Ellenzék, 1944. február (65. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-12 / 34. szám

1944 februar 12c ÜLLENZEK mondom, jól nézd meg, mert ezután vem fogsz látni többet ilyent sokáig. Ezeket mondva, felemeltein a kezem és távozást intettem a sárkánynak. Tombo biztosan elvágta közben a zsine­get, mert a sárkány nyomban megindult, néhány pillanatig ingadozott, aztán el­kapta a szél és nemsokára eltűnt a hegy mögött. A férfiak sorában olyan hang tá­madt, mint amikor a kokuszpáhnákon át- j fut a szél és összekoccan néhány gyü- r' mölcs: a kanákáknak vacogott a foga és Áká sunyi képpel tiint el n. kunyhója nyí­lására. Ha tudtam volna, m;ben töri a fe­jét! Vállamixi vettem a puskámat és elin­dultam felfelé a kanyargós hegyi ösvé­nyen. Valami szégyenféle motoszkált ben­nem, az jutott eszembe, amikor felemelt- kézzel távozást intettem a sárkánynak. — Csavargó komédiás — gondoltam ma ■ gamban — oda kellene most menned, szét­verni a ládát, a kanákákat körülötte és véget vetni ennek az ostoba hazugságnak férfimódra. Megint sajogni kezdett koponyámon a régi lövés helye. Lekaptam a vállamról a puskámat és megfordultam. Luja állt előttem. Úgy látszik egész utón mögöttem jött anélkül, hogy észrevettem volna és szokása szerint most is nevet­gélt. Lenn az: ösvényen olyan diadalme­net féle közeledett Tombóval az élén, aki kezében ócska karabélyával, amit tőlem kapott, a ládát cipelő kanákákat vezette. Mögöttük jött a falu apraja-nagyja. Úgy látszik, mégis minden rendbejött., Luja megfogta a vállamat és együtt men­tünk tovább. Azt mondtam neki, hogy Tombó fekvőhelyet készített számára a kunyhómban és takarónak neki adom a nagy fehér állat bőrét. Ahhoz fogható nincs több az egész faluban. Ekkor hirte­len kiáltást hallottam: — Hielé! hielé, uram! — üvöltötte Tom­bo. Azután egy lövés dördült el. Végzetes bolond lövés: megmentette az életem.et. Luja még kapaszkodott a vállamba de azután köhögni kezdett és lassan lecsú­szott mellettem a földre. Ugyanaz a golyó ölte meg, amelyik megmentette az élete­met. Egy lépéssel mögötte kis kerek lyuk­kal a fején feküdt Áká, még holtában is görcsösen szorongatta a mérgezett hegyit görbe kést. Távolabb Tombo állt füstölgő karabélyával a kezében, elszürkült arc­cal és várta a halált. Bizony a halált. De most ő a király azon a szigeten, ahol virággal koszoruzzák a hajuk it az asszonyok s csupa korallszirt a tengeröböl. Korallszirt és heliki madár fészek. Hanem az én kunyhómnak a helyén fü nőtt. Nem olyan magas fii, mint másutt, csak gyenge, csenevész hajtás, amilyen azokon a helyeken szokott nőni, hol cse­repesre égette a földet a tűz. Kicsi, sötétszürke hajó haladt el a szi­get előtt a következő évben. Jól mondtam, elhaladt már, amikor észrevettem. Szoká­som szerint a szürke kövön ültem és bá­multam a tengert, csak időnkint nyúltam vadászkulacsom után. Ez volt minden, ami idők folyamán megmaradt: x rizspá­linka. Vannak, akik még az északi sark jeges útvesztőiből is visszatérnek és mások meg annál is távolabbról, térdencsuszoa térnek meg. Én a rizspálinkához tértem vissza. — Hajó! — motyogtam szinte értelmet­lenül. —» Azután wilami emlékezés féle éb­redt bennem, csupa távoli kép és légi tör­ténet. Akkor gyújtottam fel a kunyhóm. A moszkitóháló helyén sürü fskme füst kapott a magasba és szikrazáport ontva égett el a sokféle lem, a tigris és a jeges­medve bőr. De a hajón észrevették a jel­adást. Fél órával később egy csónak buk­dácsolt át a koralltorlasz sistergő hull ám - gyűrűjén. Kicsi sárga katonák voltak. Egy zászlót is hoztak magukkal, azt l’tűzték a homokba és felemelt karral banzíji kiál­tottak. Azután nemsokára ott álltam a ha­jó fedélzetén. Nem valami elsőrangú utasszállító volt, csak egy kis páncélos őr­naszád, amely gyors futással távolodott észak felé. Sokáig meglátszott az útja ab­ban az irányban, amerre egy parányi füst­oszlop terjengett a látóhatár szegélyén. Szétfoszló füst a Csendes-óceán párazatá!- ban. Deutsches Wissenschaftliches Institut' Lektorat cler Deutschen Akademie Kolozsvár, Jókai-u. 2. I. em. Telefon 27—48 WM Ingyenes német nyelvi a.îi f olyamok Beiratkozások mindennap, hétköznapokon, délütná 4—7-ig az intézetben. Beiratko­zási clij io pengő. 7 SSBinl 00*0* rUMiciu fnazaikfrk PÉTAIN MARSALU KINEVEZÉSE Kiszámithata t La n a nyomhatott betű Uitja és sorsa: hogyan és miiként került volna máskép kíszembe a francia hivata­los lap 1918. november 22-i szárma, mely­nek sárguló és töredező lapjai huszonöt év távolából emlékeztetnek egy történeti eseményre. A lap rendeletéinek kusza hialmazáfen tatát reá a késő utókor az alábbi legfelsőbb kéziratra: ,,A francia köztársaság elnöke az i8j j március i8-i és az ;yi8 augusztus 25-i törvénycikkelyek; az 1914 szeptember 21-1 és az 1916 junius j-i miniszteri ren- delctek alapján, valamint a miniszstereT nök és a hadügyminiszter előterjesztésére Henrié Philippe Benoit Omer Joseph Pétain hadtestparancsnokot Franciaország marsall java nevezi kid A legfelsőbb rendeletet Raymond Poincaré köztársasági elnök irta alá és Georges Gíé- menceau minisszterelnök. minit a hadügyi ta­nács elnöke, ellenjegyezte. Pétain tábornok a francia történelem 564-ik legkimagaslóbb katonája, akinek az ország bizalma felajánlotta a marsaik méltóságot. Az első világháború alatt Jofíre, majd Foch tá­bornok viselte ezt a méltóságot, de érdemeik elismeréséül utólag Franchet d'Esperay és Layutey tábornok is megkapta. A marsall érdemeinek felsorolásánál Clé- menceau külön kiemeli: „Pétain tábornok érdeme, hogy teljes megelégedésre a legsúlyosabb pillanatok­ban is bztositotta a hadsereg erkölcsi ere­jét. Legutolsó hadparancsa fényes bizo­nyítéka a francia hadvezér szellemi ki­válóságának, mert azt tanácsolja hu ka­tonáinak: tartózkodjatok az erőszak al­kalmazásától és tegyelek tanúbizonyságot a lélek nemességéről és méltóságáról." E magas méltóság hatalmi jelvényét, a marsallboitot, a rendelet megjelenését követő napon adta át ünnepélyes külsők között a köztársaság elnöke. Felírása: Terror belli, decus pads. Huszonöt év után az egykori dicsőséget a nemzet gyászának napjai váltották fel. Patain,, a vén Európa aggastyánja ma is nemzete élén áll, teljesüli a parancsot, melyet zord idők hoztak a „gloire“ nemzetére , . , a színház ünnepe 1344 Háromszáz év múlhatatlan dicső- Î.94A ségét jelzi e két évszám. Három­száz évvel ezelőtt egy vidéki szí­nész járta az országot és megdöb­benve a színjátszás csökkent színvonaláról, elhatározta, hogy Thália szekerét kiérne t: a mocsárból és megteremti a francia színját­szást. Az ismeretlenség homályából került az élre ez a vidéki .pipacs“, bizonyos Jean- Baptiste Paquelin, aki Moliére néven vonult be a halhatatlanok sorába. Érdekes, hogy a sainháztörténelem az ötlet megszületésének évét tekinti a klasszikus fran­cia — és vele az európai — színjátszás kez­detének. Csak egy évre reá sikerül Poquelin- nek társulatot szerveznie és Parisban égy „modern“ színházat ^alapítania. Az egykori .,1Ilustre Theatre“ előadásai feltűnést keltet­tek, a ,,la troupe de Monsieur ‘ művészi szín­vonala meghódította a magas arisztokráciát és maga a „Monsieur'* fogalom lett. A Paris­ban működő másik színtársulat, mely a „troupe royale“ jelzővel dicsekedhetett, hamarosan ki­költözött a Hotel de Bourbogne terméből, hogy helyét átadja Moliérenek, aki innen rövid három év után, mint a „troupe de roi“ székhelyét a királyi palettába tegye át. Moliére halála után a király, XIV. Lajos akaratából egyesül Párás három társulata és 1680-ban királyi leirat rendeli el a nemzeti színház megalapítását. Ebben az időben nem volt Európában színház, mely megközelíthette volna a párisi királyi színház színvonalát. A Comédie Franchise háromszáz éves ju­bileuma több, mint egy sikerekben gazdag mult ünnepe: hajlékában évszázadok óta az európai szinpadi költészet szive ' dobogott. A remekművek és színészi nagyságok soha el IGAZOLOM MAGAM Melyek évek szüretjén összegyűltek, lomok között kutatok tervszerűtlen. Lehet: játszom. Lehet: menekülök. Ne­héz lenne meghúzna a határt a játékos kedv kapkodó szeszélye s a fáradt ide­giek szeszélynek ülő, kapkodó igyeke­zete között, mellyel engesztelgetik a tükörből visszanéző arc konok ború­ját .. . Visszalesve a:z elmaradt időbe, melyben ballagva eljutottam máig, úgy lehet, hogy mai magam élőt rejtőzésre keresek búvóhelyet. Vo,gy csak. mentsé­get, cmely igazolna valamiért, ami tán nem ts vétkem ... Apróságok, amelyek valaha egy perc vagy óra vagy nap éke voltak, most itt vannak előttem: megkopottak, egyik- ről-másikról azt sem tudom, mi címen került az emlékse\regbe. Lomok, ágy vissza immár sose térő életről lepattant kicsi szilánkok. Az idő helyüket is meg- faragta: visszaillesztnem őket nem le­het. Sieb re seb nyílt, uj szilánkok ha­sadtak s halomba gyűlve, eltemettek sok mást. Együtt még mind a magamé­nak érzem. Külön-külön mái r sokuk idegent. De ki tudná egy átgázolt bozót­ban megismerni mindegyik lábnyomát? Pedig szép lerrme megkutatni újra, akár ha csak egy hallgatag szobában, botorkáló szív bátoritásá.ru, az erdőt, amelyen át eddig értem. Szelíd bokor tövében megpihennék. Jászagu gallya, cirógatná arcomat s kamasz mókus paj­kosan megdobálnál felboncolt toboz fo(r- gácsmvul. Jó lenne, bizony, car avarba mélyült nyomokon ismét bejárni a múl­tat, itt-ott elmélázni búval, mosollyal, felszedegetni elszórt szirmokat, vénülöm koldulva az ifjú volttól. Találkozóra összehozni őket, akik nem találkozhat­nak soha: a pókhálóba pólyáit arcú mát s a gy&rmekarcu, víg tegnapelőttei... Lám, régi igazolványból kitépett, pe­csétes képen kisért, mert idéztem, a* legnagyobb és legboldogabb ember; érettségire készülő fiú. Gyermek és fel­nőtt barátkozik benne. A szája dac, a tekintete harcot önérzetesen vállaló bi­zás, de arca kemény akarat;osságát mindig ártatlan szelídségbe oldja egy- egy vértezetlen gyerrmekvonás. A kép­ről meg se lát: ruem néz ream. A tekin­tete elcsúszik fölöttem s valahová messze, magasba fürkész. Fáj, hogy nem lát meg, pedig jól tudom: tizen­hétéves szemmel csak csúcsokra lehet látni, a mélységekbe még nem. Fel, felfelé nem, vállalva az élet sú­lyos ajándékát, az éveket, amelyek az útjában hegybe nőnek, őt is emelve szép magasságokba. Az arca nyílt, su­garas, már a csacsi ékes fény tükrözik rajta talán. Hogy tud ragyogni! S hogy tud hinni, bízni! Szép, szép királyfi: országa a világ. Épp indulóban van, meglátogatni a birodalmat, amely hívja, várja: hírrel és képpel, szólító zenével mindem táj, város követet küld érte, hogy utazátában ne kerülje el. S 5 ké­szülődik. Nagy sereggel indul. Fényes daliák kápráztató népe sorakozik mö­géje: sok remény. Ilyen hada még nem volt hadvezérnek. Fel, felfelé néz, ős joga szerint... Látod-é hát? Védőmnek mégis eljött. Nem néz ream, de itt van s igazol. Már feloldozhatsz: mentségem e kép. Én vagyok. Kutatva még megtalálod aiz én arcomon az. ő ifjúsága ráncokba töre­dezett roncsait. Én vagyok az, aki va­laha ő volt. Én vagyok ez a régi, víg vitéz. S magasba néztem —íme, itt a fénykép! — csúcsok hívogattak, volt úgy, hogy én is mentem meredek utón felfelé fényes sereggel, mely vezérnek vallott. Igaz, valahol eltévedt a lábam. A hegy, szószék helyett, sirt ágyazott, immár csak szépen bele kell feküdnöm. De talán nem én vagyok érte vétkes, hiszen voltam fiatal s hittem én is!... Hát ne vádolj, konok ügyész; magam, nem múló dicsősége tapad nevéhez A szín­ház emeletiek nem számokkal, hanem nevek­kel jelölik; Preville, Talma, Mars, Samson, Rachel.,, A moliérei hagyományt azonban három­száz év sem irtotta ki. A Comédie tagjai ma. is osztoznak a bevételen, mint egykor Paque­lin. idejében a Quai, Guenmegaut korcsmájá­ban. Ma i,s 31 osztozó tagja van: 17 férfi és 14 hölgy. A színház jövedelme 1689-ben 1870 pfund volt, 1889-ben 8000 frank és ma egy telt ház kereken 50.000 frankot jövedel­mez. A nem „osztozó tagok" csupán fellépti, dijat kapnak . . . A Comédie Francaise háromszáz év alatt gazdag múzeummá vált. Gazdag anyagból is kiemelkednek a Moherére emlékeztető erek­lyék felbecsülhetetlen értéke. Nem tudjuk, Paris miként ünnepli meg a ..halhatatlanság hajlékának“ háromszáz éves jubileumát, de az biztos, hogy jelentőségét és dicsőségét örök időkre hirdeti az elpusztít­hatatlan szellem . .. „SOUVENIRS D'UN JOURNALISTE“ Csak az újságíró ismeri igazából az írás keserűségét, öröméit annál kevésbé. Minden­napi kenyerének fanyar tinta-ize van s mun­kájába vetett hite Komi,vés Kelemen tragé­diájához vezérli: amit nappal épít, Összedől estére .. . Clémcnt Vautel „Souvenirs Tun journalisteÍS (Egy újságíró emlékei) cimü könyvében tár;a fel ennek a tragédiának mélységeit. Küzdel­mes életéről szóló vallomásai az őszinteség ritka élményével hatnak. Húsz éves volt, amikor első cikke megjelent s most a férfikor tapasztalatával tekint vissza emberekre és eseményekre, melyek mozaikszerüen színezték életét. A fény és árny gazdag változata fo­nódik egybe emlékeiben. Elvezeti olvasóját az újságírás labirintusába, az „uj“-ért folytatott örökös harcába, egy szerkesztőség titkaiba, hogy rávilágítson hivatásának jelentőségére. Tudja, hogy ez a harc teljesen meddő és el­ismerés érte soha nem jár: ,,Mindennap újabb és újabb csatát kell nyerj. Amit nem Írsz rtţeg éjszaka, az már hajnaiban mit sem ér. Az olvasó ar­ról ítél meg — meri ezt nem mulasztja el —, amit e'éje teszel. De azonnal el is felejtett. A hală! után csak azoknak ma­rad fenn nevük kis hányada, akik vitat­koztak, durvultak; akik csak újságírók voltak, a színészhez hasonlóak: az utó kor csak címeket és neveket jegyez fel, munkásságukat, tehetségüket nem is­meri." Hivatása hogy feltárja az igazságot eg? évvel, egy hónappal, egy héttel, egy órával hamarább és kimondja azt ugv, hogy hangja kicsendüljön a tömeg morajából; az újságírót szürke krónikássá te.-zi. Eszébe sem jutna senkinek hírnévvel jutalmazni ezt az ember­feletti küzdelmet. Sőt . . . ,,A sajtófc’an azok helyzete legelőnyö­sebb, akik soha nem iriak, akik mar nem ixrak, avagy akiknek szándékukban sem volt az irás. Tekintélyes urak ezek, gomblyukukban hatalmas pártjelvények ke ; urak, akiknek hivatásuk, hogy- ciró­gassak a volt és jövendő minisztereket, hajlongjanak & jelenlegiek előtt és néha, nagyritkán lehozzanak egy sokszorosí­tó t-í hivatalos jelentést vagy szóbeli üze­netet a kiadóvállalat elnökének. Ezek a szem.Tyek mélyen lenézik az „alantas" újságírót, azt, aki ir és dolgozik" Pedig hányszor vágyik tűnő hangulatok rögzítése helyett valamit alkotni, valamit, ami önmaga és a maradandóságé. Megragadni a hírnévnek parányi részecskéjét, mert az övé mélység és tartam nélküli. ,.Hírnév? — kérdezi Clement Vaute’ — nincs még neve sem az újságírónak, de hírnév sincs nélküle, miért az ő feladata mások felemelése. És teljesítik hiányta­lanul feladatukat: az ostobák . . ." Milyen igaza van . . . 527150 ENDRE MICHEL HOME: A LÉLEK ELREJTŐZIK Úgyszólván napjaink hadi jelentései eleve­nednek meg, telnek meg vérrel és élettel eb­ben az érdekes könyvben, melynek színhelye a Líbiai sivatag főcselekménye pedig az angol repülő és a kémszervezet egyik tagjának kö­zös, izgalmas útja. Mint aláfestő kísérőzene pedig az Afrikáért folytatott gigászi harc mindent tulbarsogó hangja dübörög. Az el­múlt évek színtelen, hivatalos hangú líbiai hírei egyszeriben személyes élményeinkké válnak. Az egyes erődítmények eleste emberek véres harcává lesz. A végig érdekes könyvet külö­nösen megkapóvá pompás emberi lélekrajzai tesz’k, melyek a keleti ember leikének finom ábrázolásai. A nagy sikert ígérő aktuális re­gény ízléses kiállítása az Uniót dicséri.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents