Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-10 / 205. szám

1943 szeptember 1 1.

ELLENZÉS

^ A FALU SZEMÉVEL

TEMETNI, AZT TUDUNK

Marika nem érhette meg, hogy Mari váljék belőle; gondos feleség egy becsületes kovácsmester oldalán és szerető édesanya kicsiny, de tiszta otthonban sok gyermekek közön. Pedig Marika megérdemelte volna azt, hogy férje legyen, aki mikor a fáradságos munka után. letelepszik az asztalhoz, a nagytestierejü férfiakat jellemző gyöngédséggel mondja: na Mari lelkem, ez aztán Ízletes egy étel volt.

— Mert hát szelíd volt a lelkem, mint a galamb. A munkától sem félt, keze alatt égett a dolog. Az öt gyerek között ő volt a legnagyobb és így ő gondozta testvéreit, csakhogy megkiméljen engem. Amikor búsultam, mindig vigasztalt; ne féljen édesanyám, költözik még egyszer öröm özvegyi házába. Hát most itt az öröm! Oh, miért is engedtem városra?

A sírás felcsuklott a feketekendő alatt. Az öreg szüle azzal könnyített szive fájdalmán, újra meg újra elmondta leánya tragédiáját. Volt mit beszélnie, mert az egész falu megjelent. A temetés délutánra volt kitűzve, de már korareggeltől tele volt az udvar és a ház. Az asszonyok meszelték a ház külső falát. A férfiak daraszolták az udvart, elrakták útból a \ tüzrevaló ágat és fhegépitettéit Szent Mihály ' lovát.

Csak a fiatal kovácsmester nem csinált i semmit. Nem- régen önállósult és rendezett be j magának műhelyt, mert közös elhatározás sze- ; rint azonnal megtartották volna az esküvőt, \ ahogy Marika felszabadul. Most odalett a ş szép álom. De milyen' átkozott gonoszul!

Ha megakarjuk érteni ezt a furcsa képet, í akkor kerek egy évet kell visszaforgassuk az j idő kerekét. A jámbor falusi olyan, hogy t minden gondolatot szívesen fogad, ami _ vá- | rosról utrakél. Kereskedő és iparos utánpót- j lásra van szükség — hallottuk és olvastuk. ; Falunk pár csodavárója azonnal összedugtuk | a fejünket és tanácskoztunk. így esett Mari- i kára a választás. Egy özvegy utkaparónénak ; a leánya, földjük nincs és bizony, ha egybe j kél a kovácsmesrerrel, jól fog, ha tud varrni. Arra gondoltunk, hogy bevisszük városra, szerzünk a tanulás idejére segélyt valahonnan, de ezzel szemben kikötjük, hogy falunk népviseletének varrásában képezi ki magát. U. i. rájöttünk, hogy akkor, amikor olyan nagy sulvt helyezünk arra, hogy egy-egy vidéknek a népviselete megmaradjon, akkor nem jut eszébe senkinek, hogy nagyon sokszor egy falu tudatlan varrónője vetkőzted ki a falut a régi népviseletből és öltözteti fel borzalmas senem- semmi ruhákba. A falusi varrónő éppenolyan fontos, mint a falusi bába — gondoltuk — és ezt államilag kellene falura helyezni vagy legalább is felügyelni tudományára. Amig erre rájönnek az illetékesek, természetesen kell valamit tenni és igy úttörők akartunk lenni.

Marikát elhelyeztük városon. Az összeadogatott pénz kifutotta a kosztot (ugyanis kinevettek, amikor erre a ,,nagyc‘ ügyre támogatást kértünk) a varrónő pedig vállalta, hogy lakást ad. Ezzel meg voltunk nyugodva, Azonban a varrónő meg akart zsarolni. Fenyegette Marikát, ha nem kér tőlünk pénzt a lakásra, akkor kiteszi a szűrét. Marika tul- szerény volt, hogy még ezzel is terhelt volna és igy megtakarított zsebpénzéből ágyrajáró lett valahol a külvároson. Mivel elég szemre- való volt, egy keritőnő felfedezte és a tapasztalatlan. leányt magához csalta. A többit már tudjuk.

Marikának megüzentük, hogy kárt ne tegyen magában, jöjjön haza, mert beszélünk a ko- vácsmesterrel. A kovácsmester meg is értette a helyzetet. Megmondtuk neki, hogy itt nem Marika a hibás, hanem a társadalom. Megmondottuk, hogy most Marika asszony lett és gyereket vár, már pedig minden anyasziv szent, amelyik alatt uj élet hasítja az asszonyi könnyek barázdáját. Ettől megnyugodott. Marika hazajött és nagy pirulással viselve szégyenét, készült a házasságra.

Azonban Marika szégyenét nem tudta és nem akarta megérteni a falu közvéleménye. Barátnői elhúzódtak tőle. A lányos anyák sűrűn látogatták a kovács- műhelyt kapa és gerebíyejavitás ürügye alatt és ilyenkor hajmeresztő meséket mondtak a kovácsmesternek. A férfiak a korcsmában durva vicceket vagdostak a kovácsmester fejéhez, a legények pedig éjjelente macskazenét adtak Marikáék ablaka alatt. A kovácsmester elbusult, hetekig nem tette be a lábát. Marika pedig olyan lett, mint az alvajáró. Az anyja tizszer szólt hozzá, amig ő egyszer válaszolt. Egy délután lement a kertjük végére. Ott folyt a patak és addig nézte a tovasiető vizfodrocskákat, amig beleszédült. Amikor kivették már nem élt. A halál visszaadta régi szépségét, még mosolygott is. Természetesen erre lett nagy sajnálkozás, ahogy ilyenkor szokták és a megszólalt lelkiismeret elcsititására a falu halottjának nyilvánították ki és egymáson tultettek a nagy igyekezetben, hogy hétországraszóló temetést rendezzenek.

Kérdezhetné valaki, hogy miért kell ^legii-ni Marika halálát akkor, amikor

szétbombázott és felperzselt házak üszke alatt száz és ezerszámra ennél sokkal borzalmasabb esetek ismétlődnek meg? Marika esete valahogy olyan, hogy mégis kell róla irni, mert benne a mi orcánk ábrázolódik ki. V,VA «' V, «.j A /.y,:. A“ *’(V Ügyészségre,

rendőrségre, csendőrségre, közellátási hivatalokba beérkezett .(és rendesen névtelen) feljelentések tizezrei tanúskodnak arról, hogy egymást megfojtanánk egy kanál vízben. Ha közülünk valaki műhelyt, üzletet nyit, már eleve bukásra Ítéljük azzal, hogy nem pártoljuk. Idegenek nem azért tudtak közöttünk gazdagodni és tért hódítani, mert mi ügyetlenek vagyunk, hanem azért, mert nem bánjuk, ha az idegen jól él, de irigykedtünk, ha valaki közülünk csak kicsivel is többre vitte, mint mi. A vádak légióját olvashatnák fejünkre nemcsak kereskedelmi, de irodalmi, művészi, politikai és nemzeti vonalon egyaránt. »«V

I I . y . ) r

i A * f. a 0*. $ «/»-, <<).*, .!.»<.» • • >

1Va/i'é i'*ai i i'i'/.h /, így *. *.'< ** * Csipkedjük, kellemetlenkedünk egymásnak, sajnáljuk egymás szájából az ételt, nem segítünk egymáson, sőt ha valamelyik testvérünket megmenthetnők azzal, hogyha kicsíujjunkat segítségére nyújtjuk, akkor inkább a fejére lépünk, hogy merüljön el egészen. Ha már elmerült, akkor tudjuk szeretni és sajnálni egymást. Megmentésére nem teszünk egy lépést sem, de egymás temetésére elmegyünk és őszintén el is siratjuk az elhunytat. Temetni, "azt tudunk!

Ebben az a tragikus, hogy azt hisszük, ez nemzeti sajátságunk és igy nem küzdünk ellene. Ez egyik legnagyobb nemzeti félreértésünk és egyik legdrasztiku- sabb koholmány ellenségeinktől, amit sajnos, elhiszünk. És mivel nem küzdünk ellene, úgy testünkre ragadt, mint múmiára az a vászon, amibe csavarják. El lehet e képzelni azt, hogy a teppék fiai, Duna, Tiszaközének nyargalászó lovasai lehet-e képzelni azt, hogv a steppék fiai, adottságot hoztak volna magukkal? A nagyvonalúság, a gyors elhatározás, a merész cselekvés és főleg a szárnyaló lélek és értelem sajátossága a magvar faj igazi jellemvonása. Ki nem találja fel lelke legmélyén ezeket a tulajdonságokat? Mert aki magában irigységnél és testvérgyülö- letnél egyebet nem talál, az vagy nem

oroszok h

harco

Az első téli háború óta keleten min* denütl belföldi szövetségek alakultak. Oroszok és ukránok, kozákok és kau« kázusiak, turkesztánok és tatárok har* colnak ma Németországgal és szövetségeseivel együtt a közös ellenség: a »oisevizmus ellen. Ezeknek a csapatoknak az összeállítási jelentőségét, értelmét és célját gyakran mint egy különös német titkot tüntették fel. A Signal elmúlt napokban megjelent 15. »zárna fejti ki először, hogy milyen szövetségekről van itt szó, miért és hogyan harcolnak ezek,

$!GNAL

e nagy európai képesfolyóiral. Ara 40 híiér. Kapható mindenütt.

nézett bele leikébe vagy nem magyar. Ezt pedig mondjuk ki kertelés nélkül. De azt is mondjuk ki végre keményen és határozottan, hogy mi magyarok csak az olyannal vállalunk közösséget, aki egymás gyűlöletének, egymás kárán való örvendezésnek és más nyomorúságnak a történelem folyamán lelkére tapadt idegen ruhát le tudja és le akarja vetkőzni. Aki nem akarja, az mondja meg nyíltan és álljon félre. Ezt az őszinteséget megköszönjük. És ami a legfontosabb, nem félünk, hogy ha ez megtörténik, akkor az

innenső oldalon csak egy páran fogunk

lézengeni.

Ezekről és hasonló dolgokról beszélgettünk Marika temetésének napján, azok páran, akik a népi gondolat jegyében oly nagy lelkesedéssel bocsátottuk útra Marikát. A népi gondolat és a nemzeti összefogás oltárán Marika előtt már sokan áldozták életüket és tudjuk, hogy még sokan kell életüket áldozzák. De éppen ez az áldozat mutatja meg, hogy nemcsak temetni tudunk, de élni is.

KASSAY GÉZA.

Kétszer láttam Bálintot. Már amennyit Bálintból, két gömbölyű arcából látni lehetett, a fűiig érő kalap alól. Először eg\ héttel azután, hogy a lestvérnénje hozzám szegődött mindenesnek. A. piac közepén baktatott Bálint és kenderkötélen lovat vonszolt maga után. A lóval Bálint a vágóhíd felé tartott. A gyerek hátoldalra döcögött nagy csizmáiban, a . ló meg minden 'lépésnél előre áóccent. ■

— Bahntkám — sírta cl magát a testvér- nénje és a villamossíneken átbotorkálva, nyakába borult a derékigcsizma emberkének.

Bálint nem tűrhette a csókot, szemérmesen húzta el magát es csak röviden válaszolgatott a Boris kérdésözönére. Már akkor láttam, hogy a tizenkét esztendős Bálint karakter.

— Tanyán szolgál Bálint. Jó dolgos, szerelik — magyarázta a testvemén je, amikor a fiú már elkocogott a lóval. Ért ez mindenhez! Kicsire nőtt, de erős — büszkélkedett Boris a tökmag gyetekkel és szemmel kisérte, amíg Bálint be nem fordult a vágóhíd irányában.

Másodszori találkozásomat Bálinttal igen bátortalan csengőciripelés előzte meg Magam mentem ajtót nyitni. Bálint leszegett fejjel, igen konok pózban állt a sötétedő utcán, (öröklött, zsíros kalapja alól csak az állát láttam s hogy jódban lehajoltam, szeméből is csak hosszú szcmpilláit mutatta. Megbillentette a nagy kalapot:

. — Borist keresem.

— Nincs itthon — mondom — a postára küldtem.

Kdsit topogott kunkorodott orrú csizmáiban. Vártam. Nem szólt.

— No, — mondom — gyere be a konyhába, várd meg a nénédet.

Bebandukolt utánam. A világosságon jobban szemügyre vettem. Hitvány kiskabátot viselt Bálint, öreg nadrágot. Minden nagyon avult és keshedt volt rajta, csak az arca virított hamvaspirosban és a szemében égett dacos tűz. Gyanús volt nekem Bálint

— A tanyától jössz? — kérdeztem.

— Onnan.

— így, ahogy vagy? Kabát nélkül. Hideg van már. Nem fáztál?

— Nem.

Ránéztem. Oldalt kapta a fejet és a tűzhely rézgombjait bámulta erősen.

( — Hány kilométer ide az a tanya? — kérdeztem tovább.

— Tíz — mondta vállatvonva.

— No, most már azt is mondd el, mi bajod, mert látom, nem jól áll a szénád.

Bálint most erősen nézte a csizmája orrát, aztan felvetette a fejét:

— Haza megyek édesanyámhoz.

— Hát a ruhád?

— Ott hagytam. Majd édesanyám,

ügy mondta ezt, mintha valami erős várban bízna.

— Csak nem csináltál valami rosszat ott kint — ijedtem meg az eltökélthangra. Miért szöktél cló

ţ— A liba miatt — mondta nagy nyomatékkai. — A liba miatt'

— Elveszett? Kárba ment? Mi?

— Nem, csak gágogott nagyon.

— Nem értem. Azért szöktél meg, mert gágogott a liba?

Csóválta a fejét. Nehéz értelműnek vélt, láttam.

— Ülj le, Bálint, — világosíts fel engem erről a libagágogásról, ha már tiz kilométert gyalogoltál miatta.

Leült a kisszékre. Levette a kalapját. Szőke fején végigsimitott a villanyfény. Ahogy ott ült összehuzódva, bánatosan, oldalttartott fejjel, nem látszott többnek kilenc esztendősnél. Biztattam. Húzódozva kezdett hozzá.

— Nay libák vannak a tanyán. Ekkorák — mutatott a kezével a feje búbjáig. A gúnár kegyetlen mérges fada. Egész nap kinn_ vagyok velük. Délidön hazahajtom, kukoricát kapnak. De mire a gazdasszony a kosárral kijön, a fele beul az ólba. Ott buzsognak. Elfáradtak. De ki kell hajtani őket az etetéshez. Nehezen mennek ki. Csapkodnak, gágog- r.ak. Ma is beküldött értük a gazdasszony a libaólba. Láttam, hogy nagyon haragos, mert a tyuk leütötte a verőcéről a legszebb szilkéjét. Kihesegettem a libákat, de a gúnár nem ment. Csak körbe-körbe szaladt, sziszegett, csapkodott, nekem rontott, belecsipett a nadrágomba. Bálint meg is mutatta, hol csípett bele. Kellemetlen helyen. — (Jgy csapkodott íz a nagy állat! Még a szemem világát is ellette. Akkora szárnya van, műit egy, mint

Kereste Balint a hasonlatot, aztán kivágta.

— Mint egy bivalynak.

Komoly maradtam.

— Szóval, a gunár miatt — mondtam —> hogy megcsípett a gunár.

Felvetette a fejét. Szörnyű sérelem volt a

hangjában:

— A’ semmi nekem!* Nem azcr’f De amig ér. ott vele csatáztam, nem hallottam, hogy a gazdasszony ott kinn kiabál nekem. Az egyik tojó feje beszorult a kukoricagóré rácsa közé, mert hogy ott torkoskodott. A gazdasszony nem bírt benyúlni. Nagy kese van. A sok liba meg mind körülötte gágogott. Sajnálták' Mire előkerültein, megfult a tojó. Elnyúlt ... A gazdasszony nekem támadt. Azt mondja, én vagyok az oka. Mostmár menjek, amerre látok. Megütött. Hát én elindultam igy, ahogy vagyok.

— Ejnye, Bahnt, hát eddig talán sohasem kaptál te ki? — kérdeztem békítő hangon.

Az más — mondta és keményen összeszo- ’itotta a két kis öklét — de én most nem érdemeltem. A tyuk miatt, meg a szilke miatt is én szenvedtem.,

Ránéztem' Kék szeme nedves fényben csillogott, könnyek bujkáltak benne, de mosolygott. Furcsa sírás, dacos mosoly vibrált a száján, mint aki tudja, hogy férfihoz nem méltó a sirás.

Másfelé fordítottam a szót;

— Nem jobb lenne neked, Bálint, valami mást próbálni? Városban maradnál, valami iparosságot tanulnál . . .

Megrázta a fejét:

— Én nem.

Kurta volt a felelet' de annál lekicsinylőbb. i — Aliért nem Bálint?

Kicsit szégyenlősen felelt, mint aki nem szívesen mutatja meg legbelsőbb titkát:

— Én csak ott kinn szeretek, tanyán. Tudok én már egy kicsit szántani, boronáim is. Alar- kot szedtem az idén. Kaszálni is megtanulok. Jobb kinn. Nem szeretnék mást csinálni' Újévre másik tanyára megyek. Föld mindenütt van.

Ránéztem és tisztelni kezdtem Bálintot.

Alég akkor este hazament közköltségen, So~ káig néztem furcsa kis alakja után, amint a villanyfényben távolodott nagy csizmáival, az öreg. zsíros kalap árnyékában. Vitte haza kis szive sértett igazát a gúnárral történt nagy harc után. Keményen lépett és sirós gőggel.

Bálint nem alkudott meg. Bálint nem hagyta sem az igazát, sem a földet. Azóta is nagy tisztelője vagyok Bálintnak,

ÉdU

BÁLINT NEM ALKUSZIK MEC

Irta : MÉREYNÉ I JUHÁSZ MARGIT