Élő Víz, 1943

1943-április / 1. szám

s/afoglalása után egyik tábori lelkészünk a Felvidéken járt faluról-falura. Istentiszteleteket tartott honvédeink- nek s vasárnap délutánonként bibliaórákat a gyüleke­zeteknek. Feltűnt neki két dolog. Az egyik valószínű­leg vágy-álomból fakadt bakahiresztelés volt: megyünk Erdélybe! Visszafoglaljuk! A másik az volt, hogy a gyülekezeti bibliaórákra is jöttek honvédek és lelki beszélgetésbe kezdtek. Megkérdezte öreg katonáktól: igy volt-e az első világháborúban is? Lelkesedés had- bavonuláskor és katonák közt lelki érdeklődés is? Az előbbire egyértelműen felelték: igen. Ó, milyen lelke­sedés volt! Az utóbbira is egyhangú volt a válasz: nem! Lelki érdeklődést sehol se láttak. És ez a nagy különbség a két idő közt. Ezt mutatják az evangéli- zéciók is. Városon és falun, gyártelepen és tanya- világban ma egyformán nagy a lelki vágy. Sokszor azokban is, akikről senki sem gondolná és akik ön­magukról se képzelnék. Egész hirtelen érik a vetés. Hirtelenebből, mint júniusi hőségben a mezőn. Ügy, mint Áron sima vesszején. Másnapra kivirágzott és mandulát érlelt (IV. M. 17:8). Ilyen csodálatosan tel­jesíti be az Űr az ő igéjét (Jer. 1:11—12). Legyen miénk az érett búzamezők hírének öröme! Indítson fel örvendező munkára úgy, mint gazdag ara­táskor, hirtelen éréskor az aratókat. Sok az aratnivaló, neki a munkának! Drága áldás az, ,,ha aratóörömben aianykalászok rendre hullanak". Isten országában pe­dig semmitől se forrósodik meg úgy a szív, mint ami­kor az aratás Ura arattat és hullanak az aranykalászok, jutnak örökkévaló emberi lelkek új életre, kárhozatból üdvösségre! De legyen a miénk az aratás hírének félelme is. Sok az aratnivaló, bírunk-e vele? Nem tapossa-e meg az ellenség, nem pereg-e ki a mag, nem pusztítanak-e el ki tudja mennyit a madarak és a rágcsálók s nem pusztulásra csirázik-e ki a learatott búza? Anélkül hal­nak az emberek, hogy Isten aratói igazán odaléptek, odaálltak volna az életük mellé. Múlnak az evangéli- zációs alka’mak is és félelmetesen veti előre az ár­nyékát a kegyelmi idő lejárása. ,,Eljő az éjjel s nem dolgozhatsz már." Part közelében süllyedt el egy hajó. A városból sokan kiszaladtak. Közlük egy egyetemi hallgató, aki kitűnő úszó volt. Nekivetkőzött, kötelet kötött a dere­kára, a végét barátai kezébe adta s a hullámokba ve­tette magát. Mikor megragadott egy elmerülőt, partra l)Ú2ták. Egymásután tízszer. Közben teljésen kimerült, úgyhogy a parton rakott tűznél melengették fel öt. De még mindig voltak a hullámok közt hajótöröttek. Nem bírta nézni, hogy odavesszenek. Végsőkig feszítve az erejét, újra kezdte a mentést. Sikerült még öt fuldok­lót partra hoznia. Szinte a halál ült már az arcán, mi­kor észrevett egy gerendát két hozzákapaszkodó em­berrel. Utánavetette magát és parthoz kormányozta eket. Ekkor azonban már lábra se tudott állni. Haza vitték, hogy lefektessék. Barátja őrködött az ágya mellett. Félrebeszélt Hirtelen felismerte az ágya mel­lett ülő barátot. „Vili, mindent megtettem, amit tehet­tem?" — „De, Ede, hisz 17 embert mentettél meg!" — „Tudom, de vájjon mindent megtettem-e?" — Éjjel de- liriumba esett. Folyton a hullámok közt vergődöke1 látta és gyötrődött miattuk. „Csak legalább még egyet megmenthettem volna!" — panaszolta újra meg újra. Olyan ez a világ, mint egy felkorbácsolt tenger. Hajótöröttek vergődnek a színén. Sokan, sokan. Egyre többen merülnek el örökre. Lehet-e kibírni ezt a lát vényt anélkül, hogy mindent megtegyünk, hogy ráál­dozzuk az egész földi életünket? Rajongás ez? Lehet. De csak annak, aki nem tudja még, mi a bűn és nem hisz igazán a pokolban. 100 keresztyénből 98 is elvész. Halálosan sok az aiatnivalo! Túlzás ez? Lehet. De csak annak, aki nem veszi komolyan a szoros kapuról szóló igét.. . Bizony sok az aratnivaló. És több van itt közönsé­ges aratásnál. Az aratás Uia az életét áldozta oda érte halálos szeretettel. Életről és halálról van szó, amikor ő küld. A földi élet egyetlen nagy értelméről és céljáról. Testvér, araiótestvér, megíettél-e mindent? Meg- teszed-e ezután? Ne felejtsd: sok az aratnivaló. Halálosan sok. Krisztus Jézus, Valis ki minket, Szenvedünk itt gonosz rabságot, Téged hívunk, Szabadítónk, Adj bűnöktől szabadságot. Te vagy a mi menedékünk, Tévelygőkről emlékezzél, Te vagy a mi menedékünk, Irgalommal béfedezzél, Hogy imádjuk te váltságod! Óh Szentlélek, Tölts bé minket Mennyei szent ajándékiddal. Téged hívunk, Mi mesterünk, Taníts minket buzgósággal. Te vagv a mi szó véti: ekünk, Gyújts világot setétségbe, Te vagy a szövétnekünk, Vigy be végül idvességre, Hogy örökké magasztaljunk! Mindörökké magasztaljunk! * 2—3. versszakot Solt László írta a kolozsvári énekeskönyv (1751 j egyetlen énekverséhez. Szent Ú* ÉLŐ VlZ 3

Next

/
Thumbnails
Contents