 évet töltött katonai szolgálatban s bár tüdőbajjal tért vissza, iszákos és kártyás életmódjával nem hagyott fel. Mindez feleségétől, a fiú anyjától való elválást vonta maga után. Mikor István 8 éves korában a menhelyről atyjához visszakerült, a vadházasságban élő, iszákos, kártyás apja vájjon mit nyújthatott e szerencsétlen gyermek lelkének? Csoda-e, ha a fiú csavargásra adta magát s lassan megérlelődött a javító nevelés szükségességére? A következő fotográfiának ezt a címet adhatnám: a bűn nagy halászterülete. A fiatalkorúak budapesti felügyelőhatóságát sokat foglalkoztatta az 1930-as években a Ferencvárosi-kiserdő néven ismert nyomortanya. A telep az 1920-as években lassanként keletkezett, amikor hajléktalan egyének a gazdátlannak tekintett területen kihasítottak maguknak néhány négyzetmétert, s azon saját maguk által vert vályogból kalyibaszerű építményt emeltek és abban laktak, tengődtek egyik napról a másikra. Közel 800 ilyen kalyibáról számolt be az egyik környezettanulmány, kb. 750 családdal és 3500 lélekkel. Ám ezek a vályogból vert kalyibák még úri paloták voltak a földbe ásott lakásokhoz képest, amelyekből szintén bőven volt a nyomortelepen. Kik éltek itt a bűnnek, erkölcstelenségnek, betegségnek e melegágyában? A 312-es bódéban p. o. 12-en, ahol nem volt egyetlen ágy, 1—2 dunyhán feküdt a sok gyerek, a legborzalmasabb szennyben és bűzben. De az 538-asban is egy 10 tagú család, lábfájós, munkanélküli családfővel, az 549-esben munkanélküli kőmíves, 5 tagú családjával, amelynek úgyszólván betevő falatja sem volt... Az eddigiekben szem elé vetített fotográfiákban inkább csak küszöbe előtt jártunk a letartóztatási intézeteknek; lépjük tehát most át a küszöböt: ismerkedjünk meg néhány fegyenccel, hogy a valóság fényében láthassuk azt a kérdést, vájjon csakugyan olyan mélyen alattunk álló egyének-e ők, akikről nekünk, „szabad“ embereknek csak úgy illik emlékezni: „tömlöc- töltelék“. Egy fiatal férfi áll előttünk. Igehirdetés folyik a Markóban s a férfi feszült figyelemmel hallgatja az igét. No de ez még nem sokat mond — a nyomorúságnak ebben a völgyében megnyílnak gyakran a süket fülek is. íme ez a figyelmes igehallgató embert ölt, agyonlőtte sógorát. így van. ám aki közietek ártatlan, aki sohse érezte az indulat hatalmát, akit Isten megóvott attól, hogy közvetlenül kelljen szemlélnie testvérének a házasélet kötelékében való szenvedését, az ám vesse rá fegyencünkre az első követ. A bíróság, amikor mindössze 4 évi fegyházat szabott rá erre a „gyilkosára, belehelyezte az igazság mérlegébe a belehelye- zendőket, s egyben figyelmeztetett hallgatva arra is, ne felejtsük el szívünk mélyéből elmondani mindennapos imádságunkban: „és ne vígy minket a kísértésbe“. A következő „börtöntöltelékünk“ — 10 évi fegyélő víz 5
