Ellenzék, 1943. november (64. évfolyam, 247-271. szám)

1943-11-27 / 269. szám

1 9 4 3 november 2 7«

7

CLLENZCK Hl

A FALU SZEMÉVEL

Almot láttam Irta: Kassay Gé*a

Kicsid Gergő nagy halász ember volt életében. Azért életében, mert már hat ! éve elnyugodott az Urban, inyugosztalja I az Isten. Emlékét meg én őrzöm, mert | soha, sem azelőtt, sem -pedig azóta jhozzá- fogható nagy halászt 'nem láttam. Merem állítani, hogy beszélni tudott u halakkal.

— Mégis milyen ihalat akar enni — kérdezte tőlem, amikor mentünk halászni. Ha azt mondtam márnát, iákkor márnát fogott, ha pedig azt találtam kiejteni a számon, hogy én bizony csukát, akkor j azon az éjjel más hal (nem megt a hálóba csak csuka, (de megjegyzem tolyan | helyen, ahol más dpiberfia (soha nem fo- I gott csukát. ‘ > '

— Árulná el ezt a titkot, Kicsid Gergő bátyám — kérleltem ilyenkor, de ő csak hamiskásan nevetett. De azért is szerettem vele járni, mert senki nem ismerte úgy a bogarakat, a vizparti virágokat és a csillagos eget, mint ő. Vaksötét éjszakában megfogta a karomat és figyelmeztetett, hogy lépjek csak arrébb, mert el- < taposok különben egy galacsinturót. Mikor bizonykodtam, hcxgy semmilyen bogarat én nem látok a 'lábam alatt, akkor lehajolt és iá fűszálak közül felvett egyet.

A csillagokat még ennél is jobban ismerte. Az a nagy medve, az a fiastyuk, az a göncöl — tanitgatott. Nem csak azt | tudta kiolvasni a csillagokból, hogy mennyi az idő, de még mondta azt is, hogy hány nap múlva lesz {eső, tartós lesz-e a szárazság és hogy milyen termés várható.

Úgy hét évvel ezelőtt történt, hogy vacsora után bekopogott ' hozzám Kicsid Gergő.

— Akkor mehetünk — tmondotta. : A legnagyobb munkaidőben üzentem, hogy j vendégeim érkeznek és ha Istent ismer j teremtsen elő halat a föld fenéikéből is. Azt üzente vissza, hogy nincs ideje, de mégis eljött. Gyorsan bakancsot húztam, és kabátom alá tejtettem a halas tarisznyát, hogy avatatlan szemek meg ne lássák. mert úgy volt, hogy ta jegyző haragudott rám és nem adott halászjegyre engedélyt. Már félig volt a tarisznya hallal, amikor úgy ötven lépésnyire meg- reccsent a' folyó 'partján az ág. Lépések közeledtek. Felágaskodtam és a lépések Hányába kémleltem. A lélegzetem majd elállt, mert a regáti csendőrőrmester nagy, fekete alakját láttam meg. Most már biztos voltam, hogy a jegyző küldte utánunk. A jegyző azért haragudott, mert Molnár Erzsikét, falunk felekezeti iskolájának tanítónőjét kivettem a kezéből. Mikor Molnár Erzsiké nem viszonozta a jegyző szerelmi pillantásait, a hivatalos akta aláírásának ürügye alatt becsalta a jegyző-irodába. Éppen arra jártam, meghallottam Erzsiké segélykiáltásait, betörtem a bezárt ajtót. Azóta eltett volna egy kanál vízbe a jegyző. Feljelentett irredentának, kémnek, fegyverrejtegetőnek és az őrmesterrel valósággal vadásztatott utánam-. Na, más itt van, végre megcsípnek és miattam Kicsid Gergő is bajba kerül. Inkább ez fájt a legjobban. Kicsid Gerő azonban az ujját az ajkára tette. Intette, hogy hasaljak le. Ö nagy ívben megkerülte hasoncsuszva az őrmestert és, mikor a hátánál volt olyan irtózatos hangon kezdett vonítani, ugatni és morogni egyszerre, mintha legalább húsz oroszlán szabadult volna fel a ketrecéből. Meg is ijedt az őrmester, úgy elszaladt, hogy talán azóta is szalad, ha meg nem Iállt.

■ Éjfél felé álmos lettem és tanácsoltam, hogy menjünk haza aludni. Ekkor mondta Kicsid Gergő, hogy tőle reggelig is maradhatunk, mert, ha pontos Idejében nem fekszik le, akkor azon az éjszaka már nem tud aludni, csak forgolódik a pokróc alatt. Az igazat megvallva, akkor sajnáltam Kicsid Gergőt öregsége miatt és világért sem jutott volna eszembe, hogy hozzám is olyan közel van az az idő, amikor elkerül az álom, ha nem fekszem le a maga szokott idejében.

Ez a régi történet onnan jutott eszem.be, hogy bent voltam Kolozsvárt és, ahogy igyekeztem ki a vonathoz, hát csak utánam kiált- egy régi ismerősöm és azt mondja, hogy ne átaljam és menjek el este a színházba, mert egy falusi darabot adnak és abból igen sokat tanulhatok. Szégyeltem magam, hogy erre más kell figyelmeztessen és azonnal . indultam a nemzeti színházba jegyet váltani. Ezt a

<- ..—rr ii.....- - - r mi « h iiiiiw 11imL.

Parkettexéai munkálatokat ju- lányosán vállal:

icL LÖRINCZY JÓZSEF,

lakás: Zá^olya-utca 14. szám i vagy

, SEEÖIS ■ tsiikrá&zda,

Mátyás király-tér 23. Telt 19—59

Saammir ________

darabot azért is meg kellett nézzem, mert a szomszédom, Mihály gazda nagy újságolvasó ember és amikor párosban járok mindig. meg szokta kérdeni, hogy láttam-e ezt vagy amazt, amit ő az újságból olvas, és ha azt mondom, hogy nem láttam, akkor nagyon rosszalóan néz rám:

— Pedig ezt ott városon azért csinálják, hogy mi falusiak tanuljunk abból —• szokta mondani. Biztosan olvasta az újságból Mihály gazda, hogy a színházban „Viharlámpás“ dm alatt falusi tárgyú színdarabot játszanak (és mit mondjak, milyen volt, ha megkérdi. Hát ezért is el kellett mennem. így történt, hogy délután nem utaztam el. Színház után vonatra ültem, sok várakozás, döcögős, lök- dösés után érkeztem haza. Már az éjtszaka is elmúlt, amikor bandukoltam be taz 'ál- \ lomásról a falumba. Az órám megállt és j igy nem tudtam hány óra, de ott feszült ! fölöttem a csillagos ég és én elővettem a ; tudományt, amire Kicsid Gergő tanított. j Innen tudtam, hogy éjjel három óra volt, ’ amikor ágyba kerültem. De Kicsid Gergő j azért is eszembe jutott, mert csakugyan i nem jött álom a szememre. Vájjon • azért-e, amiért nem feküdtem le a rendes j idejében, vagy azért, mert sehogy sem ! ment ki az eszemből a „Viharlámpás“? ! Nem aludtam és mégis álmodtam. Azt ál- ! modtam, hogy egy nő állt meg előttem. ;

— Ismer? — kérdezte. Persze, hogy is- • merem, Molnár Erzsiké volt, falunk fele- ; kezeti iskolájának tanítónője. Olyan vé- ' kony volt annakidején, hogy tenyérről el i lehetett volna fújni. De csak a teste, mert

a lelke annál erősebb volt. Nappal tani- j tott, este dalárdát vezetett, vasárnap or- j gonált a templomban. Fizetéséből nem j telt ruhára, fütetlen szobában hált csak- | hogy özvegy édesanyjának küldhessen ! egy kevés segítséget. Minél többet dolgo- ' zott, arcocskája annál vékonyabb, annál j angyalibb lett, mások azt mondták a sok éhezéstől, de én tudtam, hogy fajtáját szerető áldozatos tűz belső izzásától. Angyali arca fel is tűnt a regáti jegyzőnek, állami iskolai tanitóknak. Először szépszóval, azután pénzzel és végül fenyegetéssel akarták m e gkapar it ani. De Molnár Erzsiké nem ingott meg. Törékeny teste olyan volt, mint a szikla: én magyar fiakat akarok szülni ■— mondotta és,-amikor helyzete tűrhetetlen volt, hazament falujába és ott férjhez ment egy falusi legényhez. Három gyerekük van és boldogan élnek. Azt mondták az ismerősök, hogy meghízott.

— Miért olyan sovány és sápadt? — kérdeztem, mert az volt.

— Azért, mert megrágalmaznak — zokogta Molnár Erzsiké, •— mert Kolozsvárt úgy játszódják a színházban, ; hogy hozzámentem a jegyzőhöz és elárultam a felekezeti iskolát. — Meg akartam nyugtatni, hogy én tanúskodom mellette, . de eltűnt. Azaz nem tűnt el, csak félre- huzódott és helyébe Kicsid Gergő állt e^ém. i

— Aggyon Isten, Gergő bátyám! — . nyújtok kezet nagy örvendezéssel. De hát mi ez? Kicsid Gergő nem fogadta el a kezem. Megkérdeztem, hogy miért harag- i szik. Sokáig hallgatott, majd azt mondta, j hogy kétféle bűn van; amikor az ember . letér az igaz útról, vagy. amikor mások j térnek le, de akkor nem kiált, nem ordít fel, hogy ime nem jó utón jártok. Nem : értettem, hogy mit akart mondani ezzel. í Bambán nézhettem, mert megszólalt:

— Hát én olyan buta egy magyar fa- I lusi paraszt vagyok, hogy kettőig sem tu- I dók olvasni? — Tiltakoztam. Ázt mondtam., hogy jobban ért a halakhoz, a csil- j lúgokhoz, a virágokhoz, a bogarakhoz, mint egy egyetemi tanár. Haragosan inlett, hogy hallgassak.. Kétszínűnek nevezett és gyávának, mert ha olyan életrevalónak, olyan okosnak tartom, akkor miért nem tiltakoztam az este. amikor butának, élhetetlennek, elveszett fajnak nevezték. Mikor megkérdeztem, hogy hol mondták ezt róla, igy válaszolt:

— A színházban, mert, amikor egyet szidnak a magyar parasztból, akkor min- denikünket szidják.

Kicsid Gergő is félreállt, hogy helyet adjon egy újabb érkezőnek. Vájjon ki lehet — érdeklődve néztem arrafelé, mert Kicsid Gergő nagyon nagy kalaplevétellel tisztelte meg. Amikor megláttam én is fel akartam állni, de a fránya álom mm engedte, hogy mozduljuk. A mi öreg papunk jött. Öreg? Ezt rosszul mondtam, mert nem öreg, sőt ha még száz évet él, akkor sem, lesz öreg. Csak a ferenejóskája kopott egy kissé, de az arca annál fiatalosabb. Tekintetében jóság van, de erővel párosulva. Ajkán mint édes méz patakja folyik az Ige, de abban a pillanatban mennydörgéssé erősödik a hangja, ha valaki az ő népét, az ő faluját meri ,bántani. Jártas a mi papunk az Ő és ]az Uj^ Testamentomban, görögül meg héberül olvassa a Bibliát, de ismeri népe történelmének vérrel írott betűit, tudja azt, hogy ez a föld magyar volt és magyar kell maradjon.

Vájjon miért keres fel a mi papunk >— gondolkoztam el: hitelszövetkezet, hangya- szövetkezet, gazdakör, dalárda, iskola ügye, könyvtár? Hiszen minden az ő vállán nyugszik és ő védte a szorongás legnehezebb perceiben is. Mellém állt és keményen kezet fogott. Mindég ilyen kemény kézfogása van.

— Az mi? — mutatott ki az ablakon. Az ablakomon át a templomunk öreg falait lehet látni, meghatódottan mondtam:

— A templom, a mi templomunk! —- mindég meghatódom, amikor kimondom ezt a szót: templom. Bólintott és ezt kérdezte:

— Mikor renováltuk és hogyan? — Ei- rnondtam, hogy ezelőtt tizenkét évvel, összekuporgatott pénzünket adtuk össze, ölünkkel hordtuk a követ és hátunkon a gerendákat csakhogy össze ne dőljön az ősi templom. Megelégedetten bólintott és ekkor egy élénk piroscserepes házra mutatott.

— Az a kulturházunk — feleltem és további kérdést nem is várva mondtam, hogy a templomrenoválás után két évre építettük saját erőnkből, mert tudtuk azt, hogy azon a földön, ahol apáink ezer év óta építettek, ott történelmi holtpontok csak ideig-óráig tarthatnak csupán. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért kell elsoroljam, hiszen ezeket mindenki tudja a faluban, akkor azt válaszolta: nem dicsekedni akarunk ezekkel, de hát a világ olyan, hogy, amit sokszor elismer az ellenség, ugyanazt elfelejti vagy tagadja a jóbarát.

A pap is csak félrehuzódott, hogy helyet adjon az utána jövőknek. Jöttek is, majdnem egymást tapodták. Gecze János egyenesen a temetőből jött, hogy emlékeztessen arra, hogy halála után házát és három hold földjét adta felekezeti iskola építésére. Az öreg Máriskó néni ma is minden héten hoz egy tojást, hogy a sok kicsiből sokra ment összegből is tankönyv vétessék a szegény, de jótanuló gyermekek részére. Sorra jöttek, akiket magyarságuk miatt kiforgattak, akiknek inkább betört a, fejük, de a gerincük meg nem hajlott, de jöttek az elmúlt huszonkét év kisebbségi sors hordozásának névtelen közkatonái. Legutoljára a szomszédom jött, Mihály gazda. A többi elem tuszkolta, hogy beszéljen, mert hogy szomszédom és amúgy is minden alkalommal meg szokta kérdezni, amikor városban járok, hogy mit tanultam. Elém is állt Mihály gazda:

— Hát, mit tanult a városban? Mit mondanak rólunk, a falurßl, a falusi magyar parasztról városon? — kérdezte. Tudtam mire céloz, ezért el akartam fordítani a beszédet. Azt mondtam, hogy most elég dolguk van az embereknek meg bajuk is városon, nem igen érnek rá a faluval törődni. Kivette a zsebéből az újságot és mérgesen az orromelé tartotta:

— Itt né, a színházban, a „Viharlámpás“ cimü darabban, — bökött kemény ujjá- val az újságra. — Igaz, hogy azt mondják együgyüek, semmiházik vagyunk, akik nem tudjuk betölteni hivatásunkat Erdélyben, elisszuk templomunkat, földünket, hazánkat és eladjuk idegeneknek?

Felelni kellett, de szó nem jött a számra. A fájdalomtól és a szégyentől annyira nyögtem, hogy feleségem felébresztett.

— Mit csináltál te Kolozsvárt és hol jártál, hogy ennyire furdal a lelkiismereted? — kérdezte. Boldog voltam, hogy csak álom volt az egész, amit itthon láttam; bárcsak az is az lett volna, arriit Kolozsvárt láttam. Hiszen őszintén szólna

a,„Viharlámpás“ ellen, mint színmű ellen | nincs kifogásom sem szinszerüsége, sem nyelve, sem. az iró ábrázoló és emberi

sorsot formáló készsége ellen. Sőt azt sem tagadom, hogy sajnos a mi kisebbségi életünknek voltak a darabhoz hasonló megtévedt tanítónői, Szervező és épitőerö hijján lévő papjai, volt olyan részeges magyar is, aki egy deci pálinkáért képes volt idegen érdekeket szolgálni és volt sajnos tüdőbajos magyar fiatalember is, akit szegénységünk miatt nem tudtunk megmenteni az életnek (ezért most is furdal a lelkiismeret). De kérdem,, miért ezt a kevés kivételt kimarkolni a mocsárból és odaállítani a nemzet érdeklődésének reflektora elé, akkor, amikor Istennek hála voltak a mi kisebbségi életünknek kőbevésett kemény arcai. A drága erdélyi magyar barázdákról miért szedegessük össze az utszélre esett gabonaszemeket, amikor ott vannak, kévébe

Telepvezetői, vagy hasonló munkakörben

elhelyezkedést

keres adminisztratív munkákban jártas keresztény érettségizett fiatalember. „Január elsejére“ jeligére a kiadóhivatalba.

kötve a megmaradásnak, az ezeréves mult továbbhordozóinak egészséges kalászaH Én magam is elitélem és károsnak tartom az elvakult öndicséretet, a magyarzsinó- ros, a kokárdás, a szájhős és közben Pató Páloskodó magyarkodást, de nem látom értelmét annak, hogy a drága erdélyi magyar mezőkről a dudvát és a kórót keresgéljük, amikor erős és hullámzó virágoktól illatozik a rét?

Ez az irás nem személyeskedés és nem csatározás alzar lenni, áldott alkalomnak látom, hogy a kopár omladásos, fcidült sirfás erdélyi magyar temető helyett hitet tegyek az egészséges, a minden vész és vihar ellen dacolni tudó; a temetési éneket si/ró, vagy lázongó erdélyi paraszt helyett a mostani sorsdöntő időben is hitéhez és fajtájához ragaszkodó erdélyi, falusi magyarról. Hitet teszek mellette és róla, hogy szeressétek őt, szeressétek a magyar falut, a fehér templomokat, a fekete barázdákat, amelyek alatt mindnyájunk jövendőjének kenyerét már elvetették dolgos és szorgos kezek, meg imádkozó és bátran a jövőbe néző szivek.

’!■ II——— | M

KAJCSA ANDRÁS:

HdUCfnäcU énekek

(Kajcsa András, a nyárádköszve- nyesi legény, a népiskola elvégzése alán került Kolozsvárra. Jelenleg a rom. ka'ih. státus szolgája. SzüKebb hazája rég ismöri „versfaragásait". Verseivel számtalanszor szerepelt már nyilvános előadásokon.

I.

Novemberi ecő szitál.

Amott a vén Bekecs pipál,

Csak hagyjuk, hogy pipáljon Ö' Annak való most az idő.

Te vén Bekecs! Egy éven át Sokszor használod a pipád.

S a füstben, mely belőle jő Elrejtőzik a hegytető.

Te vagy a legrégibb pipás.

Hozzád képest kismiska más.

Tőled tanult pipálni tán Kuruc korában szépapám.

Tőle meg dédapám tanult.

Pipásoktól ragyog a mult,

De füstjeiknek fellege Tiedhez képest semmi se.

A múlton túltett a jelen.

Nem láthat át a fellegen,

Melyet saját maga pipált

Bár dohányt hozzá nem használt.

Kitisztulni nem is óhajt.

Tisztult helyről a füstbe hajt, Nviltan, kérkedve ereget Mérgező, sürü felleget.

Novemberi eső szitál.

Amott a vén Bekecs pipál.

Csak hagyjuk, hogy pipáljon fii Annak való most az idő . ..

II.

Hull a hideg eső, az idő már késő Őszre jár;

Ködben ur az erdő rajta sötét felhő végig jár.

Farkas üvöltése éjszaka csendjébe belevág;

Közéig Fagy országa, melynek a virága jégvirág.

III.

Amerre járok, mindenütt . .

A haldojk.lás órája üt.

Az élet hangja megszakadt...

Halálos némaság maradt.

Néha felsir egv madár ...

Haldoklik az Élet már?

Sirnék-rinék, de nem tudok...

Holt rpezőkön ballagok,