Ellenzék, 1943. október (64. évfolyam, 222-246. szám)
1943-10-09 / 228. szám
. 1 9i 3 október 9, ELLENZÉK PÁLFFY JÁNOS VÉDELMÉBEN Irta: SZABÓ ISTVÁN Azt hittük, hogy régen levitéz.1 e-tt már az a szemlélőt, amely az országnak legalább tíz városáról hirdette eg-yiidőben, hogy a világ közepe. Azt hittük, egy néhány évtizede józanság ra szoktunk, s lemostuk ablakiunkról a szines festéket, hogy a maga eredeti szimeiben bámuljuk házunktá- ját s a nagyvilágot. Azt hittük, eléggé'érettek éts felnötitek vagyunk arra, hogy idegen szokás iszeri irt szád aman- derben ballagó régi diákjainkhoz hasonlóan ne hordozzunk okvetlenül szines lampionokat az orrunk előtt. S ói, mi 1 y keserű csalódás látnunk, hogy sokan vannak sorainkban, akik a muzsikaszón kívül görögtüz nélkül sem élhetnek. A bús világod; cisupa- rózsasziuhen látják, akarják látni, vagy láttatják, s fülükben szelíd ger- licék turbékolásának tűnik a farkas- onditás és viszont. Mert önmagunk megcsalása mindig kettős élű és kettős érvényű. Az öncsalás, akármilyen jóhiszemű is, kettőzötten pusztító, s ebben a hatásában egészein közeli rokona, vértestvére a rágalomnak. Napjainkban, a majdnem teljes kritikai süketség idején is feltűnő annak a vidéki lapnak hangja, amely Pálffy Jánosnak néhány évvel ezelőtt kiadott s gúnyosan „pamflettgyüjte- ménynek“ nevezett naplóját rántja sárba, hogy mindenáron felmagaszito- si'tsa a fentebbi szemléletet, mérgesen szólva rá a hűvös és tárgyilagos megismerés egyetlen módjára, Azt mondja ez a nevezetes és tudós cikk, hogy mi szükség volt „ennek a szűklátókörű székely nemesnek"' naplóját, e „'történelmi pletykatárt“, a történelem igazságosztása szempontjából azóta százszor is túlhaladott és megcáfolt magánvéleményét kiadni, ha már eleddig oly szeren,esésen rejtőzött a világ elől. Abba. még belemenne az „elkésett megjegyzések“ írója, ha valamely tudományos társaság adta volna ki szakemberek használatára, „megfelelő kritikai átértékeléssel“. „>De ez a kiadás a, könnyen megtéveszthető nagyközönség számára készült és ez külön súlyosbító' körülmény.“ Miért? Mert: „...halottak sírját bolygatja meg, legnagyobbjaink emlékét sárbatiporja, ellenőrizhetetlen, hazug pletyka-hordalékkal beszeny- nyezi, hogy ugyanakkor a saját maga csalhat at lanságáról zengjen himnuszt.“. A negyvennyolcas eseményekben nagy szerepet játszott,, politikusnak. de Írónak is egyformán kiváló Pálffv János posthumus Írásainak kiadására eszerint egyetlenegy indok lehetett. Éspedig a 48 és 67 dő- szerütlen politikai harcának felele- venitése és egyoldalii beállítása. Mert Páliffy János vagy sértett hiúságból, vagy — a cikkíró szerint — politikai rövidlátásból túlozza példáiul Kossuth gvengéiit, nagyságát lekre sínyli s egyáltalán „,jövémc“-nck nevezi. De előnytelenül nyilatkozik Kemény 7 sag mond Inét is és Deák Ferencitől is elvitatja a haza bölcse elnevezést. De — igy szól a vád — kétszáz, körül járó jelleimrajza valamennyijében a nimbuszténdcsés hibájába esik szegény jó Pálffy János. Ám a méreg javarésze nem is neki szól. Hanem a kiadónak. Mert „ahhoz, hogy valaki ki is adja, az kellett, hogy azonosítsa magát Pálffy felelőtlen és az utókor által megcáfolt bölcselkedéseivel. Aminthogy a könyv sajtó alá rendezője csakugyan fenntartás nélkül helyesel és lelkesen oszt minden hamis tételt“. Tehát a kiadó a bűnös, mert Pálffy történelmi arcképcsarnokát nem a szakemberek számára adta ki, s azoknak is csak megfelelő kritikai átértékelési után, de odaadta a nagyközönségnek, ennek a tájékozatlan és iskolázatlan szörnyű nagy moloehna k, amelynek most el találja rontani a — történelmi szemléletét. Eszerint a kiadónak kút vakodéi essége ilyen dolgokban szigorúan ad uisum Delph i ni válogatnia. Az egész ugv fest, mintha a ponyváról s a különféle pomv- Vvafajtókról lenne szó..,. Hát rántsuk le a leplet. Nózzük meg, hogy mi is van tulajdonképpen e kétségkívül jóindulatúan támasztott riadalom körül. S egyáltalán miért ez a nagy vihar, ha a történeti szemlélet kérdésében különvéleményen van valaki? Miért verjük félre a harangokat,, ha — példának okáért — a jó öreg Beöthy sonst,raged iák szereplőihez hasonlóan ko- turnusra állított és „zordon fenségbe“ merevített alakjainak palástján valaki é lénk it i vagy herva,szítja a színeket s másként rendezi a palást redő it? Félreértés ne essék: mi is valljuk, hagy vannak a jelenünkre és jövőnkre kiható, annak útját egyengető hagyományaink, amelyekről nem mondhatunk le és amelyeket nem tagadhatunk meg. Van történelmünknek egy bizonyos etikai ható- erejű kisugárzása, amely Íratlanul is kötelez mindnyájunkat s vannak nemzeti életünknek oly általános iránymutatásai, amelyek egyetemlegesen kötelezőek s az eltérés ezektől bűn a nemzeti közösség ellen. Az is bizonyos,, hogy ha „torzképet“ fest valaki történelmünknek egy korszakáról vagy alakjáról, nem kötelességünk e torz képet kritika és gondolkodás nélkül elfogadni. így tesz a Pálffy Jánost meghurcoló cikkíró is. Nem fogadja el a negyvennyolcas országgyűlés volt alelnökinek történeti bírálatát. Ám akkor ismét csak azt kérdezhetjük, miért e nagy riadalom körülötte és miatta? S miért éppen most, négy évvel a könyv kiadatása után? Hiszen maga vallja, hogy Pálffy János úgysem változtathatja meg a bennü nk, például Kossuth ró 1 élő képért, mintahogyan Kossuthnak budapesti szobra sem. Úgy látszik, hogy a néhai való jó Horváth István rózsaszínű, románti- kis törtétnetíátásának, jobban mondva történeti hallucinációjának kistebb- nagvobb mértékben ma is vannak hívei. Az említett cikk példája mutatja, ma is. megbotránkozást keli könnyen a kortárs naplójegyzetének egyetlen fejezete vagy mondata. Élénk dörgedelmet hiv ki egyetlen levél vagy okmány, amelyből „kiderül“, hogy a történelem vagy irodaUGO OJETTI: A hatvanéves ember bölcsessége lom múltjának nagysága — szintén ember volt. Nagyravágyással, hiúsággal, a kielégüictlenség mélyen era beri s nála talán fokozott megnyilvánulásával megverve. Pedig hát kár ezért olyan nagyon haragudini s a bálványdöntés szörnyű vádjával il letni a kiadót s az értékes és érdekes kortörténeti dokumentum valóban tudós szakszerűséggel és szenvtele- nül dolgozó sajtó alá rendezőjét. Négy évvel ezelőtt jelent meg a „Magyarországi és erdélyi urak“ ról szóló naplójegyzet, vagy ha úgy tetszik, történeti arcképsorozat. Sokan olvastuk, sókan olvasták s a kisebbségi korszak utolsó s talán legnyomasz- tóbb évében mégsem lettünk kevésbé magyarok és kevésbé jó magyarok miatta. Olvastuk belőle a Kos- suthről, Deákról, a Kemény Zsigmondiról vagy másról szóló részt és ennek ellenére, s azóta is, az említettek éppoly szerveis részei a magyar történelemről alkotott képünknek, mint voltak azelőtt. Nagy személyiségük és müvük hatása éppúgy él bennünk, mint azelőtt, fenkölten és buzdító],ag. Joggal felmenthetjük tehát Pálffy Jánost, mert neim idézett fel semminemű katasztrófát. Nem szólva arról, hogy ez a mult században élt derék székely nem es ember nem is olyan nagy gyalázkodó, mini amilyennek a cikkíró látta. Ez írás alkalmából isimét átlapoztuk két kötetét. Bizony sokkal többről emlékezik meg elismerő hangon, dicsérettel', sőt hébe-lióba elragadtatott szavakkal. .Legyünk józanok és reálisak, óvjuk az igazságot és féltsük az igazság hitelét, még akkor is, ha ez látszólag, egy elavult, szemlélet szerint,, kánunkra szolgál. Valójában azonban nem lehet kárainkra. Csakis önmagunk megtévesztése, megcsalása. Ha nem merünk józan, kritikai szemmel szembenézni legalább a mult eseményeivel és embereivel. így tett a Pálffy János iratainak sajtó alá ren dezője és kiadója. Bizony, jól cselekedett, Ne szagoljunk mindenütt b ál v án ynomb ol ásít. Hiszen ezzel a nagyfokú elfogultsággal a világ em- lékimtirodlalmának, sőt politikai történetének is jó hányadát el kellene vetnünk, mint kiteremiettézett, illuzionista szemléletünknek kijózanítóját. A világosság sose árt, de a félhomály már csalhat... Ugo Ojetti, a „Cornere della Sera“ belső munkatársa, hatvanadik születésnapjára afo- rizmagyüjteményt jelentetett meg a milánói Mondádon kiadásában „Sessenta“ címmel. E gyűjteményből vesszük az alábbi gondolatokat. Az újságíró az egyetlen tollforgató, aki nem számit a halhatatlanságra, amikor tollat vesz a kezébe. Ez már ok lehet arra, hogy őt szeressük. oft Bizzál magadban, amikor irsz. Légy bizalmatlan, mint egy ellenséggel szemben, amikor ujraolvasod írásodat, coo Ka megengedik, hogy mindent papírra vess, amit gondolsz, akkor elegedj meg azzal, hogy csak azt irod meg, amit igazán gondolsz. 000 A kritikus tévedhet, de sohasem olyan gyakran, mint egy költő, egy festő, egy szobrász, amikor szakmabeli társát megbírálja. Bírálat közben ezek árnyéka ráesik azokra a müvekre, amelyeket megbírálnak s ezt hibául róják fel. CÖ5 Aki csak a hírverésért ir cikket, az nem újságíró, hanem koldus. S ha azt hiszi, hogy ezt az olvasók nem veszik észre, akkor még ostoba is. 000 A maga bölcsességével kérkedő öreg ember hasonló a koldushoz, aki ehsegevel dicsekszik. 000 . Milyen szavakat kell kihúznod cikkedből, amikor erős kritikával ?.rfsotlai? Azokat, amelyeknek nincs gyökerük s csak sze- szeiybol kerültek papírra. Győződj meg minden szóról, hogy könnyen kitorulheto-e az írásból, vagy sem. 000 A bűn következményét egyesek lelkiismeretfnrdr. 1 ásnak. mások sajnálkozásnak, vagy megint mások tapasztalatnak nevezik. Minden ember e három közül együk következmény részese. Fordította s BESZKE BÉLA Rékai András, a budapesti Operaház uj főrendezője életéről, pályafutásáról és terveiről beszél az Ellenzéknek BUDAPEST, október 9. (Az Ellenzék munkatársától.) — Ősrégi, terézvárosi család az enyém — kezdi Rékai András, az Operaház uj főrendezője interjúját — már az ükapám is itt lakott ebben a városrészben. Családomban sok a muzsikus. Édesapám az Opera karnagya, fivérem hárfás az Operában ési ennek a hangszernek profesz- szóra a Zeneakadémián. Énmagam eredetileg zongoristának készültem, majd egyetlen vágyam az volt, hogy karmester legyek. Radnay Miklóstól tanultam zeneelméletet, aztán sok külföldi év után végre megtaláltam a nekem legjobban megfelelő feladatot, a rendezést. — Mióta van főrendező ur az Operában? — Bizony már húsz éve — felel, pedig fiatalos külsejét látva, ezt alig hinné az ember — mint volontőr kezdtem, ügyelő is voltam, aztán segédrendező, majd rendező, végül főrendező lettem. Jól megtanultam a leckét, de azt hiszem a színház éppen az a hely, amelyről nem lehet semmit könyvekből megtanulni s csak ott lehet fejlődni a helyszínen. — Mit tart legnagyobb rendezői sikerének? — Gluck Iphigéniáját, — feleli — de szívesen emlékezem prózai rendezéseimre is. A huszas évek végén avantgárebsta előadásokat rendeztem Budapesten de Shakespearet és az Antigonét is. — Nehéz-e az operarendező feladata? — hangzik a következő kérdés. — Az operarendező feladata: feloldani a zenéből a drámát, az énekeli drámát felszínre hozni. Ma minden operában ez a törekvés s mi, rendezők tulajdonképpen a zenedrámairót képviseljük és azt a ,drámát,, amely a zenén keresztül nyilatkozik meg. Nagyon régen az opera csak énekművészet volt, ma már több ennél. — Lehet-e klasszikus operaszinpadon a rendezőnek forradalmian újat alkotni, annyi tradíció ellenére? Elmosolyodik és illusztrálásul elmond egy történetet. — A Sevillai borbély rendezésekor csakugyan forradalmi ötletet valósítottam meg. Ahelyett, hogy leengedtem volna a függönyt két kép között, a színpadon a következő történt: a színen lévő ház fala kettévált és előtűnt a következő kép szobája. Ugyanekkor a házból kilépett két lakáj és az előtérben levő két bokrot megfordította, amelyekből igy karosszék lett. A próbákon minden színházi bennfentes azt mondta, hogy ez az ötlet annyira újszerű és merész, hogy meg fog bukni és semmiesetre sem kísérletezzek vele. A főpróbán azonban a kis trük hatalmas tapsot kapott. Erre ugyanazok, akik le akartak a dologról beszélni, hozzámjöttek, diadalmas arccal szorongatták a kezemet és azt mondották: Ugy-e megmondtam, hogy milyen siker lesz? ... A tanulság: lehet és szabad ujitónak és ötletesnek lenni az operaszinpadon is! Jelenlegi munkájáról, terveiről kérdezem Rékai Andrást. — A Bagdadi borbély cimü operát rendezem, ezenkívül Schiller Ármány és szerelem cimü müvének operaváltozatát, a Louise Millert. A napokban különben könyvem jelent meg az Officiánál . . . — Persze szakmunka? — Nemi. Novellák. Mégpedig keretes novellák. Budavári gyertyák a cime s minden történetet egy-egy gyertya mesél el. A korszak: bidermayer. — Kiváncsi vagyok, hogy a mai józan és reális világban hogyan fogadja a közönség a romantikus kornak ezeket az elbeszéléseit . . . Most Erdélyről beszélünk. — Majdnem Szovátán születtem ■ mondja és mosolyog — dehát hiven a családi tradícióhoz, mégis csak Pesten láttam meg a napvilágot. Azonban Erdély mindig hallatlanul érdekelt. Visszacsatoláskor leutaztam s azóta is., ha csak tehetem, ott töltöm szabad heteimet. Azonban Erdélyből nem elég pár hét. Ott élni kell, meg kell a földdel és emberekkel ismerkedni. Csodálatos külön világ ez és azt hiszem, minden magyar elmehetne oda — tanulni. — Egyébként figyelemmel kisérem a kolozsvári Opera miinkáját — fejezte be a beszélgetést — és őszinte csodálattal gondolok nagyszerű barátomra. Vaszi/ Viktorra, aki olyan páratlan tudással és energiával teremtette meg az ország második operáját. Még utánam szól az előszobában: — Kérem, köszöntse lapja hasábjain másik kedves barátomat, a jubiláló Vitéz Tibort, akinek sikereiről ugyancsak sokat hallottam . . . MARTON. LILI
