Élő Egyház, 1965 (1. évfolyam, 3-6. szám)
1965 / 4. szám
2 Akkor majd-megtudjuk: hogy a tér s az idő határain túl, a semmi és a Minden korlátái között hogyan válik igazán szabaddá és véghetetlenné a bennünk való lélek! Meglátjuk: milyen ott s akkor az Isteni De a reflexió visszafelé mutatva is foglalkoztatja az embert. Túl azon, hogy minden erős megpróbáltatáskor felgyűl bennünk a halálérzés, a mások halála, pláne a közelieké, önkéntelenül arra késztet, hogy meglássuk : kik vagyunk. Lemeztelenitve mennyit ér az, amit eddig tettünk s mit kell elvégezni még, ha időt ad rá nekünk a halál. Kik vagyunk? Az l9A-7_A8-as évek jórészét SzLcftrákiában töltöttem, hamis névvel, menekülésben. A kitelepítések ideje volt ez. A magyarságnak ezzel a részével nem sokat törődtek a hatóságok. Ezért tudtam én is meghúzódni közöttük. A másik részt fenyegette az eszmei halál: a "visszaszlovákositás." A református papok konferenciáján, az Evangélium körül ülve, amint ezek az emberek tűnődve keresték a békesség eszközeit az államhatósághoz, belenéztek ebbe az erkölcsi’halálba s lemeztelenítve meglátták magukat, hogy' - hiszen ők - magyarok. Nem, nem lehet hazuggá tenni az Istent, ők nem tudnak "visszaszlovákosodni", 0k magyarok. A halál tükröt tartott eléjük s meglátták magukat. Nemrégen Stockholmban járva hallottam egy fiatalabb atomfizikussal kapcsolatban, hogy nem beszél magyarul. Svédül felel azoknak a magyaroknak is. a telefonon, akik esetleg még nem is beszelik;-jól ezt a nyelvet. Kibédi Varsa-professzor viszont a bölcs ember éltes nyugalmával igy látja s így láttatja meg az előbb idézett levelében magamagát s azt, amit tenni szeretne még: "19^ októberében a vonat, amellyel Nyugatra indultam, Magyarországon a határon állott. Egy légitámadás miatt vámunk kellett s .el kellett hagyni mind a vonatot, mind az állomást, A támadás elmúltával visszatértünk az állomásra, feleségem és fiaim felszálltak a vonatra, fen még”egy .ideig a vonat mellett alá s fel sétáltam, mert az indulás még késett. Egyszerre csak egy feketekendős falusi asszonyt pillantottam meg. Középkorú parasztasszony volt, kissé félénk, de egyszerű, kedves, természetes arckifejezéssel, amiben valami predestinációszerü természetességet éreztem. Útja az állomás felé vezette, onnan megint a falu felé indult, - otthona fele. Mikor mellettem elhaladt, csendesen ezt mondta: Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus’ - Csendesen válaszoltam: Mindörökké, ámen! -i , ügy éreztem, hogy ebben a búcsúban Magyarországtól búcsúzom. Ereztem, hogy ebben a fekoteruhás magyar parasztasszonyban az a magyarság szólt hozzám, amelyik mindig otthon marad és vállalja a keresztjét, mig mi - intellektuelek idegen országokba távozunk s menekülve oda mentjük szellemi vágyainkat és becsvágyainkat.
