Élő Egyház, 1965 (1. évfolyam, 3-6. szám)
1965 / 6. szám
csak magának él s a félelem a legostobább halál. Az egész roppant világ, minden ördög és minden ember képtelen elzúzni egy hősi akarat tisztaságát* Ok fordították le nekem Descartes-ot kálvinista magyarra: hős vagyok, tehát vagyok. * ’ Már nem tanítanak. Komoly ajkuk nem dorgál, jóságos szemük nem biztat« Hogy az utolsó aorisztos lefogyott ajkukról, a Logarithmus kifogyott ceruzájukból: lefeküdtek szépen. Fáradt öreg gyermekek, lefeküdtek a kolozsvári temetőbe. Hogy egy pár magyar röggel több legyen a magyar föld, Erdély fájdalmas testében. Oh, egyszerű, jó emberek, szent kálvinista magvetők, hű sáfárjai a tragikus magyar vetésnek! Áhitat és hála zsoltára a gondolat, melyet az elfutott fiú porrá vált szivetek felé küld.- * Pásztorai a megtépett nyájnak! Kálvinista papok, kiket a vérző ország ide küldött Budapestre vigyázni: hogy a támadó fekete viharok meg ne bántsák a magyar kálvinista vetést. Ne felejtsétek egy percre sem: az erdélyi kálvinizmus hősi tett, végtelen emberi horizont, örök haladás s a magyarság, az egész magyarság rajongó, védő ölelése volt. Mert soli Deo gloria et hoc solum est gloria Dei.( Egyedül Istené a dicsőség s egyedül ez az ő dicsősége.) * Es most én is közeledem hozzájuk. Békémen, harcomon át arra megyek. Hivatlan vendégek, megsokasodtak az én éveim és körül ülik a fekete asztalt. - Mit gyüjtöttél nekünk, szegény királyfi? Semmit, tinektek,semmit magamnak. Dús eső voltam, gazdag, májusi. Széthulltam és már semmi sem vagyok. Magyar vetések, magyar lombok, nektek ajándékoztam szét magamat. Itt már nekem nincs maradásom. Rám pirongatnak a magyar szemek: - ügy szégyenlünk mindennap újból hálátlan lenni. Tedd meg azt a szivességet, hordd el magad elölünk. Mi lesz, ha turkálni kezd a lelkiismereti Még megszakad a szivünk belé, Megyek. Minden elmarad. Elrepülnek tőlem az élet apró örömei, mint rezzent madarak a beesteledett oromról. Fú a halál. Hazafelé megyek. . . Nem félek tőletek* majd felvigyázó halotti szemek. Apró hibák, bolond kis ágacskák rajtam is nőttek. Örömök s viharok letördelték őket. De egész életem’bátor számadás: mert hősi merész voltam, érintetlen tisztaság és végtelen szeretet. Hű fiad voltam, kolozsvári temető. • ' - . % . Megyek hazafelé: Már elhagytam a Királyhágót, már zúg alattam s Körös. Már ring elém, kétségbeesett forró hívással, jöjj elém a szent sirások városa. , Oh ha majd a lábam szent küszöböd éri, megérzi a föld a hazatért. fiút. Es felébrednek a régi szivek s felnyitja minden szemét a temető. Meglódulnak a nehéz harangok s hosszú, fekete palástban elém jön majd minden zokogás. Végtelen fekete sorokban jobbágyi hű sort áll majd minden fájdalom. Nagy mozdulással felülnek a holtak és nézik, nézik örök arcomat. Az öreg professzorok ajkán felhalványlik egy gyönge mosolygás. Es vén morcos Geréb Márton, odadörmögi a többinek: - Lássátok, Dezső hazajött. Mondtam, nem rossz fiú, csak olyan nagy gyerek a betyár. ***** __ ***** /:E szöveg kezemhezjuttatásáért itt mondok köszönetét Kovách Aladár Írónak, - a Téli zsoltár c. Lórántffy Zsuzsánna szerepéről Írott könyv szerzőjének.:/ o/o Közlemény; ez a"kéziratos" értesítő azt a feneketlen űrt igyekszik pótolni, amibe a magyar protestantizmusban a kinti’magyar reformátusság önként, odaszánakozva helyezte magát .Európa nyugatán.- Eddig kb.20.000 lapon, hat számmal jelent meg. -Az érdeklődök nevét szivesen felveszem a címtárba, bárhol is élnek! *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
