Élő Egyház, 1968 (4. évfolyam, 13-15. szám)
1968 / 15. szám
Egy száz éve halott költö száz éves magyar verse: - megemlékezés Tompa Mihály halála századik évfordulójáról„ “)o(—X-x-Tompa Mihály (sz.1817-ben, meghi1868-ban) a XIX»század kedvelt, kiváló költője, gömörmegyei, legutóbb hanvai református lelkipásztor, különösen a Bac.hkorszak idején, a Habsburg“önkényuralom alatt szenvedő magyarságnak adott lelkű erősítést rejtett célzásokba burkolt, allegorikus verseivel, - "A gólyához", és "A madár fiaihoz" cimü költeményeinek, amiket mindenki ismer, ma is ismét fájdalmasan időszerű a jelentésük. Az itt Jcözölt "Új Simeon" cimü vers egyik legmélyebb értelmű, bibliai vonatkozású allegóriás költeménye; ezt 106 éve irta, ÚJ SIMEON EUKűPEUS: - 5 -Térdem remeg, hajam fehérük, Orcám redős öreg vagyok! S az új évet megértem ismét *.. Nem vittek el bu, kor, bajok! Az élet mintegy kérdi tőlem: Mire vársz még? minek vagy itt? És tol, mikép a fán letolja az ifjú lomb a tavalyit. Mégis, mit szivem váltig óhajt Es fennhangon kér ajakamí Az:hogy csás éljek! kinosan bár, Kenyér nélkül, hajléktalan; Ha most meghalnék, el nem érve, Mit szivem oly buzgón remélt: Nem tartanám hosszabbnak éltem, Mint egy kimúló kisdedét. S mért függök a zajos világon, Mikorossnd s béke lesz amott? Mit várhatok még életemtől? Semmit, semmit ... csak egy napot! Melynek fényes, csábos reménye A rég megunt földön maraszt, S gátolja e sárház ledöltét ... Azt a napot várom, csak azt! Szép, szép leend az! sok hasonlót Nem szülnek évek, századok; Óh, hogy e fényes, e dicső nap Mivoltáról nem szólhatok! Pedig képét itt hordom, amint Magát lelkembe rajzolá; Ahogy velem volt alva s ébren, Ahogy kisért mindenhová. Rá gondolák magányom, csendén S ha örvény nyilt hajóm alatt: Rá a börtön fojtó legében, És bújdokolva, mint a vad; Heves csatákban azt keres ':.i A por- s füstben szakadt derűn, Hulló vérem- s múló napomra Miatta néztem keserűn. Sokszor véltem, hogy messze van még. Sokszor hittem, hogy már közel! Sugárit fellövelni láttam: Akkor fedé sürü köd el; Elhalványult, leszállt reményem, S megint mosolygva tant elő, Mint nyári esthajnal világa Lassan mindig, keletre jő». Így folyt el éltem, - s vén vagyok már. De boldogabb, mint ennyi sok. Kiknek tört hittel kelle délben A koporsóba szállniok: Az uj évet köszöntve: lelkem A hitnek karján ringatom, Hogy e feltűnt év rejti, hozza Ama napot, az én napom! óh, akkor életem megújul! Izmam gyors lesz, vérem meleg; Kézen fognak, kik koszorúsán S dalolva körben lejtenek: Az életnek rozsdája: a gend, Kor, kétség, bánat5 egy se bánt! E várt napon lelkem utószór Cseng, villog fényes kard gyanánt. S ha feltárul az áldozóknak Ama szent csarnok kapuja, S megzendül a győzelmi ének: Halleluja! Halleluja! Ha tömjénem javát az oltár Izzó tüzére hinthetem; Elég, elég lesz ...! vén szolgádat Bocsásd el akkor, Istenem!
