Ellenzék, 1944. augusztus (65. évfolyam, 172-197. szám)

1944-08-05 / 176. szám

19 4 4 augusztus 5»

IHMHWBBHWMI

ELLENZÉ

ARATÁS IDEJÉN

Tó th Mihály arMot-t eé őszöt. Föl díj-e ott 'Ím!1 a^a<^'0SiCín. jó déli veröifienyiheni für- eöósiz nttp, -azon.hívül zsíros-, fektet-e barázda ^ hasiad hibban a fordulóiban az eke nyomán. A fia is, a veje is kirnt vám a harctérien, így ő vitte a pasamat. Közel j'ai a hetven/r.iez, de ezen a napon nem lát— ^ott rajta. Arca versenyt ragycigptl- a ria.psrütié-sel, dereka olyan, könnyén hajolt,

t.ogy a'káiTníelyi.k fiatal meşi rímelhette volna. Estéire öt kalangya le Volt áraivá, saját kezével rakta keresztbe, a legkövérebb kévéket papnak hsjgyta és feltette a keresztek tetejűére: ekkor úgy néztek ki a keresztek, mintha aranysisak lenne a fejükön 0? csak vezényszóra várnáik, hogy elindul járnak, ^ mint a katonáik. Tóth Mi- hály az utolsó kévéből .koszorút font, hogy rnajd' megmutatja a fiának és a veiének, amfiíkor azok hiaeia,jönnek a* * háborúiból, milyen hoeseiu kalásza és- aranyló szeme volt , ebben az évben a mindennapi kenyérnek.

, Mikos es-íe házajött az aratásból és méltóságteljes léptekkel végigment a falun, az emberek megáíllitottáfk és megcsodálták a kaszanyelére akasztott buzakosze- lut, Mihály gazda kivetít egy buzsszálat a kosvorutból, a kalászt lemorzsolta, mély, barázdás tenyere között és odatartotta az emberek -elé:

— Ilyen az idén az élet— bökött ujjávail a tenyerében nevető piros, gömbölyű - arcu buizaszemekre. A körül áll ok e gyszerre mondták: használja kend egészséggel egész házán lép ével e'gyütt. Ezt -már i'gy szokás mondánt falun, hol verítékben és gondban a mindennapi kenyér születik.

Másnap már mindenki tudta a fbüum- ban,, hogy Tóth Mihály ara‘ott. Ez azt, jelentette, hogy nemsokára az egész falu határában megkezdődik az aratás. Különös remegés járta át a sziveket: készültünk ára aratásra. A férfiak megkávézták a kaszát, -az asszonyok megszedték a paszrdlyt a kertiben, hogy legyem jó pa- szjullylev,es a „nagy“ napra.

— Tje, menj ki a tagba és- nézd1 meg, mi

mikor aratunk? — fordult hozzám a feleségem és csendesen hozzátette — aztán aratóikról is kellene gondoskodni. — Másnap hiajmalosan kimentem a ítagba. Én is letéptem egy kalászt, összemorzsolt.am tenyerem között, és csendesen e! fújtam, a pelyvát. A szemeket össze tudtam morzsolni az ujjiaim közö t. Még öt nap van a? aratáság — állapitottam meg. Hazafelé

jövet gondoliejüban számibavettera, hogy küket stack; teák meg segíteni. Kis Istvánnak a télen atd-'iam egy szekér ágat., de ő kint van a fronton. Nagy Feri tartozott pár pengőmmel, úgy egyeztünk meg, hogy majd' letfcirgcízza, ő máma katpotö behívót. Mikor idiáig értem a gondolat során, furcsa érzés költözött a szivembe. Körülöttem mindenütt ért búzatáblák fodroztak a iaapsül.éi:iben, a bokrokból kövér fürjek aranyteste röppent a szikrázó nepba és az üs-atü/rüire rakott lucerna olyan békésen . száradt, téli takarmányozásra, mintha nem lenire mi is egyéb ebben a világban, mint a' kenyér és- a munka nagy csendessége.

Falun uw van az ember, hogy mindenkit ismer, ha idegen téved- közénk, ez azonnal fel dirik. Mostaniéiban ezt is megszoktuk. BcmJbáfíöfit'jk költöztek kd vá- rosrófl és a, falu csöndességáfcen keresnek nyugalmat. Sokszor elgondolkodom rajtuk. Vailalbcgy az az érzésem, hegy nem tutdiniak beilleszkedni a falu életébe. A férfiak 'horgásznak, vagy járják az erdőt, amíg míg nem unják. A nők kézimunkáznak, de őík i-s hamar megunják és panaszkodnak a háborúra, amiért falun kell éiimiök.

— Kérem megmondani, merre v"n a posta? — szólító t meg egy fiatal hölgy, hánynak néztem. Nagyvárosi jelenség volt. Vastág talpú szandált viselt a lábán, karcsú termetét széles öv sraoritotte- össze a derekán, sötétbarna haja a vállfáig volt lefésülve. Nem iis tudom,, mfért néztem meg ilyen apróra? Talán azért, miért, tábori lap volt. a kezében, olyan kicsiny, rózs-ás-zinü levelezőlap. Biztosan ismerősié^ nelk ir, va-gy éppen a vőlegényének — gon dolitam. A megfejtést az arcáról próbáltam leolvasni-, di& nem sikerült. Megmu- táttetm -a postái és arra gondoltaim, biztosán nincs is- kö-efebbi nfozaátartóSóiia a fronton, éppenesak ir valamelyik távoli, ismerősiének, hogy agyonüsse az időt, amivel nincs miit csinálnia itt falun. Ezzel napirendire téptem az ügy felett.

Öt n-ap múlva én is arattam. Büszke voltam magamra, amiért pontosan meg tudtom mcndiani, mikorra érik be a buza. Aratót nem lehetett kapni, ezért úgy oldioitük meg a dolgot, hogy a szomszéd- eljött nekem segltiepi azraal a kikötéssel, hogy mikor az ő búzája beérik, visszaadjuk neki a kölcsönt. Felesé,gém felkelt h-ijnadoson, megfőzte a nagyfazíéik zöld- paszulyt-ev-est, én meg vádamra ve tem a kaszát. íratlan törvény, begy némán, vésésünk és énekelve arassunk. így is történt. Szállt az ének, sokasodlak a kévék. Csek a? hiszi el, hogy a legpehezieblb munkát lehet érékéivé végezni, aki miár egyszer aratta az ő veri -ékének a kenyerét. Mikor kifáradtunk ?e ének1 énbe, évelőd tünk egymár'tsal. Különösen a feleségemet bosz- saantoftuk, azt. mondtuk: kevésnek sa-ccóljuk a paszuílyflevesi, most az egyszer megjárja a zsugorisággal, mehet hatra- ebéd- póllást fözrd. Ra-csim-iot-tem Marisnak, a szomszédasszonynak, hogy lopakodjék a vseskorrfa alá és a paszulylevesnek felét töltse ki valamibe. Maris- vássziaintett,

ho-gy nem meri megcsináln i a csínyt, csináljam. én meg. Megkerestem a vizeskorsót és azt mondtam, elfér a friss i-vóviz. Megkerültem a búzatáblaés már előre nevettem magomban a tréfán. Ara akácos mögül kanyargó utón Demény Gyuri jött velem sziemlbe. Hatvan éves ember, de míg mindig nyárfa-egyenese m tartja a derekát. Kasza, volt a vállán, és- -a kezében vizesk-orsó: se őszi árpáját ment. kaszálni:

— Hova, meddig? —, kérdezte.

— Én vízért és még más egyébért! — Válaszoltam nevetve és a vackorfa felé hunyo- ritoitbam. Elmondtam, hogy miképpen akarom megtréfálni a feleségemet. Demény Gyuri nem nevetett. Hallgatott és a bakancsa hegyére nézett, azután a búzatáblára; majd tompán ezt mondta:

— Misi elesett! —• Mikor látta, hogy ta- nácst,alapkódom, csendesen hozzátette: — a Tóth Mihály fia. —- Vállán megigazította a kaszát és továbbment. Perceiéig némán álltam Könnyű szellő borzolta végig a búzatáblák lehajtott aranykalászát. A közeli bokorból felröppent egy csoport fürj és nyílegyenesen húzott az ég felé. Nem mentem a vaokorfá- hoz, de nem is volt rá szükség, .A «..A*.»

hVu y4 M V.-.VF, •. Â A.V;Í, A

• *. á Á í i t A í it * «t ‘ fi * A, A

Mikor pár nap rnulva elmentem Tóth Mi- hályékhoz kifejezni részvétemet, legnagyobb meglepetésemre ott találtam azt. a karcsú, barnahiaju nőt, aki napokkal ezelőtt rocg- kérdezte tőlem, hogy hol van a posta. Közvetlen egyszerűséggel- és- mély együttérzéssel vigasztalta az öreg házaspárt. Az első pillanatban még azt hittem, hogy talán Tóth Mihályéknái vett ki magának lakást. Mikor eltávozott, az összegyűlt rokonság fel világosított. Egy századosnak a felesége, férje kant van a fronton, úgyszintén az édesapja is, aki ezredes. Tisztiasszonyí és honleányi kötelességének érezte, hogy felkeresse a honvédtizedes szüleit és pár bensőséges szóval megnyugtassa afelől, hogy az áldozatvállalásnak ebben a nagy próbájában nemcsak az ezredes és a százados áll mint testvér a honvéddel kint a kárpátok ormán, hanem ugyanakkor az ezredesné és a századosné is megtalálja itthon az utat az elesett honvéd szüleinek vigasztalására, testvéri kézfogásra.

Azóta naponként látom ezt a barnahaju, fiatalasszonyt végigmenni otthonosan a falu poros utcáján a postára. Mentében megsimogatja a porban játszadozó falusi gyermekeA FALU SZEMÉVEL

földi porhüvelyét. Legújabb munkájáról csevegett. A lélek és ez any<ig viszonyáról irt nagyhorderejű értekezést. Tóbiás olyan• figyelemmel hallgatta, amilyen csak egy éhes tmohaöccstől kitelik. Ó, udvariassága nem rokoni szerétéiből, vagy tiszteletből fakadt. Csupán jó vacsora reményéből. Medárd bácsi azonban elmélerí ember lévén, ilyen földi hivságok nem jutottak az eszébe, minek folytán hősünk igen. rosszkedvű lett.

Lélek és anyag! Igen. Már a közép-korban is akadt bolond, aki Mihály arkan- gyá'l kilogramb-an való kifejezhetőségén törte a fejét. Recsegett az ifjú hangja. Kissé tiszteletlen, válasz. De a kanonok nagybácsi és pap: adóhivatallal csupán hátralékos adóalanyi viszonyban van. Nem kell tartani tőbei Legfeljebb az örökségből taA falu nem esett még kőhajtásnyira sem a várostól. Az országút mentén az utolsó városi házak szomszédságában már a falusi házak zsalui zöldeltek. Nótás, mulatós népek laktak az apró házakban, a zsíros földek mellett. Vasárnap, ünnepnap vidám dal szállt a mosolygós ég felé — és ropta a táncot a falu öregje, fiatalja egyaránt. Közel volt a város és az ifjúság, tegények-leányok sűrűn bejártak oda szüreti mulatságra, legénycgylcti bálra és egyéb táncos összejövetelre. El is tanulták hamarosan a „moderny táncokat” — ahogy ők mondták. A tangót még csak ki tudták mondani, de a slow-foxot már csak amúgy parasztosan „lófogsz”-nak nevezték. Ropták is derekasan valamennyit, ha szerét tehettek. Úgy illegette- Wlegette magát a sok fehér nép, meg^ surján legény hogy könny szökött láttukra az időtelt emberek szemébe.

— Ni, Kati. hogy riszálja, meg Gergely ss hagyja —, mondogatták a táncot nézők.

Hát bizony szép is volt a falu táncoló fiatalsága, ha nem is akkor, mikor a „modemget”

gadja ki. Ö pedig egy jó vacsoráért halhatatlan lelkét is odaadta volna, nemhogy a nagybácsi latin salabakherjeit és foszlott reverendáit.

— Szervusz — szólt röviden Medárd bácsi és faképnél hagyta a goromba ifjút.

Tóbiás ezután G&bölös hentesm.esternél érdeklődött némi hitelbe vásárolható kolbász iránt. A hentes szó nélkül levágott húsz dekát és átnyújtotta neki. Gőbölös ur a könnyelmű hitelnyújtás miatt siránkozó feleségét azzal nyugtatta meg, hogy Tóbiás esetleg adóhivatali főh-ök is lehet. Milyen jó lesz akkor egy kis protekció!

Hazament. Leüti az ágya szélére és vacsorához látott Ahogy fogyott a kolbász, úgy kur'ult a remény is az adóhivatali segédtisztek jövőjét illetően.

VITÁNYI JÁNOS.

járta, de akkor, mikor jóféle csárdást vagy toborzót húzták az elmaradhatatlan füstösök Lassan-lassan aztán elmaradt a csárdás, meg a legénycs. kanásztáncot se jártuk már, se szüretkor, se pirosbetüs napkor.

— Mert, hogy jó volt régen az a csárdás, de ma már maradi ember, aki arra táncol — mon dogatták a bölcsködő, messzi fdldön, város járt legényck-Ieányok. Ezidőtől nem is csárdásoz- tak.

De nem volt ám mindenki ezen a véleményen. Akadt egy-két ostoba ember, aki mégis csak a régi táncokat tartotta illedelmesnek, mert hogy azokban nem szorongatják agy egymást a fiatalok, mint ezekben a mostaniakban Es nem tréfa, hogy ezek a „maradiak" a falu hirrs-neves táncosai, Készé Ambrus és komái voltak. Nem is mentek ezután a többiekkel táncolni. Rehérnép ugyan nem tartott velük, de mit se bánták. A kanászos úgyis férfiember mutatására teremtetett.

— Ne is jöjjön közénk testije fehérnép. Ir, csak azt akarja, hogy illetlenül rángassuk, —

mondták Ambrusék. Nagybusan huzatták egy régi csűrben és mint öregedő medvék, csak magukban ropták a huszárosat, toborzót — na meg a csárdást.

Történt pedig, hogy uj tanító, müveit-, soktudó ember került a faluba. Nem vonult félre, mint az elődje, hanem közibük vegyült. Sőt táncra is perdült az első vasárnapon. Ropta nagy ügyesen.

— Járja a mi mesterünk, mintha csak ’Rém is oskolamester, de táncmájszter volna — mondogatták a jó népek és vágtak hozzá nagghuncu- tul a szemükkel. .4 tanító várta a tánc végét és ennek eljöttével megkérdezte az eggik fő-fő- táncost, hogy hát másféle táncot nem járnak errefelé.

— Mi márcsak ilyen moderny eket szoktunk.

*mert nem vagyunk maradi bugrisok — volt rá

a válasz. — A tanító csak csóválta a fejét, de nem szólt.

Hétfőn aztán volt nagy izgalom az alvégtől a felvégig.

— Derék ember ez az aj tanító, mert szivin viseli a szegénység sorsát, mozit is tart nekünk — mondogatták a jó falusiak.

— Meg, hogy nem is valami ostobaságot mutatnaJz majd abban a moziban, hanem a táncról lesz sző —, toldták meg a tanító dicséretét a táncos fiatalok.

Ott is volt minden mozgó-járó lélek az iskolában. A film maga kulturfilm volt és éppen- éppen a táncról szólt. Készé Ambrusék segédkeztek a tanítónak a mozizásban. Pörgcbajszu embert mutatott először a fehér vászon. Dob- szóval hirdette, hogy ezután már csak igy sza bad táncolni. Mutalták is tüstént. Éppen olyan jó magyar fiuk, lányok ropták a táncot. sőt a modernyeket, mint a falubeliek. De aztán kacagott rajtuk mindenki. Egyik a hátulját elszólta. a másik csetlett-botloti, mint akinek karát vertek a lába közé. Percek alatt hahóiá- zott. visongott a fűin.

— Ni. ez olyan mint Márton Jani. mikor „lojogszozik” — vették ráismerni az egyik ügyetlenkedő filmtáncosra.

Ez a másik ez a hegyes olyan, mint a Fodorék Marisa — duplázott rá a másik. — Hát

„

két, a jövőbe vetett hitnek komolyságával akkor, amikor ő viszi postára a rózsaszínű tábori lapokat és sugárzó boldogsággal akkor. amikor zöldszinü tábori lappal tér onnan vissza. Kettőnek ir mindennap és kettőtől vár üzenetet mindennap, a férjtől és az édesapától.

Az aratás folyik. Minden reggelen, mikor a nap aranykévéje végigpásztázza a falut, munkától barázdás tenyerek markolják meg a kaszát. A kenyérré érett buzakalászok alázattal hajtják meg fejűdet a kasza éles pen • géje előtt és akinek van szeme, az megláthatja azt. amit az aratás üzen; hogy a kasza nem jelenti a buza halálát, hanem csupán az örök körforgásnak azt az átmeneti., bár fájdalmas, de kikerülhetetlen pillanatát, amikor a verítékkel és sóhajtásai megszámtott barázdába elvetett magbói megszületik az uj élet kenyere.

KASSAY GÉZA.

'V. Á. KOSKENNIEMIs

BALLADA A FOLYÓ PARTJÁBÓL

Aludj, csak aludj, aranyos madaram! Feléd a napok zaja zúg komoran s a vándor elölt jó messzi út áll, amíg az élet napja leszáll.

.., Hogy szétfoszlott a hólepedö, csónak osont a folyóból elő, s egy árva, csigázott férfi: apád, idegenül is kamrámba találtS az éjszaka itt aludt velem,

— egyetlen tavaszi éjjelen!

De hajnal hunyorgott s nehezen üres ölembe csüggedt a kezem.

Tüztengerben állt az orom, csónaka szökkent, szállt a folyón, ár sodorta felém csobogón, ár vitte t-ovább torié habokon.

Fejére ne hulljanak átok-igék; a lelkem áldón követi még, amerre merész csoluakja rohan... Aludj, csak aludj, aranyos madaram!

Finnből ford. KÉPES GÉZA.

bizony szánalmas volt a filmen látott tánc- koszorú. Ezután ismét a nagybajuszu dobos hirdette, hogy „ugy-e szép volt, ugy-e jó volt, kedves atyánkfiái”. Na, erre aztán már nem nevetett senki. Hátul az öregek közül megmordult valaki: ..Hát ez bizony csúfság, ahogy ezek jiüják”. E’őszökött erre a tanító s tartott olyan beszédet, hogy még a lecpmdabb modernyes se kívánta többé a tangót, meg miegymást.

— Kiedek magyarok? — dörögte feléjük — és mégis úgy járják, mint a kócos csepürágók azt a sok illetlen, buta táncot.

Mély hallgatás volt a válasz. Ezt, hogy ők nem magyarok volnának, bizony nehezen viselték.

— Tudunk egyebet is — rikkantott bele egy nagytáncos legény.

— Na, ha tudnak, járják, — dörögte a tanító. Es uram fia. a setétség megvilágosodott, előkerültek az elbújtatott füstösök és táncra- kerekedett öreg-fiatal. tatán még a maródiak is. Rengett az öreg iskola. Készé Ambrus ádt a kör közepén, ö dirigálta a táncol.

— Magyar ember ilyet jár, — kurjantotta, mint valami jófajta rigmust. Talán egy óra hosszat is tartott a régi jó csárdás, mikor aztán a tanító álljt parancsolt.

— Na, most már hiszem, hogy derék emberek, nézzék meg hát a mozinak a második felét — mondotta.

Ez volt ám a csudálatos. Falusi legények, leányok jártok ott szebbnél-szebb táncokat. Egyike-másika úgy foryott-perdült, hogy talán csak a mesében akad párja. A mozi után a tanító ismét beszélt.

— . Ha akarják, magik is igy táncolhatnak, csak írassák frl a nevüket Készé Ambrusnál, az majd tánciskolára fog mindenkit, de ott aztán csak ilyet szabad járni, — fejezte be beszédét. Készé aiig-alig győzte írni őket.

Következő vasárnap ti-tán ropták is kinn n: erdősréten, meri a tanító odaparancsolia okit. Jolán A’titn kiríj!-.] lakodalmán se járták agy. mint erek a hajdani moderna k n sok szép kiáltást, legény est. i-obarzói — na. meg a flottakat is élővé serkentő csárdást.

FICZAY DÉNES.

TÁNCOL A FALU