Ellenzék, 1944. március (65. évfolyam, 49-73. szám)

1944-03-18 / 63. szám

it W m á r e i u s i Ő.

"irtfta^iiiiTnffnrMin

“»ffm ir iîlriiWMIiiM^ lílLENZÉf

WifÜMrtH»

7

__

3/ít köszönhet a magyarság Munkácsy Mihálynak ?

Sxúx évvel ezelőtt tusit leteti a legnagyobb magyar festő

A család, melynek tagjaként 1844-ben Munkácsom mogíóitta a> nap-vi 'égőt, apai ágon német volt ugyan, d.e a 18. században történt magyarországi letelepedése óúa teljesen elmagyarosodott. Apja szives magyar házigazda hírében állott és édesanyja izig-vérig magyar leány volt. Azok a kísérletek tehát, amelyek magyarságának elvitatásában próbálták megfosztani a magyar festőművészet©! legnagyobb tehetségű és hírű alakjától, jogosulatlanok és sohasem állhatták a tárgyilagos kutatás alapján.. Munkácsy sohasem viselte volna az eredeti „Lieb“ családi név elhagyásakor felvett „Munkácsy“ nevet any- nyi szeretettel és ragaszkodó hűséggel még külföldi diadalai i elejéim is, ha nem érezte volna miagát a magyarság fiának,

Életének pályája egyetlen hatalmas ívelés a nincstelenség küzködő napjaiból a világhír felé, töretlen vonala a művészi emelkedésnek. „Élete ponyvaregények történetéhez hasonlítható“ — mondja egyik neves műtörténészünk. S csakugyan, életének kezdő és végpontjai két végletet jelent. Asztalosinas volt és ünnepelt festő koráiban fejedelmi paloták egyikének tulajdonosa Parisban.

Szüleit korán elveszítette, rokonnal támogatták. Az iskolapadhoz nehezen szokott hozzá nyugtrlan, az elhivatottak türelmetlenségével élő lelke. Rövidesen búcsút is mondott a könyveknek. Békéscsabán lakó atyai nagybátyja ekkor Láng Mihály uram asztalosmühelyébe adta, mesterséget tanulni.

Munkácsynak hiteles adatokon alapuló tárgyilagos, hü élettörténete máig sem látott napvilágot. Ez okozza azt, hogy fiatal éveiről annyi, egymásnak sokszor gyökeresem ellentmondó vélemény áll fenn. Egyes romantikus életrajzi regények szerint sokat szenvedett mesterének durva bánásmódja és a nélkülözések következtében. Más, nyilván mérsékeltebb hangok szerint az ifjú Munkácsynak semmivel sem volt rosszabb sora a hasonló korú és fogtelkozssu iparosságot tanuló ifiaknái. Hogy nagybátyja nem viselte volna lelkén sorsát, annak ellentmond az, hogy Munkácsy még forró sikereinek ide- jén, idegenből is hálás hangú leveleket irt hazai nagybátyjának. Természetes

azonban, bogy az ifjú Munkácsy nyugtalan, érzékeny és nagy elhivatottságát még csak sejtéseiben érző léiké sehogy sem találhatta otthon mrgát a kisvárosi asz- talosmühely enyvszagu, fojtott levegőjében. Ha szenvedett ezekben azi időkben, szenvedései annak a léleknek az elvágyakozó gondolatai voltak, amely lélek még nem találta meg a maga útját s annak az embernek nyugtalansága volt, aki nem találta még meg a maga igazi helyét, alkot ót érül étéit,

Jó sorsa hozta össze Szamosy Elekkel, a vándorpiktorral. Ösztönös megérzéssel mellé szegődött és mohón igyekezett é- lesni tőle a festet titkait. Arad, Buziás, a kóborlásukban mellette eltöltött idő főbb állomása. Jólelkü mestere nemcsak festeni tenitotta, hanem általános tudásának hiányait is igyekezett pótolni lelkes '•tanítványában. Lehet, hogy első mestere ösztönzéséire vette fel a Munkácsy nevet is. Első ránkmaradt rajzán már ezit a nevet használja.

A vándoréveknek Szamosy mellett wV geszrkad, de kezdődik egy hosszabb, ese- ménydusabb vándorlás. Ennek Pest az első állomása. Szamosy ajánlólevelével megy a fővárosba szerencsét próbálni. A Képzőmü vés ze ti Társulat igazgatója, Harsányi Pál karolja fel a tehetséges fiatalembert. Első müvét, a Regélő honvéd c. festményét ő vásároltatja meg a társulattal Munkácsy támogatására 80 forintért. Lassanként megismerik a fiatal festőt, akinek egyszerre szűk lesz a ha?- zai világ. Újra elindul, utjának célja' ezúttal Bécs. Itt azrnban nem talaja helyét Ligeti Antal, a jeles tájképfestő, a Nemzeti Muzeum akkori képtárőre tanácsára Münchenbe megy. Düsseldorf következik a müncheni két év után. Itteni munkásságának eredménye első váratlanul nagy sikere a „Siralomház“ c. képe. A párisi kiállításán ez a kép világhírt szerzett neki egy csapásra és elindította a> diadalok utján.

1872-ben Parisba költözik. Ekkor már szerte a világon ismerik Munkácsy Mihály nevét. A nyilvánosság elé kerülő képei mind eseményei a művészeti életnek. (Tépéscsinálók, Éüeli csavargók, Zák>'g>- ház, Falu hőse, Kö.pülő asszony, Bucsuzkodás, Fahordó asszony.) Az anyagi függetlenség és jómód művészetéiben is érezteti hatását. Mély, aszfaltos, komor tónusai felélénkülnek, ragyogó, pompás színek kerülnek vásznára. (Műteremben, Milton.) Vallásos tárgyú festményei, melyek némelyikéről köteteket Írtak össze, szerzik meg neki ara igazi világhírt. (Krisztus Pilátus előtt, Krisztus a keresztfán, Golgotha.) Utolsó müveit már hanyatló erővel festi, a szervezetén régóta őrlő kérlelhetetlen betegség súlyosbodik. (Ecce Homo, Honfoglalás.) 190Ó-ban kihull kezéből az ecset, befejeződik élete, mely a küzdésnek és sikernek, a szenvedésnek és bologságnak, örömnek és tragikumnak csodálatos összetétele volt.

Munkácsy életművének, művészi pályafutásának méltatása a művésze 11 őrt én e- lem feladata, amely kétségtelenül legnagyobb festőnket látja benne. Nekünk, a mi számunkra azonban a legfontosabb az a megállapítás, hogy a „legnagyobb magyar festő“ volt. Művészetében végig kísérhetjük mgyarságának jegyeit. A Latorca-partjáról elindult művész sohasem, tagadta meg önmagát, magyarságát. Hü maradt ebhez akkor is, amikor világhír övezte, pompa, és gazdagság. Képeiért már nem forintokat fizettek, mint fiatal korában', hanem százezreket és ezeknek a képeknek sarkában mindig ez a név, állott: „Munkácsy“. Neve hirdette a magyar fajta őserejét, színvonalbeli kiválóságát. „Sikere nemcsak Munkácsynak dicsősége, hanem dicsőség e hazának is“ — irta róla Pasteisner Gyula.

Pedig nehéz volt hü magyarnak maradnia. „Senki sem próféta a maga hazájában“... Az ő esetében nagyon is beigazolódott ez a mondás. Itthon sokáig vonakodtak elismerni nagyságát azok, akik fölé nőtt. Még a „Siralomház“ megfestése után is visszautasitották ösztöndíj iránti kérelmét. S ő, bár lelkében inkább itthon élt, mint bárhol másutt a világon, külföldön maradt, ahol elismerték művészetét. Képei azonban ékesen szóltak magyarságáról. Aligha tévednek akik korábbi képeinek sötét, mély színeiben a Bach-korszak elnyomatása fölött érzett borongást vélik fölfedezni a szegénység és küzdelem komor erőfeszítései mellett... Témáiban számtalanszor jelentkezik hazavágyódó lelke (Siralomház betyár-alakja, A falu hőse, Tép és csinál ók, Kukoricatörés....). A Szajna pártán élő magyar festőfitán lelkének örök, mély sebe volt itthoni, mellőzése. Hazai közrvéleményünk is csak akkor ismerte el, mikor Munkácsy világhíre erre kényszeritette. Mégis, örömmel tett eleget annak a kérésnek, hogy a roiilléniumi ünnepségek alkalmából „Honfoglalás“ c. képével eleink dicsőséges orszáfgalapitásának művészi emléket alkosson. Ekkor már a hazahívó szó is eljutott végre hozzá: a Képzőművészeti Főiskolára hívták meg, de késő volt, ekkor már súlyos betegsége következtében testiileg-leikileg összeroppiant. Magvai' .szive azonban minden bizonnyá1 örömmel, hálásan és megbocsátóan dobbant meg a hivó szóra.

„Művészete örök kifejezője a magyar eszményiségnek. Ihlető je az örök magyar létek volt“ — mondja róla a műtörténész és bár, nünt a legnagyobb magyar „rajzvirtuóz“, Zichy Mihály, ő is idegenben volt kénytelen eltölteni életét, magyarul érezni, nem szűnt meg sohasem.

Elsősorban ezért lehet hálás a magyarság Munkácsy Mihálynak.

DOBRY LAJOS.

LÁTOGATÁS EQY MAGYAR KÖLTŐNÉL

— Micsoda? — mordult egyet Juon s csavar int ott egyet a zsidóéska gallérján.

— Jaj, jaj, jaj — jajveszékclt Hermány —■ mit vétettem én magának, hogy engem gyilkol.

—• Hallgasson, amíg jó dolga van az urnák.

■— Hehehe — nevetgélt kényszeredetten a kicsike kocsmáros —- hiszen nem veszünk mi Össze, mindig békésen kijöttünk Juon bácsival ... Hehehe . ..

— Na azért mondom. Ök is jobban tették volna, ha engedelmeskednek a gyalázatosok.

— Mégis mi volt az a nagy bünük, amiért

úgy a begyébe van az a kér szerencsétlen fiatal? ,

— Hohoho, a bünük?'— Röhögött most már Juon is, akiben ismét meglódult a pálinka és még egy homályos fátylat borított a mind. jobban elsötétülő agyára. — Biza a bünük, a nyavalyásoknak. Te — fordult most már bizalmasan Hermány felé, s a zsidót még közelebb húzta magához — lehet, hogy nem is olyan nagy a bünük.

Egészen a zsidócska füléhez hajolt s úgy súgta bele:

— Ela nagyon akarod tudni, az a bünük, hogy nagyon is szeretik egymást és igen szép a menyecske.

— Isten az égben, — szörnyülködött Hermány —■ csak nem vetette rá a szemét Juon bácsi a fia feleségére?

— Miért ne, — röhögött részegen az öntudat legkülső határán Juon — miért ne sze- rethenem én is? Az enyém minden, az enyém lehet a menyecske is.

— De az Istenért, az a fia törvényes feleségei

— Hát aztán, jut is, marad if.

/ Egészen maga elé húzta a zsidót és fél tesvei ráhajolt. Bűzös lehelle te megcsapta a kocsmáros arcát. Az öntudatnak a legpará- 'yibb szikrája is kiszállt már belőle, minden *etict, minden mozdulatát már az alkohol hatása irányította.

— Tudod te, hogy milyen fehér húsa van Anikának? — súgta bizalmasan a zsidó arcába. Olyan kemény a csípője, mint ez a tölgyjaasztal. Hát még a melle! Hehehe. Belecsiptem ma délután a farába, de ráütött kezemre, azt mondta, mennyek a fenébe. Azt mondta hogy vén gyalázatos vagyok ... Megmondta az urának is .. . Aztán megvertek. A, saját botommal vertek meg. Hallod ember! 'a saját botommal vertek meg. Meg akartak fojtani. Megfogták a nyakamat!

Hmmányon sűrű cseppekben patakzott már

az izzadtság, szabadulni szeretett volna, de sehogy sem tudóit kikecmeregni a Juon vasmarkából. Mégis igyekezett bátornak feltűnni s vállveregetve szólt oda a behemót, részeg pásztornak:

— Menjen haza Juon bácsi, biztosan megártott az a kis pálinka, amit megivott, menjen haza s feküdjék le. Lehet, hogy éhes is. Egyék majd egy kis káposztacikát. Van az maguknál a pitvarban. Jó lesz az most a gyomrának.

— Mit, én?, részeg?, talán sajnálja, amit megittam, vagy attól fél, hogy nem fizetem ki? Mi?!

—• Felállott s hatalmasat rázott a kezében rongycsomóként függő emberién.

— Attól félsz ugye, hogy ellopom a pénzedet, hogy nem■ fizetem ki, amit megittam, mi?!

Még egyet rázott rajta s azzal lecsapta az asztalra. Hermány a rémülettől mozdulni sem tudott. A torka kiszáradt, nyeldeklője a szájpadlásához tapadt, ajka remegett s csak egyetlen csukló, bugyborékoló hang hagyta el a torkát. Kiáltani szeretett volna, hogy a felesége benyisson, de nem tudott. Juon közben teljesen elvesztette, az egyensúlyát és rázuhant a zsidócskára.

— Reszketsz, mi, — röhögött Juon — félsz, hogy elszaladok?!

Még egyet csavart a kicsi zsidó nyakravaló- jan, aztán fejét odavágta az asztal lapjához.

— Az Istenedet, — hörögte. — Eltetted a sok pénzemet s még- attól féltél, hogy nem fizetem. ki azt a kicsi pálinkát!

Feltápászkodott, azután rázogatni kezdte a mozdulatlan testet.

— Mi az, elaludtál, nyavalyás?

Belebámult a korcsmáros megüvegesedő szemébe, azután lelökte a földre.

—Biztosan elaludt, — morfondírozott magában ^— lehet, hogy megártott neki a pálinka. Még azt mondta, hogy én vagyok részeg és ő rúgott be. Pálinkát ivott biztosan a nyavalyás, pedig milyen kutya rossz a pálinkája . . , nem baj, aludjék hát ha berúgott.

Azzal be gurította a megmerevedő testet a pad alá.

— Itt maid jó helyen lesz, — dörmögte — de ne mondhasd azt, hogy adós maradtam a pálinkáddal.

Benyúlt a tüszőjébe, elohalászott egy húsz- pengőst s beerőszakolta a zsidócska. markába:

— Itt a pénzed nyavalyás. — dörmögte, — azzal magára kerítette a nehéz bundáját, kezébe vette a fejszét és kilépett a zimankós tavaszi éjszakába.

Közel az egyetemi fü vészkerthez, ferun a Majális-utcában kastélyszerü épület áll.

Kevesen tudják, hogy ebben, az épületben költő lakik, akinek versei uj hangot, uj szint jelentenek a népinek nevezett uj magyar iro-» dalomban.

Ez a költő Horváth István, a filozófiai intézet altisztje. Magas, jókötésü, vastag szemüveget viselő ember. Első látásra nem is gondolná az ember, hogy verset is tud Írni. Tágas, világos szobába tessékel, mikor megtudja, hogy mijáratban vagyok. Az asztalon könyvek, levelek, Sinka, Erdélyi, ‘Németh László munkái. „Ezeket olvasgatom mostanában“ — mondja szerényen és szeretettel simítja végig az egyik tarkafedelü könyvet.

Lassan indul a beszélgetés. „Tudja, így nehezen megy elmondani azt, hogy mi is teszi az embert költővé, meg azt, hogy is lett belől cm költő“ — válaszolja az eiső kérdésre —- „talán jobban menne ha leimám, mint ahogy le is írom a verseimben, meg a regényemben, amin most dolgozom“.

Lassan-lassan aztán megered a szava. Ma- gyarózdiról, a messzi Ki'sküküllő vármegyéből került ide. Most 35 éves, családos ember, nemrégen adta kii az Erdélyi Szépmives Céh „Az én vándorlásom“ című verseskötetét. „A. falu, ahonnan elindult az én vándorlásom, színtiszta magyar, református község. Apámék sokan voltak testvérek, a birtok kevés volt, igy rájuk sem sok jutott. Sanyarú éveket éltem, míg ők szolgálni voltak Bukarestben, meg egyebütt. Ez a sok gyermekkori hántás, megnemértés tett magányos, befeléforduló emberré/4

„Az első verset csak úgy próbálkozásból ttrtam — mondja mosolyogva —. volt a szomszédunkban egy bandzsal kislány, aki csak Kancsi Pendzsi néven ismert a falu, Errol faragtam náhánysoros versikét“.

Aztán, nála fe minden népi költő nagy élmenye következett: Petőfi. Ezt már mint iskolás olvasta, a jól tanuló pennával-irká- val erőst bánni tudó költő. De emellett ott volt a faluban meglelhető könyvek egész garmadája: Verne, Gárdonyi. Mikszáth. A hosz- szu téli esték pislákoló lámpafénvénél Horváth István nagyanvó meséit, ősi dallamokból szövődő énekét hallgatta, vagy csodálatos történeteket olvasott. Természetesen nem maradit el az olvasmányok hatása. Az egeik betyár- történet hatása alatt beleszökött egv mély arokba és erősen megütve magát, hosszú hetekig nyomta az ágyat. „Pedig valósággal bűn volt nálunk az olvasás — a könyvet csak szalonnát csomagolni használták'4 — mondja keserűen. A falu szép könyvtárát a cigányok hordták széjjel, ebből mentett meg néhányat a költő, melyiket tojásért, melyiket kupa lisztért váltva vissza a garázda füstösöktől.

Közben legénnyé serdült, a bibliát kezdte forgatni és irogatni kezdte első. a zsoltárokból ihletődött verseit. Sokáig „zsoltárodnak“ is csúfolták, mert egyszer a fonóban megkaptak nála az egyik ilyen versét.

Nagybátyját tekintetre ekkor életeseményének, aki mint mondja, valóságos „sárbarekedt lángelme“ volt. A falu'papjától kapta az első Ulf)-"- v plvi'.mL.tţ'V.'v- -KJkapta az első komoly könyveket. „Nemcsak ’szépirodalmat olvastam, Mikszáthot meg Gárdonyit, hanem belekóstoltam a teológiai könyvekbe, természettudományos munkákba és ha nem értettem valamit, annál inkább izgatott, hogy a végére járjak.“

1923-ben Bukarestbe került szolgálni. Egy füszerüzletben volt alkalmazásban, lóval, szekérrel bajlódott hajnaltól késő éjszakáig. Megalázó mesterség volt, nem is bírta egykét hónapnál tovább.

Hazament a falujába és önálló életbe kezdett. Nappal müsrelte a földjét, éjjel pedig Jókait olvasta halvány istállóiámpánál.

Megházasodott és úgy 1935—36 táján verseket kezdett küldözni a Magyar Nép-nek. A lap akkori szerkesztője, Gyailay Domokos biztatta és rendre közölte is a verseket. Színdarabot is irt, de ezt a légátus, akinek gond- jaira bízta :— elvesztette.

De a falu zárt világába, ahol primitív életszemlélet uralkodott, nem akarta bevenni a fehér hollót, a költő-parasztot. Egyik versében a favágók fejszéjének csattogását utánozta. Ezért aztán nem is szólhatott semmit, mert menten letorkolták, mondván: „ez nem kip-kop“.

„Mindenki tudna verset írni, ha gyakorolná, úgy mint Horváth Pista'4 — mondogatták a falubeliek.

Adyról csak hallott, de évekig nem olvasott tőle semmit. Mikor aztán a kezébe került, nemigen értette. Móricz „Kerek Ferkó“-jának olvasása után úgy érezte, hogy nem lehet igaz, ami abban van, mert éppen olyan, mint az élet. Ez aztán végleg meg is bolygatta benne az eddigi versirót. A gazdálkodásra vetette magát. Szakköny vekből, szaklapokból tanulva, megpróbált észszerűen gazdálkodni. A falu rideg, gúnyos elzárkózása lassan-lassan felengedett a költő irányában. A gazdát inkább megbecsülték benne, mint. a költőt.

Világképe, egyénisége kezdett kibontakozni. A bécsi döntés már mint egy megmagyarázhatatlan vágyként parancsolta, hogy „jönnöd kell, mert masra vagy hivatva, minthogy otthon élj“. Kalandos, spk szomorúsággal teli napok és hónapok után végül is bejutott az egvetemi könyvtárhoz. Itt aztán költőkkel került ismeretségbe, akik bátorították, segítették. Lapok, folyóiratok kezdték közölni a verseit, elbeszéléseit. Szinte önkéntelenül, ösztön^ze- riic-n lett népi, mint maga mondja: „ahogy a várost megismertem, a maga bűneivel, feleségeivel együtt — népivé lettem“.

Az irodalom, a népből és a népi mozgalomból sarjadó uj magyar szellemiségre terelődik a szó.

„Mi a faluból feli terült, öntudatos parasztok kel, hogy megfogjuk a még otthon élők kezétj, és így építsük az uj, eszményibb és jobb társadalmat“ — mondja határozottan, mintegy ezzel önmaga útját kifejezve.

Iskolák c> szövetkezetek kiépítésével, sokasodásával képzeli el ezt a lövő ot'Zágépité't.

í Igondolkozik és kinéz az alkonyatba, majd mintha csak úgy magának mondaná: „az embert kellene a lelkében emberibbe tenni, hogy ne csak a nagy kenyeret nézze, hanem az élet szépségét is

TICZAV DÉNES