Élő Egyház, 1967 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1967 / 1. szám
f- 18 -"Noblesse oblige" - . de nem csak a "múlt", nemcsak a "hagyomány, hanem a jelen valosaga is kötelez. Az ember a tudatvilágában éli azt a? képet, ahol született, A múltból kötelez a "templom". Az 1270-es esztendők óta ott áll forró mészbe öntött kőfalával, magánosán, tatar, török ellen annyiszor menedéket nyújtva népének e veszélyeztetett "pa^iumi" végeken, ahogyan a politikai jogtörténészet nevezte századok folyamán ezeket az Erdély és Magyarország közé Szigettől Váradig beékelt földterületeket. A lengyel koronára kacsintó II.Rákóczi György fejedelem a templomban országgyűlést tartott. A "tatárok" később is többször l.eégették a tornyát, felkoncoltak a falai közt menedéket kereső népét s az igazi tatárjárás emlékét ilyen dűlőnevek őrzik, mint Hadimezö, Rohadi, Bujdosó. - A tatárok elpusztította települések emléke is csak a dűlőnevekben maradt fenn s a mostani "jelennek" az a valosaga, hogy a varosunk szivétől mintegy hét kilométerre volt egyik parcella földemen, - a hiteles tudósítás szerint három rutén ház van, egy uj szovjet-telep tartozékaként. Amikor a 4o-es években az öreg Szentgáli(Faur) Aurél törvényszéki ügyész-elnök visszakerült Maramarosszigetre egy tarsas beszélgetésen ezt mondta: itt nem lesz nemzetiségi üldözés, mert a megye intelligenciába, s kissé az egész népe annyira összekeveredett, összeforrott a házassággal s más egyéb érdekek révén, hogy a magyar megvédi a romanW - he újra ágy fordul, a román a magyart: együtt megvédik a zsidókat, a németeket, ruténeket. 'Féltünk, tehát "hittünk" ebben a képben! 1944 után szerte Erdélyben mindez csak álom, csak fantázia maradt s jött a sommás kivégzések valósága paraszt embereken, falusi piacon favágó tökén baltával, A gyermekek e borzalmak közt fogant értelemmel léptek az életbe. A poétává induló fiatalokat is ezek az élmények nevelték sokszor. De nem ezekről beszélnek! csak arról, hogy - magyarok. - Egy tizenötesztendös kis gimnázista lány is erről irta egyik versét, hogy ő magyar. A tanárnőjének is megmutatta a verset. Az megszidta: ne Írjon verset. Persze, nem jelentette fel a leányt. A kultuszhatóság tudomást szerzett a dologrol. A tanárnőt tizenöt esztendei börtönre Ítélték; a kislány hat esztendőt kapott s az osztályfönöknöt is megbüntették, mert tudnia kellett volna, mi történik az iskolában... így fest ma az élet Erdélyben! Az egyik március 15-én a diákok megkoszorúzták Dzsida ^enö, heményik Sándor költő sírját. Több diák 15 évi börtönt kapott ezért s az osztályfőnököt életfogytiglani börtönre Ítélték, mert ellenezte ugyan a sirhozmenetelt, de nem jelentette fel a diákjait. - Mihelyst magyar valaki, rögvest bűnös. Ha a tanár átképezi magát a román iskolai tanításra, mindezektől a"veszedelmektől" megkíméli magát. - Mit hoz ez a jövő? Egy nyugati látogató erdélyi útjáról visszaérkezve ezt mondta nekem: beszéltem a román hatóságokkal. Biztosítottak, hogy - az amnesztia után - jelenleg egyetlen magyar református lelkipásztor sincs börtönben. - Par hét múlva az egyik magyar családnál friss keltezésű rokoni levelet adtak ide Budapestről. Ezt olvastam benne: két fiatal református papné érkezett vendégségbe hozzánk Erdélyből. Olyan helyesek, szegények. Kétségbe vannak esve. Sokat sírnak: mind a kettő férje börtönben ül.«... Az egyik híradás így hangzik a - nyelvről: a nyelv lassan csak arra lesz jó, hogy némán sírjon rajta az ember... - S ha nem lesz, aki sírjon:... A másik híradás ezt mondja: lelkileg ölnek meg bennünket s ha megnyitnak a hatart, tálán csak százezrek maradnának vissza a kétmillió magyarból... Az egyszerűbbek humorral ütik el olykor a bajt. Például ezt mondják: a kormány foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a magyar nemzetiségűek közül Kanadába, stb. országba lehessen vándorolni. Ezen felzudultak a román nemzetiségűek; a kormány ne tegyen kivételt a románság hátrányára - a magyarokkal! .... Mit tehetünk mi? - Keveset, sajnos, - De szivünkkel, életünkkel szerethetjük az ott szenvedő népet, szerethetjük Erdélyt, a fájdalmak, a reménységek jégverte, örök magyar honát. Mert - Erdély egyetlen; örök - s mégis csak a "mienk", - a Duna, a Dunamedence népeié!
