Ellenzék, 1943. október (64. évfolyam, 222-246. szám)

1943-10-30 / 246. szám

ÍÍ3 »ktéfc**

MIKŐ IMRE

ELLENZI*

9 ^

Németség és erdélyiség

Erdély népei közül a szászoknak van legtöbb okuk arra, hogy transzilvánisták legyenek. Településük össze nem függő területeken történt, falvaikba nagy számmal áramlott be a románság, városaikba a magyarság és együttes iétszárnuk Erdély lakosságához viszonyítva annyira elenyésző, szaporulatuk olyan gyenge.^ hogy a másik két nép meny- nyiségi fölényét csak zárt társadalmi berendezkedésükkel és gazdasági megalapozottságukkal tudják egyensúlyban tartani. A német birodalomtól nagy távolságra élnek a nélkül, hogy* a sváb szigeteken kívül összefüggő etnográfiai kapcsolat lenne az „anyaország“ és „keletre előretolt bástyája“ között s csak a fantaszták gondolhatnak olvan középeurópai rendre, amelyben a németség a szászok segítségével Erdélyben impériumot gyakorolhasson. Ezeket a tényeket tisztán látja Klein Kwt Károly kolozsvári egyetemi tanár, aki Pukánszky Bélának „Erdélyi szászok és magyarok'“ c. könyvéből kiindulva mélyen- szántó tanulmányt irt a „Deutsche Zeitungéba. „Német transzilvánizmus“ cimen. A tran- szilvánizmus az erdélyi szászság életében állandóbb jellegű, mint á vele együttélő más két népnél, — írja Klein professzor. Ez utóbbiak Erdély uralmára hivatottnak érzik magukat és ennélfogva hajlandók a hatalom birtokában az erdélyiségtől a nagymagyar vagy nagyromán gondolat kedvéért el ekinteni. Ezért van az, hogy a német transzilvánizmus, amelyet nem kisért a politikai hatalom egyedüli gyakorlása, az igazi!

A szászok transzilvánizmusára sok példát hoz fel'Pukánszky, Klein pedig kimutatja,

hogy a szászok sohasem tévesztették szem e!ől -az erdélyi s a velük szoros kapcsolatban álló nyugati érdekeket. A privilégiumok megtartásáért folytatott küzdelem szerinte a létért való küzdelem volt, mert a concivitas az idegenek előtt nyitott kaput és a szász közösségi élet megszüntetéséhez vezetett. A keletről jövő veszedelmek ellen a szász várak „sün disznóállásai“ vették fel a harcot s a szászság, rmkémt a magyarság, a nvnoaM*-i- vérzett. A szászok sohasem szövetkeztek Ázsia hatalmaival Európa ellen és 49-Den az orosz hadsereget nem ázsiai hordáknak, hanem a legitimizmust visszaállító hadseregnek tekintették. Fiaik ma is az orosz fronton harcolnak. Tragikumuk az völt, hogy ők, akiket Opitz Márton „germanissimi Ger- manorum-nak nevez, a Habsburgok részéről mint németek semmi megértésben sem részesültek. 49 után ugyanazt kapták jutalmul Becstől, amit a magyarok büntetésül, 67 után az udvar nem védte meg őket kiváltságaik eltörlésétől és mi hozzátehetjük. hogy Bismarck sem avatkozott be az osztrák-magyar monarchia belügyeibe, mert fontosabbnak tartotta a hármasszövetség érdekeit a német népszigetek sérelmeinél. A „Schulverein

működése azonban kétségtelenül azt bizonyítja, hogy Trianon előtt is volt aki meghallja a határokon túl a hazai németek panaszos hangját.

Klein Kurt Károly^ tanulmánya a sorok között két erdekes es időszerű kérdést vet fel, melyek a szászok mai erdélyiségének lényegéhez vezetnek el. Az egyik a szász léleknek a nemzeti szocializmus recipiálása óta történt belső átalakulása. A másik a szászoknak a magyarsághoz való viszonya, ami vi- szerat a transzilvánizmusra. mint népek közötti rendező elvre világit rá.

A professzor a transzilvánizmus meghatározásánál Bethlen István angliai előadásainak abból a megállapításából indul ki, hogy minden erdélyinél első hdyen áll a haza, azután a nép és csak azután az állam. Ez nagyjában azt jelenti, hogy az erdélyi népekben a patriotizmus mindig erősebb volt, mint a nacionalizmus és csak legvégül és leggyengébben alakult ki az államhoz való tartozás tudata. Ezt a megállapítást Klein is elfogadja, sőt ennek az alapján fejti ki, hogy a szászokban a transzilvánizmus határozottabb, mint a magyarokban és a románokban. Versailles és Trianon után azonban Németországban uj szelek kezdtek fújni és 1933-ban a iriemzeti szocializmus uralomra jutott, ennek pedig a lényege éppen az, hogy az emberek közt a népi és faji kapcsolat a legerősebb s a világban szétszórtan élő németség egyetlen népi közösség, az a föld pedig, amelyet német ember bárhol birtokol, Németország. Amint a harmadik birodalom feloldotta magában á weimari Németország egyes tagállamait, epperi úgy mosódott el a nemzeti szocialista^ külföldi németségben annak a tudata, hogy o a svájci, elzászi vagy erdélyi tájhazahoz tartozik, sőt harmadrangú kérdéssé vált az is, hogy melyik államnak a polgára. Éveken at figyeltük, hogy milyen belső átalakulásokon megy át a velünk együttélő szász nép es szász ember, hogyan; vajúdik benne a megszületni akaró uj világ, hogy kerül ^szembe egymással apa és fiú, hánvszor cseréli ki egynázi, gazdasági, politikái vezető réteget, miért adja fel hitvallás»* isko- Iáit, miként kei esi a szintézist a között ami hagyományos és ami uj? Mert nem volt kisebb a kérdés az X9iS-as alternatívánál, amit

Teutsch püspök így jellemzett: ,>a csekély- számú szász nép a legnagyobb veszélynek van kitéve, ami csak egy ncpet érhet: szakítani kell múltjával*.

Az 1940 augusztus 30-i bécsi magyar-német jegyzőkönyv lehetővé tette, hogy a Romániától Magyarországhoz csatolt németek a nemet birodalomba kivándorolhassanak. A ki- telepedés iránti kérések határideje mar 1942 augusztus 30.-án lejárt s abból, hogy aránylag elenyésző a kivándoroltak száma, ^ arra következtethetünk, hogy az erdélyi szászokból az esetleges jobb elhelyezkedes konjunktúrája nem ölte ki a patriotizmus ősi érzését s az „itt élned, halnod kell“ gondolata a politikai világnézetek alján mégis elevenem el.

A szász-magyar viszony kérdése szembeállított már szászt szásszal, magyart magyarral. A mult század folyamán a fiatal és öreg, „fekete“- és „zöld“ szászok küzdöttek egymással azért, hogy a magyarság mellett vagy magyarság ellen keressék-e boldogulásukat? Tisza Kálmánt a szabadelvüség és jogegyenlőség gondolata indította arra. hogy a szász egyetem közjogi különállását megszüntesse, Tisza István pedig világosan látta, hogy ez csak a Szászföldön megtelepedett románok malmára hajtotta a vizet és ezért a lojális szászokkal kereste az együttműködést a veszedelmesebb románok semlegesítése érdekében. Sérelmeket lehetne felsorolni az egyik és a másik oldalon. A legnagyobb ék a két nép megértése között, amit ma román részről annyira igyekeznek kihasználni, Rotb István Lajos 1849 május 11-én történt kivégzése volt, amire bátran ráillik Talleyrand

mondása: ez több mint Bűn., c't politikai hiba! Magyar részről viszont ugyanolyan nehezen bocsátják meg a medgycsi határozatokat, amelyekkel a magyar állam védelme alatt nyolc évszázad óta élő szászság sietett a román államhoz csatlakozni. Pedig ezáltal a szászok nem is a magyarokhoz, hanem a németekhez lettek hűtlenek, mert azokat a gyulafehérvári határozatokat fogadták el, amelyekben Németország mint a barbárizmus hazája szerepel.

Klein és Pukánszky egymáshoz és a közös ügyhöz méltó tapintattal kezeli ezeket a szomorú tényeket és mindketten a kibontakozás útját keresik. Pukánszky a nemet írókat idézi s Zillich és Meschendorferen keresztül épiti a hidat. Hajek Egon példájára hivatkozik, aki nemcsak erdélyi szellemről, hanem a népkeveredés folytan kialakult egységes erdélyi fajról ir és Schaser György hivatástudatát állítja elő példának: , A szászok dolga, hogy ennek az erdélyi léleknek őrzői, az erdélyi lelkiismeret legyenek... mi ezt a lelkiismeretet sohasem tagadhatjuk meg a nélkül, hogy meg ne szűnjünk egyúttal szászok lenni.“ Klein a politikában kutatja a kibontakozás lehetőségét és Bethlén István angliai előadásaira hivatkozik, majd pedig a képviselőházban múlt év november 20-án tartott beszedemet taglalja. A bestéd — amit annak idején az Ellenzék szószerint közölt, — véleménye szerint mint diagnózis telibe talált, de a tartós megbékélésre vonatkozó javaslatok tekintetében feltűnően tartózkodó. Klein szerint nem az ő feladata, hogy konkrét javaslatot tegyen, bár elismeri, hogy a kérdés ma

VALOSAG ES NÉPI POLITIKA

Népi politikánknak kétségtelenül vannak már vívmányai széles e hazában. Tehetségkutatás, parasztkollégium és népi főiskolák, szociálpolitikánk némi enyhe kezdetei s az uj népi irodalom eddigi megvalósulásai arra mutatnak, hogy a nemzet legjobbjai felismerték a legégetőbb magyar kérdések korszerű megoldásának szükségességét. Tanulmányok százai beszélnek az eddig végzett munkáról s a jövendő terveiről. Éltes fővel és ifjú sziwel dolgoznak érte s rajta keresztül az uj Magyarországért, hivatalokban, műhelyekben és szemináriumokban. A szellem és a szív munkáján kivül számos technikai munka is jelzi már népi politikánknak eddig megtett útját.

Egy idő éta azonban ezen a téren is jelentkeznek a morbus hun- garicus sajnálatosan jólismert tünetéi, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy egyre többet beszélünk róla és a valóságban egyre kevesebb történik érte. Legalábbis nem annyi, mint amennyit a dolog természete megkövetelte gyorsuló ütem megkívánna. Egyre többet beszélünk, szónokolunk, ünnepelünk, s az ötletszegény, megszorult ünnepli szónokok egyre vadabb frázisokba gyömöszölik és hajszolják az igazi népi politikát, amely felett elborul az ég a semmitmondó és roppant mondatcikornyák ködétől.

A sok szó — tisztelet a kivételnek — elömlik a valóságon, elborítja és meghamisítja. A szerény kezdetet bevégzett dicső munka végső eredményének tünteti fel, s a felületes szemlélőben könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a munka dandárján túl vagyunk, s immár átadhatjuk magunkat a tétlen szemlélődésnek. Több nincs már hátra.

A valóság azonban egészen más. A legutóbb és legrövidebben Fáy István foglalta össze népi politikánk bajait. „Szólamok hangzanak a közéletben a népiesről — mondta —, a népi politikáról és ha keresünk orvost, papot, tanítót a falu számára, egyszerre megszűnik a tolongás, mindenki városba igyekszik, lehetőleg a fővárosba, annak kényelmét és szórakozási lehetőségeit akarja igénybe venni“. ..

ügy látszik, hogy a népi politika belefulladt egy általános beszedés értelemzavarba s való — hogy csak Erdélynél maradjunk—,hogy a Dunántúlról Csíkba került falusi

tanító számkivetésnek érzi idehe- helyeztetését s ahelyett, hogy megfogná a dolog végét, létező uram- bátyjait ostromolja az Isten háta- megettről kiszabadítása érdekében, avagy rosszabb esetben nemlétező urambátyjairól álmodozik. A tanítónő vagy postáskisasszony a körúti espressók néger-zsíidó lármazenéjéért sápadozik, Beniczky- né kiérdemesült grófjairól álmodozik és a segédjegyzővel meg a körorvossal együtt nem veszi észre a körülötte örvénylő szörnyű valóságban egy küzdelmes és boldog élet mélysége«, felemelő lehetőséi geit.

Bátran megállapíthatjuk, hogy az utolsó félesztendőben Fáy István volt az egyetlen, akii a pápai főiskolán kimondta az igazságot. Aki egyszerű és rövid szóval figyelmeztetett a valóság és »népi politikánk“ közti szakadékra. De maradjunk csak az erdélyi helyzetnél és példáknál. Talán itt a legsúlyosabb a helyzet, s a legkisebb szakadék is itten fenyeget a legnagyobb veszedelemmel. Nos, jellemző ebben a vonatkozásban, hogy mig egyfelől annyira felszívtuk a kisebbségi évtizedek tapasztalatait, hogy a „kulturzdnás“ nyugati egyetemekről hazatért falusÜ román jegyzőnek már irodalmi emléke is van egy kiváló uj magyar drámában, addig a valóságban alig-alig látjuk, hogy a keserves tapasztalatokon okultunk volna. Faivainkat lenézzük, kisvárosainkat fitymáljuk, valami egészségtelen páni meneküléssel rohanunk a városba, a divatba, a cicomába, bizonyságot szolgáltatva arra, hogy nincs bennünk kellő missziós tudat.

Igazi népi politikánknak legközvetlenebb és legsürgősebb feladata áthidalni! a közte és a valóság közt tátongó szakadékot. Csak válogatottakat, testileg és lelkileg kellően felvértezetteket küldjünk a saját „kulturzónáinkra“, olyanokat, akikben él és munkál a küldetés tudata, s akik uj honfoglaló vezérként szállják meg a hajdan gazdag népességű és népiségti, ma már árván maradt magyax szigeteket. S még valami: küzdjünk a népi politika közhelyszerű szólammá, üres politikai divattá ved lése ellen. Követeljünk és csináljunk helyette valóságtól ihletett és a legapróbb emberi és dologi részletekig menően, valóságos népi! politikát.

SZABÓ ISTVÁN

korunk transzilváuizmusának arcltimcJtít pontja. Éppen azért — úgymond —mivel a szászok az erdélyiség alapján állanak, azt kell kivárni 1 ok, hogy az elkövetkező u/járem önzésben ez a több emberöltő óta fennálló vitás, kérdés egy uj és a régivel egyenrangú s éppen olyan tartós erdélyi életközösség meg teremtésével oldódjék meg.

Tanulmányának befejező részében rámutat Klein arra hogy a nennet , megújulás a délkeleti németség százezreit ébresztette fel népi álmukból, az államközi megállapodások pe dig a délkeleti térségben élő németek' ..számára azonos jogokat biztosítottak. így az erdélyi szászság, na történeti gyökerei mélyebbre is nyúlnak, mint á többi, csak nem rég öntudatra ébredt mémecnek, „a délkeleti németségnek az össznémetsqg ritmusába beilleszkedő tagja“ és ennél nem is akar több Lenni. A szászság a délkeleti németség uj elemeivel megerősödve azokra az örök népi alapokra épiti jövőjét, amelyek nyolc sorsváltozásokkal teli évszázad alatt megtartották őt. Ha úgy van?, amint Pukánszky mondja, hogy a magyarság magára és a vele együft- élő népekre nézve egyaránt elismeri és tiszteletben tartja a népi elvet és nem száll szembe másokkal azért, amiért ezt az elvet vallják, akkor Klein szavaival „a három erdélyi nép számára az uj, igazi együttélés felé vezető ut nyitva áll“. Ha pedig a népi elvnek ez a kölcsönös elismerése és tiszteletben. tartása' .megtörténik, akkor Klein szerint a német erdélyiség, vagy jobban mondva az cdelvi németség is csatlakozik az erdélyi életközösséghez. Erre kötelezi őt múltja, a szászok egy részét magyar imperium alá rendelő jelen s az a jövő, melyben a kárpátmedencei népek boldog fejlődése csak egymás értékeinek kölcsönös megbecsülése utján biztosítható, — fejezi be fejtegetéseit Klein Kurt Károly. ■

Helyesen látja Klein professzor, hogy a népi elv a szászoknál sokkal régibb, mint a többi keleteurópai németeknél s amíg a nemzeti szocializmus a svábokat álmukból ébresztette fel, addig a szászoknál már igen fejlett népi öntudatot és közösségi életet talált. A népi elv kölcsönös tiszteletben tartásának kérdése tehát nem is magyar-szász, bánata magyar-sváb kérdés, mert a magyar állam ba szászok külön népiségét annyira tiszteletben tartotta, hogy olyan kiváltságokkal ruházta fel őket, amelyekkel a magyarság nagy tömegei, a jobbágyok nem is rendelkeztek. A szászok a kiváltságok megszüntetését sérelmezik, pedig a liberalizmus korában a ma gyarság hozta a legnagyobb áldozatot, amikor a nemesség feladta kiváltságos helyzetét. Az alkotmány sáncai közé beözönlő nemzetiségi jobbágytömegek felborították a magyar állam nemzeti egyensúlyát. Ha a liberalizmus korában az oktatásügy terén történtek is kisérletek a magyar nyelv fokozottabb terjesztésére, az Apponyi-féle törvények még mindig sokkal jobbak voltak és sokkal ke- vésbbé hajtották azokat a szászokkal szemben végre, mint az Angclescu-féle törvényeket. S ha az 1876: XII. te. a szász egyetemet át is alakította közművelődési intézménnyé, vagyonát a román agrárreform sajátította ki, a megmaradt vagyon háromnegyedét pedig az 1937 junius 3-1 törvény adta oda a görögkeleti püspökségnek, végkép megszüntetve a több évszázados intézményt.

Erdély régebbi múltja azt bizonyítja, he^y itt a népi elv mindig érvényesült s ha a~ liberalizmus korában lebontották a rendi-válaszfalakat és a. népek ' keveredése nagyobb méretet öltött, a jövő csak a nemzetiségi jp- gok kölcsönös tiszteletben tartásának alapján épülhet fel. Klein a jövőre vonatkozóan ezt az egyetlen követelést állította fel s erre Ví- lsszképen idézhetem említett beszédem egyik részletét: „Az erőszakos asszimiláció önámi- tás és kicsinyhrtüség. Önámitás azt hinni, hogy a név- és vallásváltozratás elég ahhoz, hogy valaki magyarrá váljék és kicsiny hit fáség azt gondolni, hogy a magyarságot csak a nemzetiségek renegátjaival lehet megerusi- teni*‘. Ha ezt az elvet Magyarország valamennyi nemzetiségére való érvénnyel mondottam ki, akkor mennyivel inkább áll ez • a szászokra vonatkozóan, akiknél a hatájvon^- lak magyarság és a szászság között sokJkpI élesebben fennállanak, mint például magyarok és svábok között. Ennél konkretebb javaslatot az erdélyi kérdés megoldására ma még korai volna tenni s maga Klein/sem megy túl ezen a határon. A jogok kölcsönös tiszteletben tartásával azonban együtt jár a közös kötelességek vállalása s ezek a kötelességek a szászság részére éppen Klein\ tanul - Hiányából rajzolódnak'fel: máidig nyugat .é-s sohasem kelet erőre támaszkodni, hűnek maradni a szász népi életnek íivolc évszázadon ác hazát biztositó magyar áliamközösséghez, áldozatot vállalni a népek békés együttélésére irányuló erdélyi gondolatéit. A külpolitikai s nemzetközi helyzet állandó változásain túl a jogoknak és kötelességeknek ez az egyensúlya lehet a német transz?] vániemus örök tartalma és a magyar-szász együttélés zavartalanságinak biztos záloga.