Élő Víz, 1943
1943-április / 1. szám
Kevés a munkás! Aki dolgozik, annak a szeme is hányszor jár inkább a többiek munkáján, mint az aratás Urán és a saját szolgálatán. Egyre inkább csak birálgatni és ellenezni tudja más aratócsapat munkáját — vagy éppen akadályozni és rontani. Ha nem úgy fogja a kaszát, mint ő, ha nem azt az aratóéneket énekli, ha nem abban az aratóbandában van, akkor szertekiabáló szóval erőlleníti a másiknak a munkáját, vagy kedvetieniti az arató testvért. Közben persze kevesebb idő marad a maga egyedül helyesnek tartott munkájára és kevesebb testvérszeretet lelkek mentésére. S melyikünk nem hajlamos erre a kísértésre? Bizony kevés a munkás! Még aki teljes beledő- léssel arat is, az is hányszor dolgozik erőlködve a saját erejével s nem örömet, hanem csak bánatot szerez az aratás Urának. Mini aki nem tud a kaszával bánni és nagy erőlködéssel ütögeti vele a búzát úgy, hogy pereg a 'zem a lába nyomán. Holtra fárad bele és mégis csak /ontani tud. Vagy mint aki saját szakállára szalad neki a még éretlen búzatáblának, le- harmoija és utána szidja az ocsúvá lett búzát. Avagy megfordítva: viaszos érés idejé se akar még aratni. Nem mer nekimenni, neki nem elég érett! Akkor fog hozzá igazán, amikor már elkésett. Csak az Ürtól tanított s általa vezetett, egész szívvel Öreá figyelő aralónak a munkáján van áldás. Egyszerű, tanulatlan íöldmüvesasszony is lehet ilyen arató és lehet, hogy aki tanulta, az mégsem az Ürtól t rnított. A legveszedelmesebb azonban az, ha valaki nem is tanulta és nem is az Úr Jézus alázatos és szelíd mentő szeleteiével, hanem a felébredt vagy megtért lélek elbizakodottságával veszi kezébe az aratás munkáját. Nem az Űr szíve, keze és értelme dolgozik őbenne, hanem ö maga erőlködik. Az hiszem hogy most már tudom — és megyek a magam feje után, magam erejével aratni. Mintha csak a megtérésemhez kellett volna kegyelem s nem azután is az egész életemhez és minden mozdulatomhoz! Szinte kivétel nélkül bele szoktak esni ebbe a kísértésbe Isten gyermekei, s aki rá nem ébred és helyre nem jön, az nem annyira arat, mint sokkal inkább csépel és gázol. Egy a fontos: az aratás Ura legyen valóban Uram, töltse be a szívemet egészen, egyre jobban, s akkor magától megy az az aratás, amit másként holtra- íáradva, megkeseredve csak rontani tudok. Munkás vagyok — és mégse vagyok munkás! Egyetlen segítség van csupán: kérni az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába. Hogy ö küldjön engem is és küldjön másokat is, nagy aratócsapatot a kegyelemnek ebben az utolsó forró idejében, az aratásra fehér búzamezőkre- Az aratás Ura maga az, aki „az ő gabonáját csűrbe takarítja" (Máté 8:12). Néki magának kell bennünk élni, hogy általunk arathasson és takarhasson. /• ( bízón yságtevEs Nevelőben A múlt év februárjában olyan helyzetbe kerültem, hogy el kellett küldenem a cselédlányomat. Igen sokat imádkoztam, hogy kapjak helyette olyat, aki igazán jó segítség. Isten azonban — egyelőre — megtagadta tőlem és teljesen magamra maradtam egy nyolc személyes háztartás minden gondjával és munkájával. Ügy gondoltam, ha Istn ezt adta ahelyett, amit kértem, akkor bizonyára így van jól. Meg kell próbálnom tehát Tőle erőt Jcérni és arra támaszkodni. Hiszen ö nem próbál erőnkön felül. Teljes bizakodással kezdtem meg a munkámat, imádkoztam és vártam Istentől az erőt. Akkor már több, mint egy esztendeje, hogy az Ür Lelke fölébresztett, tudtam tehát, hogy erre számíthatok. De ahogy múlt az idő, mindig fáradtabb lettem. Reggel alig bírtam fölkelni s bizony sok dolog elvégzetlen maradt. Minden nap késő estig dolgoztam, mégsem győztem. Kétségbeesetten imádkoztam s összeszorított fogakkal, a végső erőmet is összeszedve, dolgoztam tovább. A család minden tagja megsínylette ezt az időt. A legjobb akarat mellett sem tudtam úgy eilátni őket, mint kellett volna. Ez még csak növelte a keserűségemet. Végre másfél hónap múlva, amikor már testileg-lelkileg teljesen összetörtem és minden este sírva feküdtem ?z ágyba, Isten megkönyörült rajtam és segítséget küldött. Én örültem, hogy túlestem a nehéz időn; nem sokat gondolkoztam rajta, miért is történt mindez. Az idén februárban azonban pontosan megismétlődött az egy év előtti helyzet. Megint leány nélkül maradtam s ráadásul mindjárt második nap meg is betegedtem. Nem baj, gondoltam, hiszen mindenre van erőm a Krisztusban. Csak arra kell vigyáznom, azt kell kérnem, hogy Krisztusban maradhassak. Ahogy múltak a napok, alaposan éreztem ugyan a fá radtságot és a rosszullétet, de mégis mindent el tudtam végezni és mindig vidámabb és könnyebb szívű lettem. Egyszer csak elém került egy cikk: „Mattánia. a hálaadó"-ról. Attól kezdve keresni kezdtem, hogy rru van még, amiért hálát kell adnom. És mindig többet és többet találtam. Ügy éreztem, ezért a helyzetért is hálát kell adnom, hogy dolgozhatom a szere'.teim:r s az én erőtlenségem által így megmutatkozhatik az Ur ereje. Elkezdtem hálát adni. És az Ür cserébe mindig több es több örömet adott. Akkor jutott eszembe, lv">gy összehasonlítsam a tavalyi és a mostani esetei. Mi lehetett az oka a tavalyi letörésnek s hogy leheteti az, hogy most meg ilyen boldog vagyok?! Isten rávezetett erre is. Pontos számadást csináltatott velem, amiből kitűnt, hogy bizony egy évvel ezelőtt volt egy olyan rész, olyan terület az életemben, amihez ragaszkodtam, amit nem tudtam teljesen odaadni az Ürnak. Ez a kicsi, egészen elhanyagolhatónak látszó terület volt az, amin a Sátán olyan jól meg tudta vetni a lábát. De mihelyst megalázkodtam s ezt a területet is odaszántam az Ürnak jószívvel, azonnal lehajolt hozzám, magához ölelt és azóta tart, tart, o’yan erővel, hogy most már látom, tudom, valóság az, hogy a Sátán bukott fejedelem, nincsen többé hatalma rajtam Le- g'i özetett ott a Golgotán...1 S azóta muszáj örülni! í Tbess 5. 18. SZEREZZ ÚJ ELŐFIZETŐKET! ÉLŐ VIZ 5
