Élő Víz, 1943
1943-december / 9. szám
nélkül. Azok mentek az ige hallgatására, akiket a szívük hajtott rá. S egyre többen figyeltek föl annak a Krisztusnak a hívó szavára, aki olyan szeretetet ad az ember szívébe, amilyen Uffmannból áradt feléjük. Eleinte csak néhány foszlányát kapták el az igének, amint az a nyitott templomajtón keresztül feléjük szállt, majd közelebb mentek, odamerészkedtek a templom küszöbére, aztán át is lépték, s egyre-másra érkeztek el végűi a keresztelőkőhöz. Az első, aki fejét a keresztvíz alá hajtotta, egy Szidan nevű bélpoklos volt, aki a szent keresztségben a Chrisztaram nevet kapta. Ez lelke teljességével ragadta meg az evangéliumot és bizonyságtételével egyik szenvedő társát a másik után vonta az Űr Jézushoz. Jöttek bűneiket bánva, telve vágyakozással a keresztség után. Akadtak közöttük olyanok is, akik nagy üggyel-bajjal megtanultak olvasni, hogy saját szemükkel olvashassák Isten igéjét. Egy vak bélpoklos egész fejezeteket tanult meg a bibliából és azok elmondásával építette társait. Voltak esetek, amikor egyik-másik valami olyan bűnét ismerte meg, amely még jóvátehető s elkéredzke- dett, hogy ezt csakugyan megtegye. Némelyik olyan boldoggá lett új életében, hogy nem volt maradása, amíg haza nem mehetett és bizonyságot nem tehetett az övéi előtt, hogy Jézus azokon is megmutathassa újjáteremtő hatalmát. Megtörtént, hogy így egy-egy bélpoklos szívén át egész családja eljutott az üdvösség útjára. S a poklosság próbáltatása legyőzte magasabb kasztbeliek gőgös ellenállását is. Bélpoklossá lett brah- mánok és más, előkelő kasztokhoz tartozók is megtalálták .a puruliai menedékhelyen az Ür Jézushoz vezető utat. «, Hadd mondja el egy bélpoklos asszony saját szavaival, hogyan jutott el Uffmannhoz és mit talált. „Jól éltünk és jó sorom volt férjem házában, különösen akkor, amikor gyermekünk született. Szerencsétlenségemre azonban hamarosah a gyermek megszületése után a bélpoklosság első jelei mutatkoztak rajtam. Amint ez nyilvánvalóvá lett, kiűztek férjem házából és a falunkból. Nyomorúságomban a papokhoz és a bálványokhoz fordultam, böjtöltem, áldoztam és könyörögtem Sívához (Síva, a pusztító, a legfélelmetesebb indiai istenek egyike, akinek talán éppen ezért nagyon sok a tisztelője), de a betegségem csak nem fordult jobbra. Fájdalmamban végre, amikor már semminek sem volt foganatja, elmentem a szent Ganges folyóhoz, hogy megfürödjek és meghaljak benne, mert azt mondták nekem, hogy aki a Gangesben hal meg, az szent helyet szerez magának; de nem haltam meg. Örömtelenül vándoroltam faluról-falura, míg végre eljutottam Puruliába. Ott megkérdezett egy keresztyén gyermek: „Miért koldulsz? Menj el a menedékhelyre, ott jó sorod lesz és nem kell többé koldulnod. Ott él Jézus.“ Elmentem, és ötödik éve élek itt. Ó, mennyi fájdalom gyötört addig!' Mennyi időt és pénzt fecséreltem el a bálványokra, anélkül, hogy tudtam volna, hogy sohasem segíthetnek rajtam. Itt ápoltak, kaptam orvosságot, úgy hogy a daganataim most már nem fájnak. S mindenekfölött meghallottam Isten igéjét, megismertem és megszeretted az Ür Jézust. Legyen áldott az Űr, aki ezt a betegséget rámbocsátotta. Örülök, ha arra gondolok, hogy hozzá mehetek és megláthatom. Legyen áldott mindörökké!“ S említtessék meg egy példája annak is, hogy Uff- mann mikép végezte munkáját a bélpoklosok között. Egy bélpoklos nem mert teljes szívvel örülni annak, hogy egykor a menny dicsőségében megdicsőült testben, a bélpoklosságtól megtisztultan fog élni. Erre Uffmann így szólt hozzá: „Azelőtt úgye selyemhernyót tenyésztettél? Gondoltál arra, amikor azokkal a csúnya, falánk hernyókkal dolgoztál, hogy azokból lesz a drága selyem, amely még a királyok számára is kívánatos ruhának való. S látod, ez olyasmi, amit még a szemed is lát. Hiszed-e, hogy Isten megdicsőitheti a testedet?“ Öröm ragyogta be a bélpoklos eltorzult arcát: „Igen uram, hiszem!“ A szeretet csodálatos világa volt a puruliai menedékhely. Megható volt, amint a felülről való élet egymás iránti szeretettel töltötte meg a bélpoklosok szívét. Egymást segítették, egymás sebeit kötözték. Aki nem tudott elmenni a templomba, azt, ha máskép nem boldogult, ketten is segítették. S aki látta, hogy Uffmann hogyan forgolódott az ő bélpoklosai között, az megértette, hogy ennek a példaadásnak nem maradhatott el a gyümölcse. Uffmann, amellett, hogy vezette a puruliai missziói állomást, kora hajnaltól késő estig dolgozott és fáradozott szívéhez nőtt bélpoklosai szolgálatában. S ha valami, akkor az lehetett különös öröm számára, hogy éppen lelkiek tekintetében vártak és követeltek tőle sokat. Megkívánták, hogy a nekik tartott istentiszteleten az igehirdetés legalább egy negyedórával hosszabb legyen, mint az egészségesek gyülekezetében. S Uffmann nem is fukarkodott a köztük való szolgálatban. Hirdette az igét, tanította a keresztségre előkészülőket, a konfirmandusokat és ha tehette, kivette részét a nagyobb fiúk és leányok hitoktatásából is. S megható volt, hogy a szívéből a bélpoklosok felé áradó szeretet milyen gazdagon áradt megint vissza az ő személye felé. Ennek sok jele közül talán az a legmeghatóbb, amikor 1900 nyarán saját szájuktól elvont fillérekből tekintélyes ösz- szeget gyűjtöttek össze és ezt azzal a kéréssel nyújtották át neki, hogy fordítsa üdülési szabadság költségeinek a fedezésére. Uffmann eddig hallani sem akart ilyesmiről, noha élete hetedik évtizedében sokszor erőt vett rajta a fáradtság, de most (amúgy is betegségbői lábadozva) rá kellett szánnia magát. Skót barátai azt is lehetővé tették, hogy szabadságidejét Németországban tölthesse el. Vissza már nem is térhetett. 1901 augusztus 11-én hazament Urához, abba a nyugodalomba, amelyet sok munkájától elfáradtan sugárzó arccal emlegetett. Puruliában sűrű könnyhullatással siratták meg a bélpoklosai. „Atyánkat, a mi drága, jó atyánkat vesztettük el!“ — hajtogatták egyre. S igazuk volt. A keresztyén irgalmasság történetének a lapjaira Uffmann Dávidnak a neve mint a bélpoklosok atyjának a neve van följegyezve. És erre a szolgálatra apai szívének fájdalma vezette el. Útmutató volt számára ez a kereszt. Számára, akit csak kényszeredett ráadásként vettek fel a misszióba, mert csak tehertételnek látszott ... „Született nektek Megtartó" — ez azt jelenti, hogy az ő szentségét, ártatlanságát és igazságát nékiink hozta ajándékul, hogy mi azt magunkra öllhessiik, bűnünket azzal elfedezzük és annak védelmében jelenjünk meg Isten előtt. Isten karácsonykor örvendező és boldog szívet adott az embernek: Megváltóm van, enyém a mennyek országa, enyém Krisztus, Istennek a Fia. Éppen azért, ha ártanak is nekem, bántanak és üldöznek is ezért a hitemért, az örömömet el nem vehetik, mert semmi bánat, sértés és üldözés nem ronthatja le azt a boldogságomat, amit én a jászolban született csecsemőben kaptam. Dr. Luther M. 8 ÉLŐ VÍZ
