Ellenzék, 1943. december (64. évfolyam, 272-296. szám)
1943-12-31 / 296. szám
E9H 1943 december 31, IWIiilT1 iE m IBDELY ELLENZÉK zzsss&essía&iaa 2 p % JM w SÍ ggp «H I HU £ olozs-vár, Mátyás király-tér S3, szá^i, l nmBflmBB! 7 A FESTI MÁGIÁÉ KERESKEDELMI BANK leán yintézet e. Foglalkozik a IiankÜzlet minden ágával. Óesztendő éjszakája írta: JÉKELY ZOLTÁM Ez a sor kronogrammot zár magába, s az araibbetüs szöveg egyes ^etüín/ek szám- értéke igy alakul: Áthozaf: 511 b — 2 S' — 90 a — 1 h == 8 s = 90 n — 50 148 d — 4 f — 80 i — 10 107 r 200 a — 1 d =2' 4 b-í2 V = 6 r zzz 200 s = 60 a == 1 h — 5 355 h — 5 k = 1ÖÖ i =r 10 d = 4 m = 40 259 ffi 40 144 1158 a r=l 1 f zrr 80 n — 50 4 d = 40 i 10 145 ÁtV'-i tel 511 1153 — természetesen hioré-év, a nyugati évszámítás szerint megfelel 1745- nek. A kövön Síziereplő 1160 pedig a síremlék felállításának időpontja. Becs megkísérti a tisztes jellemű Ibrahimot i Ha befejezésül röviden végigfutunk Ibrahim efendi hosszú, de változatos életein, mbgMlapithiat juk, hogy két nemzet- nek vált büszkeségé íré. Büszke lehet rá a magyarság, amelynek fájáról szakadt és büszke lehet rá a rokon török nemzet, amelynek díszévé vált. Néhány évvel ez- r.lötít Köprülü za.de Fui.-.t, az istanbuli egyetem irodalmi fakultásának dékánja az egyetem folyóiratában megszavaztatta elvágóit, hogy a felsorolt 10^ török széliéin’ r.i gyság közül kit tart a török világ első bárom legfontosabb személyének. Ez a tudományos „népszavazás“ Ibrahimot a második helyre tette, utána következik Miner Sman, a nagy építőművész, mig eléje Namuk Kemült, Atatürk felszabs- ditó hadjarátanak nagy költőiét emelte. Nevres, a másik költő, Ibrahim „tiszta jellemét“ énekli meg. Joggal tehette ezt, mert Ibrahim Müteferrika magával hozta Erdc-v tiszta levegőjéből, a kálvinista kollégium puritán falai közül a tiszta, becsületes jellemet. A végzet ugv akarta, hogy megkisértéscék... de ebből is dia- oaunusan került ki. Mikor még Rákóczi to!íruáesa volt, a mindenre kiváncsi bécsi udvar istanbuli követe állandó kémet — az idegen származású Bahn Vilmos Pált — P ’etett a nagy fejedelem mellett. Amikor Bohr; Franciaországba utazott — ahol árulásai miatt lefejezték — Talmann Jakab báró, a bécsi udvar követe Ibrahimot környékezte meg. Kísérlete gyatra eredménnyel járt, mert hirtelen megcsappan a fejedelem Udvarából addig bőven csörgedező hirpatak és 'Talmann nem is szármül be — a minden bizonnyal — balul kiütött kísérletről. Mert Ibrahim efendi — kinek magyar nevét sajnos kor társai nem jegyezték fel — megmaradt kora ifjúságának tiszta' szellemeiben. Sokoldalú, sohasem nyugvó, mindig munkás, töretlenül éber szelleme haláláig híven tüferötzi a tiszta erdélyi szellemet. A felvilágosodást kereste, támogatta és szolgálta. Ha vallásában konvertált is, nem konvertált jellemében. Tehetős volt, amikor megnyitotta nyomdáját, szegény volt, amikor elhunyt. Puritánságát kortánsai is becsülték. Szelleme nemcsak erdélyi, hanem az erdélyiben fogant európai. Ez tette őt naggyá. Es eszel lem jegyében látjuk benne, az erdélyi székely legényben, a kolozsvári kálvinista teológusban, a török fogolyban, a szultán megbízottjában, Rákóczi tolmácsában, az, első török nyomdászban a török-magyar kapcsolat fontos tényezőjét. O esztendő éjszakáján történt a római magyarok szállásán, a béke utolsó esztendejében. Éjfél-tájban már javában állt a bál. Gramofonlemezről cigányzene szólt s a divatos müclal hangulata a gyengébbszivüeket és | gycngébbizlestieket sirvavigadásra csábította, J egykettő kitermelte belőlük a külföldi müma- gyarkodás pózait. Szegény távoli hazájuk úgy jelent meg nekik, mint valami csábos, szép valószínűtlenségektől hemzsegő idegenforgalmi prospektus. Egy tagbaszakadt ösztöndíjas hölgy könnybelábadt szemmel, fclárbócra eresztett szemhéjjal parldndóztd a ,,Piros pün- köst napjává' kezdetű nótát, bámulta cigarettája füstjét, mintha lelke ugyanakkor kies hazai tájakon r ingán a. A csinosabb nőkkel olasz katonatisztek és egyetcHii hallgatók tán- coliak, tüzesek cs bátrak voltak az olaszmagyar barátkozás jegyében. Az asztalokon finomabbnál finomabb eledelek, drága hazai és itáliai borok csendéletei tarkállottak. A szakállas festő, Csontvári Kosztka Tivadar földé helytartója, pityókosan-mámorosan járt-kelt a termekben, levitt róla, hogy — nagy elődje mintájára — ezekben a pillanatokban „felülemelkedett az egész Vatikánon S miért ne lett volna diadalmast' Háromszor- öt méter es vászna, a Szegényember Halála cimii kompozíció, tegnap óta ott terebélyesedett a Monsignore lakásának falán. A világhír nagy tengerjáró madara éppen mellette csapdosott ezekben a napokban, hogy szárnyára kapja. Hová lett a „kicsi borzas", a bársonyruhás festőmüvésznő, aki az előbb még Istenest itatta s bátorította? Talán künt jár a sötét városban s szokásához híven a szegény nép életét lesi, macska módján jár-kel a Velabro sikátoraiban, hogy valami nagyon római ban* gulatot megragadjon és kicsi maszatos vázlatkönyvében hazahozzon? Hát Istenes hová lett? Tán nem ismét a Vicolo degli Cupis táján ténfereg? Barátaim mind eltűntek. Egyedül maradtam. Nem tudom, mi sodort Vida mellé. Hóhar- matcsipte, hervad ásnak indult északi nő volt, olyasmi áradt egyéniségéből, mint a szőlő- érlelő októberi napsugárból, egy olyan napon, amikor még fürdeni is lehet. Szomorú sorsú hazájáról, ismeretlen sorsa hozzátartozóiról beszélt s szemét az emlékezés minduntalan könnybelábasztotta. Csak ne lett volna a szivem még mindig annyira másé, csak ne lettem volna a távol Íz a-v ágyakozás roncsa! De az voltam, magamtól is elidegenedett szerelmi kegyes, aki nem tudja felhasználni Isten drága'ajándékait. Pedig Vida úgy simult hozzám, agy kapaszkodott belém azzal a kikericsszemével! Egyszerre csak abbahagyta a táncot, a terem közepeben álló nagy aranymánusu órára mutatott a szemével: két perc múlva tizenkettő! — Bizony, sóhajtottam, l’fge iyjy-nek. Hadd sírjanak a gyengeszivüek — hősködtem — gondoljanak távoli kedveseikre — én erős leszek, énekelve, fél lábon táncolva akarok át- lebbenni ezen a jelentéktelen, s csupán némi historico-astrológiai konvención alapuló bökkenőn! Vida értetlenül, rosszallóan csóválta a feiet, Arra magyaráztam, hogy hencegesemet talán kegyeletsérlőnek tartja. Megszorította a kezemet, fátyolosán rámnézett s igy szólt.Nálunk az a szokás, hogy éjfélkor az ember megcsókolja azt, akit legjobban szeret. Maguk magyarok nem ismerik ezt a szokást? — Többé-kevésbbé. Voltak szilvesztereim, amikor —- szokás ide, szokás oda — csókolóz- tam. De bizony ritkán családi alapon! Csak régen, ártatlan gyermek koromban. Azután, hogy elkezdtem a szilvesztert családon kívül tölteni! ... Az óramutató már majdnem érintette a tizenkettes számjegyet. Vida nyugtalankodni kezdett. — Aki nem csókkal kezdi az ujeszterfdőt, az nagyon szerencsétlen lesz abban az évben! Tudja-e? Ez nem tréfa dolog. S én úgy félek a boldogtalanságtól! A.z órára remegő pillantást' vetett s körülnézett. — Én magát választottam. Nem haragszik? Ebben a társaságban maga a legkedvesebb nekem. Magának nagy szive van. Megtetszett a keze, a járása. De maga nem vette észre, hogy figyelem. Pedig már tizenegy óta magán a szemem. Ki maga? Csupa kinálkozás volt, csupa csábítás. Egy áthoszhegyi szerzetes is megszédült volna a belőle sugárzó asszonyt forróságtól. Éreztem, befellegzett minden fogadalomnak. —- Itt nem lehet — mondtánfl s körülnéztem, mint egy gyilkos. Jöjjön, mire eloltják a villanyt, künt leszünk a folyosón. Kizuhantunk a folyosóra; emberekbe ütköztünk. Átmentünk egy rézfoglalalu, rézkilincsü ajtón, befordultunk egy szűk Átjáróba. Itt hirtelen nagy vöröses lobbanások csaptak felénk. Az épület eme szárnyának ablakai hem a Tiberisre, hanem Gyula-pápa utcájára néztek, azon is túl a megszámlálhatatlan római- tetőrengetegre, a házak tetején épült pergolákra, mosókonyhákra, tyúkketrecekre, búbos kéményekre, vörbenyeges templom-kupolákra és keresztekre. A lobbanások fényében két rémült tündér, megégett szárnyú lepke bámult egymásra. Felugrottam az ablak alatti kétfoku kőlépcsőre, megragadtam az olaszfogásu, rozoga kilincset s az ablakot kinyitottam. A lobogás megnövekedésével egyenes arányban ropogott bele fülünkbe valami közeli tűzvész sistergése- pattogása. Mintha az ég mind nyiladozott- becsukódott volna, úgy lobogott, csapkodott valami óriási láng. Harangok szóltak, autók visítottak. Egy újabb kanyarodással olyan részre értünk, ahonnan azután egyenesen a tűzre lát- ^ hattunk. Mintha a jél város égett volna, min- » den, a Caneelláriától a Vatikánig! Előttünk alig száz méternyire, torony magasságú láng- ószlopok rángatóztak, hánykolódtak, le- ' sunytak, majd felvetették magukat s közben hol megmutatták; hol ismét eltüntették egy- egy torony, vagy magasabb házfal*> rémült arculatát. Egy templom tornya — talán a szent Brigittáé — kísérteties átvilágít ottsagbdn imbolygóit, s szemünk láttára hullt a tüzbe egy kettéégett gerendája harang. Felvert, perzseltszárnyu csókák, galambok, vércsék repdestvk összevissza; az utcán jaj- veszékeltek, kiabáltak, szidkozódtak. Sokáig álltunk rémült mozdulatlanságbnn, egymást átölelve, az ablakban; megperzselő- aött galamb módján szállt el belőlünk szilveszter babonás csókjának szomjuhozása. Aztán hanyatthomlok rohantunk vissza a termekbe, hogy megvigyük a borzasztó hírt. RMma ég! De megelőztek. Mire visszatértünk, ide-oda rohangáló vendégsereget találtunk. Az imént még tántorgó, mámoros olasz fiuk eszeveszetten rohantak ki az utcára, hajadonfőit, ahogy voltak, — oltani. Mindenki tódult a lépcsőkre, vagy az ablakok fele. Egyetlen szilárd pont Istenesnek borikorgas alakja volt; egy asztalon állt, narancs és datolya, szárdinia és sonkaszendvics halmok között s olaszul kiabált: — C’e 1‘ Apocalissi! Apocalissi! Odahaza a bibliából, Rómában a Campo dl Viori árusaitól cs koldusaitól tanult olaszul; most, részegen, e két nyelvi árnyalat ötvözetéből rögtönzött őrült prédikációt. * — Nem csak a Canceliária, az egész világ ég! Hallgassatok és f így címezzetek! Ütött e világnak utolsó órája! A szakállas festő, honnét honnét nem, rajzpapul és szenet ragadva, e méltó téma ihle- tettségében ült ki az egyik ablakpárkányra, térdeit maga alá húzta s széles kanyarintá- sokkal kezdett bele a nagyszerű lehetetlenbe: az egész égő Rómát egyetlen műbe belesüri- teni! Hol marad majd ettől Csontvár)• Etnája? A feladat nagyszerűsége különös, inkább szerelmes, mintsem művészi hangzású hördüléseket vetett ki hatalmas mellkasából. Az egyik ablakban, hátát a nyitott ablakszemnek támasztva, összefont karú, csikós arany gombos kabátu férfi állt. Vállán tányértörlő szalvéta fehérlett. Szája nagyokat rânduit, mint aki mondani akarna valamit, de hirtelen elvették a szavát. A kapus volt, egy condottieri arcélü olasz. Odamentünk hozzá s megérintettem a vállát — Luigi, barátom, mi lesz? Nem is nézeti ránk, szeme ottr.agadt a hömpölygő lángokon. Szája még egyet-kettőt rángott, némán, erőlködve, aztán kitört belőle: — La guerra! La guerra! La guerra! Valami iszonyú jóslatnak hatott. De nem értettük még akkor, mit akart vele mondani. Mi köze volna a háborúnak ehhez a tűzvészhez? — Csak másnap tudtam meg, mért emlegette a háborút szegény öregfiu. Mert akkor már mindenki beszélte, hogy mit hallanak az olaszoktól, mit mondanak a banánárusok, " a halkofák, a virágárus asszonyok; — EL a Rómában ujesztendő éjszakáján tűz támad, ez, mióta világ a világ, mindig háborút jelentett. Jön a háború! Vidával pedig nem találkoztam többet. Csókunktól az a Rcm fosztott meg, mely azóta is annyi embermilliót. Mikor elvesztettelek; akkor lettél igazán enyém. A vonatról fátyolos szemmel nézlek, kosályi kicsi ház s kert. Úgy elsuhanok melletted . . . Meg sémi Vetőm a régi fészket. Az alvwfák elfednek szemem, elől. Alig csillan ki a zsindelyes tető. A szö.rnyvonat 'vaskereke csattog. Nem hallom, Kicsi-Évi a hangod, amint a múltból csilingel-esenget. És aranyhajad nem rázod. És fehér virág kicsi kezed nem integet . . . A vad ágak eltakarnak, hogy ne lássak és ne emlékezzek. De talán jobb is igy. Elmenni melletted. Nem nézni rád. Kosályi ház. Elf ordítani a fejet. Te bölcső-koporsó. Tündérszép képzelet. Kicsi barázda, utolsó. Úgy elmerültél előlem tenger fenekére. Templom fenekére úgy elsüllyedtél előlem, hogy már nincs az a nagy búvár, nincs az a varázsló, ki Isten fényére, Isten napfényére mégegyszer felhozzon. BART ALIS JÁNOS Kolozsvári Búlerkésiíli iparosok Beszerzési, Termelő és Értékesítő Szövetkezete, mint a „Szövetség1* Központ tagja . Állandó bútor- kiállítás. Alapítva IMI. Szentegyház-utoa 5. sz . Telefon: 20-T-98-. — Gépüzem: Petőfi-utcá 50 s z . Elvállal mindennemű asztalos és kárpitosmunkát, intézeti és irodai berendezéseket, ép ül e t munkák a t a legmesszebbmenő felelősséggel és pontossággal
