Élő Víz, 1944
1944-február / 2. szám
TÜKÖR ELŐTT A tapintatlan Ha nem is gyakori, mégis közismert alakja a hivő köröknek. Ezt a bűnét a régi életéből szokta magával hozni, mint alapbetegséget. Ami a szívén, az a száján, s ez igen jó volna, ha figyelne az igére: „bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók irányában... a ti beszédetek mindenkor kellemes legyen, sóval fűszerezett." (Kol. 4:6.) Amit akár „kívülvalóknak", akár lelki testvéreinek mond, az többnyire helytálló és szükséges, rég el kellett volna hangzania, de ahogyan mondja, vagy amikor mondja, azzal gyakorta többet ront, mint használ. Igen nagy kár pedig, mert úgyis olyan kevesen vannak, akik megmondják a „kellemetlen" dolgokat. Tapintatlansága miatt azt is rovására szokták írni, amit imában való előkészület után az Úr mentő szeretetével és vezetésével alázatosan mond (ez az, ami különben hiányozni szokott!), mert az igazság könnyen botránkoztat. A „tapintatos“ Kevésbbé közismert, miután egyrészt nem kelt feltűnést, másrészt annyi van belőle, hogy már szinte ö látszik „rendes" hívőnek. „Tapintatosságból" elhallgatja az igazságot, nem nevezi nevén a bűnt, hogy meg ne bántson valakit, és ezen az olcsó úton lehessen kedves mindenki előtt. Ha nem szenved is a hivő pletyka bűnében, „bizalmasan" mégis inkább egv-két barátja előtt fájlalja csak ezt vagy azt a bűnt, minthogy az Úron kívül azoknak mondaná, akiket illet. Tenyészni enged lelki testvérei közt is visszásságokat, vétkeket, megelégedve azzal, hogy saját maga nem vesz részt bennük. — Isten gyermekei előtt bizonyságot tesz, de a világ fiai közt úgy hallgat Krisztusról és az igazi életről, mint a csuka. Ha pedig lelkészi, tanítói vagy egyéb szolgálatánál fogva „hivatalosan" beszél is a világ előtt, „szolgálaton kívül" ugyanúgy hallgat. Nem bánt senkit, „a légynek se árt" a sátán biro dalmában, e világ urának teljes megelégedésére. — Nem menti őt az sem, hogy Isten gyermekeinek nagyrésze is még igen érzékeny, úgyhogy nem könnyű meg mondani nékik legkényesebb hibáikat. A térítő' A tapintatlannal együtt a kevésbbé gyakori jelenségek közé tartozik. Ajtóstól ugrik neki az embereknek, Hebich Sámuel imádságban való előkészülete és küldetése nélkül, s az erre kapott külön talentum nélkül. Saját szakállára dolgozó partizán (jólehet közösséghez tartozik), aki tiszteletreméltó buzgósággal, de a saját erejével akarja Krisztushoz téríteni családtagjaitól alkalmi ismerőseiig mindazokat, akik az útjába akadnak (Kisebb méretű válfaja ennek az, aki csak a mindennapi életéhez tartozó emberekkel igyekszik ugyanezt cselekedni.) A nagyobb méretű díszpéldány réme a konferenciáknak. Az új résztvevőt az első napon úgy „megevangélizálja", hogy jó, ha örökre el nem riad a lelki élettől. Az áfomkóros Ellentéte a ,,térító"-nek. Kisebbnek látszó, valóságban azonban sokkal súlyosabb betegség. S még hozzá amíg az ritka, addig ebből annál több van. Pedig a többnyire rossz fhodorú „térítő" helyett néki kellene életével és szelíd, de halálosan komoly, mentő szeretettől áthatott szavával szüntelenül és mindenkinek hirdetni az ítéletet és a kegyelmet! — Emberekkel találkozik, akiket talán sohasem lát többé, és nem is fáj neki, hogy elmulasztotta az egyetlen alkalmat, segíteni egy veszendő léleknek. Miatta nem veszik az emberek komolyan a kárhozatot, mert méltán gondolhatják, hogy ha a hívők igazán hinnének a pokolban, akkor nem tudnák olyan tétlenül és álmosan nézni, hogy naponként halnak meg hitre nem jutott emberek és mennek az örök veszedelemre. Dermedt, ólmos bénultság üli meg a hívők táborát, s ezzel az afrikai álomkórnál szörnyűbb ragállyal csak azt nem fertőzi meg a sátán, aki emberi erővel „térít" és épen ezért ront. Fehér hollónál ritkább, aki úgy kezd odahullani naponként Krisztus mentő szerelmének karjai közé, hogy azután ezt a féltő, sürgető, gyöngéd szeretetet sugározza mindenki felé. Ezért nézik „különc"-nek azt is, akiben a mentésnek ez az élete igazán égni kezd. Felébreszthet-e rá az ébredés Ura? f / ^ fIMAKÖZÖSSÉG A csoda titka (Csel. 12:1—17.) „Péter azért őrizteték a fogságban; a gyülekezet pedig szüntelen könyörög vala az Istennek őérette.‘‘ Elméletben azt valljuk, hogy az imaközösség fontos előharcosa és hátvédje Isten munkájának, de a gyakorlatban nem vesszük elég komolyan ezt. Talán sokszor nem is tudnánk számot adni arról, hogy tulajdonképpen miért is megyünk az imaközösségbe? Megszokás, „kegyeskedés" stb., de nem tulajdonítunk neki komoly gyakorlati jelentőséget. Ennek a szüntelen könyörgő, de beteljesedést, meg- hallgattatást mégsem váró imaközösségnek klasszikus példája a jeruzsálemi. Egy asszony házánál volt az imaközösség és „szüntelen könyörög vala az Istennek" Péterért, hiszen reménytelen fogságban van. Micsoda buzgóság, micsoda szép létszám! (12. v.) És milyen szégyenletes hitetlenség, mennyire nem tudják komolyan venni imádságukat! Az Úr végtelen kegyelméből mégis meghallgatja őket: Péter csodálatosan kiszabadul ... És mennyire megdöbbennek, mennyire keresnek hitetlen magyarázatokat, mikor Péter megjelenik: „elment az eszed", „az ő angyala az" ... Szép kis hivő imaközösség... ! Csak egy hibája van. A legnagyobb! Nem hisz abban, nem is gondol arra, hogy valóban imameghallgató az Űr. Igen, „hitetlen" imaközösségeink miatt mennyi csoda marad el, pedig sok csoda titkának lenne rúgója a hivő imaközösség! Imádjuk Istent: imameghallgató szeretetéért, hogy nemcsak a mi hitünket, hanem az Ö ügyének az előmenetelét nézi; hogy mindig Szentlelke áldott cenzúráján keresztül hallgatja meg imádságunkat; hogy komolyabban veszi imaközösségeinket, mint mi magunk, Könyörögjünk: bocsánatért eddigi hitetlen könyörgéseink miatt; hogy használja fel közösségeinket; beteljesedést váró hittel azokért, amik reánk bízattak.
