Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-07 / 202. szám
194 3 szeptember 7. ellenzek Helyszíni riport Hamburg bombázásáról És mégis ok maradlak a győztesek A „Das Schwarze Korps"-ban Je_ lent n»eg ez a drámai erejű tudósítás Hamburg katasztrófájáról. Déltájban! felszakadt egy pillanatra a sötétség és kibukkant a nap. A lustán vándorló fürtfelhők fátyla mögül mintegy éretlen narancs, halványan piroslott korongja. Azonban ez k hamar elmük, az ég ismét elsötétediett. Rekedt kiáltások visszhangzottak az utcákon, az égő kertekben megszédült madarak kóvályogtak. A szomszédház pincéjéből hosszura- nvujtott jajveszékelés hallatszott. Már majdnem az egész utca égett, acélsisakos férfiak futottak ide-oda, mélyen meghajolva. Magas, éles hang süvített végig az utcán: Mária!1, és még egyszer; Mária! Az egyik házból égő leány rohant elő, ruhái már tüzet fogtak, levetette magát a földre és néhányszor meghengergette magát — vonagíó élőlény, talán inkább maga a vonagló élet. Hamarosan ismét talpon volt és rohant tovább, két kezével simítva le arcáról göndörre pörkölő- dött hajának foszlányait. Az egyik kapualjból egy férfi ragadta meg feléje nyújtott kezét és magához rántotta a törmelékek között szinte megvakultán botorkáló leányt. Átkarolták egymást és szótlanul néztek egymásra. Arcukon és kezükön égő sebek éktelenkedtek. A szemközt lévő házDÓl magas lángnyelv szökött az ég felé és siketitő dörejjel beszakadt a tető. A földszinten, hol vakító fényárba kerülve, hol ismét könyörtelen feketeségbe burkolva két férfi és egy asszony dolgozott. Szökkenésszerüen ugrottak újra es újra a tűzfészekhez, visszaszaladtak, majd ismét előrerohantak. Homokot! — kiáltott az egyik félig elfúlt, fátyolos hangon. Homokot! — ismételte meg a kiáltást egy másik hang. Egy öregasszony sietett elő a sötétségből, tipegő léptekkel és homokkal töltött vedret áhított a lépcsőfokra. Visszafutott, majd homokkal töltött fazékkal jött vissza, így futott még néhányszor oda s vissza. Nehéz köhögés rázta a törékeny alakot, azon-, ban megint homokot követelő hangok szóltak ki a házból. Az öregasszony köhögéstől rázkódó keble elé szorítva kezét, megint visszafutott a ház előkertjében felhalmozott homokrakáshoz, hogy megtöltse edényeit. Az utcán könnyű kordét huzva maga után két fiatal, tiz-tizenkétével fiú robogott. Kezük vérzett, fekete Hitlerifju-egycnruhájuk már csak foszlányokban lógott rajtuk. A kordéban élettelen, valószínűleg csak elájult asszony feküdt, mellette torkaszakadtá- ból síró kisgyerek. A két fiú gondosán vigyázott, hogy pontosan az úttest közepén maradjon, a tetőkről hulló cserepek, tüzes gerendák és az ablakokból pattogó üvegszilánkok elől fürgén, macskaiigyességgel tértek ki. A gyűjtőhely A légelháritás ismét erősebben kezdett lőni. Az ellenséges bombázók tompa döreje is ismét felzugott. Mintha az egész ég csupa bombázóval lett volna teleszórva. Azutáni hirtelen elhallgatott a légelháritó ágyuk tüzelése és a bombázók haragos morgása is elnémult. Talán világosabb is lett egy kicsit. Az embereket nyugalom, halálos csöndbe vesző, mély kimerülés kerítette hatalmába. De ez sem tartott sokáig. Egy-egy şyermek, asszony sirt fel valahol és az utca szelén ösz- szekuporodva, magukbaroskadva, hamuszinü arccal pihenő emberek, a légoltalmi őrök és embereik, ismét munkához láttak. Gyülekezés D.-mél!*— szállt szájról-szájra a parancs. Élelmezés és segítségnyújtás D.-nél! Továbbadni, továbbadni! . D. — ez volt a csoportvezető. Ha D. még élt, okuk lehetett az embereknek a megköny- nyebbülésre. Az őszhaju, csendes ember, nehezen mozgó világháborús rokkant — vájjon csakugyan megmenekült-e? Igen, D. — ő nem volt a szavak embere, ha már nem élt, akkor a becsület mezején esett el, talán akkor, amikor ismét behatolt egy égő házba, mint tegnap és tegnapelőtt, amikor két családot mentett ki az égő pokolból. Nem, D. még él, ott van a szükségszálláson, jelentette egy asszony, ma reggel még láttam. Istenem, hogy néz ki az az ember! Es szemei elé emelte kezeit, mintha egy rettenetes látványt kellett volna elhesegetnie. Az égő üszkön keresztülbukdácsolva siettek a megmenekültek a gyűjtőhelyre. A szomszédos utcákból is asszonyok bújtak elő gyermekeikkel. Üdvözlő szavak hangzottak el, egyeseknek kényszeredett mosoly lopakodott az arcára, melyben elfojtott sirás rez- gett még, sietős kérdések, gyors feleletek: ,,Elünk, élünk! Igen X-ék, Y-ék is! Nem, nem, róluk nem tudok semmit. De állítólag megmentették őket". Gyors vágtában kanyarodnak elő a katonaság és rendőrség kocsijai, rajtuk ülve és állva, a menekültek, kiknek gomolyagában a gyerekeknek már csak magasan a fejek fölé emelve jut hely. A kocsisor most is időnkint szurokfekete f*üstfelnökbe vész bele. Aki azonban ezeken a kocsikon van, az már biztonságban érezheti magát. A gyűjtőhelyen a különböző irányokból érkező csoportok között egy pillanatra torlódás áll be. Egy bekötött fejű ember nyugodt, erélyes hangon utasításokat ad. A csoportok gyorsan továbbhaladnak. A nyugodt hang megjelölte nekik céljaikat, a szükségkonyhákat és élelmezési helyeket, most odatartanak, lassankint mindinkább visszatérő önbizalommal és már nem azokkal a sietős, egyenetlen léptekkel, ahogyan érkeztek. Ezt nem néztem volna ki D.-ből — meséli egy hang. Minidig gondos, barátságos embernek ismertem, de ezt mégsem hittem volna. A többiek beleegyezőleg bólintanak. Elcsuklo sírással mondja egy asszony: Ő hozta ki az én Lujzáéskamat a pincéből, amikor már senki sem mert bemenni! A csoport megérkezik a szükségkonyhára. A fáradt arcú asszonyok, karjaikon alvó gyermekeikkel, egymásután lépnek be. Hosszú asztalok mellett ülnek a megmenekültek. Kenyér és kolbász, sajt és vaj, cigaretta és dohány előttük. Már osztják a meleg levest is. A konyhában hámozott burgonyával teli vedrek állanak, a gyúródeszkákon' vagdalt hús, szorgalmas kezek főzelékféléket tisztitanak. At üstök hangosan Totyognak. Kimerültén, lázban égő szemekkel ülnek az asszonyok az asztalok mellett, de a szürke árnyékban mégis csak felcsillámlik az öröm fénye, aninak a szerető szívnek visszfénye, mely nem ismeri az elcsüggedést. Egymásután buknak előre a kinyújtott karokra a fáradt fejek, a gyermekek jobbára alszanak. Időnkint bizonyára az elmúlt órák emlékei zúdulnak az alvókra, mert gyakran felriadnak és egy-egy fojtott sikoly ébreszti fel a többieket is. De nem hiányzik a bizalmat, megnyugvást csepeghető hang sem, mire a fel ijedt szemek ismét lecsukódnak és a sírásra fakadt kisgyermekek újból visszasüly- lyednek jótékony álmukba. Akik erősebbek m káosznál Itt az este. Csak az óramutatókról lehet felismerni, hogy valahol a füstfelhők fölött most már alkonyodhat. A nappal, a nappal — idelennt ma elmaradt. A szabad tereken, parkokban, sport- és teniszpályákon azok gyülekeznek, akiket eddig még nem lehetett a vá rosból biztonságosabb helyre szállítani. Ott ülnek ágynemükötegeiken és ruhásbatyuikon, mozdulatlanul, szótlanul merednek a vörösen Női szabók figyelmébe! Az 1943. ősz ruha- és kabát-kosztüm modell lapjai nagy választékban Kaphatók az „Ellenzék" könyvesboltba» Kolozsvár, Mátyás király-tér 9. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítunk izzó éjszakába, városukra gondolnak, ahol most férjeik vívják tovább harcukat, félig megfulladva, félig megmérgezve, házról-ház- ra támolyogva. Egy férfi sem hiányzik ebből a fegyver nélkül, de mégis élethalálharcot vívó seregből, mert azokat, akiknek a félelem, az átélt borzalmak talán megbénítanák a szivét, magukkal ragadja a hős aggok és gyerekek, az orvosok, betegápolónők ellenállhatatlan példája. A rangkülönbségek megszűntek, tábornok és főhivatalnok, tiszt, közlegény és egyszerű munkásember ugyanabban a kopott acélsisakban, ugyanolyan feketére kormozott arccal és ugyanolyan vörösre csípett szemekkel küzd az első sorban. A parancsnoki központokból ismét és ismét odaszáguldanak autóikkal a veszélyközpontokba, ahol közelről kell a halállal szembenézni, maguk is szerszámot ragadva vetik „ magukat a pusztulás erőire, pillanatnyi habozás nélkül felveszik a kilátástalan harcot és lassankint, apránkint teret nyernek az életnek. Lassan erősebbekké válnak a halálnál. A városból kivezető utakon egymás nyomában vágtatnak a megmentetteker szállító kocsik, a biztonság, az elet felé. Azonban meg mindig százezrek várnak segítségre. Alvás? Egy cigaretta — é< tovább. A környező városok és falvak szintén talpon vannak. Az országutakon egymást érik a kocsioszlopok, egyesek üresen, masok élelmiszerekkel megrakodva, a gyűjtő állomás ok szamára. Először a gyermekek, az anyák, a bénák, a betegek, a sebesültek. Jönnek a bombázók ezen az éjszakán is? Tomboló tüzek közepette peregnek az éjszaka percei. Hányadik éjszaka is már ez, a második, a harmadik, a negyedik? Sokan egészen elvesztik az idő fonalát, az órákat számláivá igyekeznek visszatapogatózni a kiinduláshoz. Az öntudat kettéhasadt, az emlékezet tanácstalanul keres a tüzes órák kavargásában támaszpontot. Félig bedőlt pincékben gyenge szükségvilágítás mellett dolgoznak az orvosok, oldalukon a nővérek, akik úgy állnak most is mellettük műszereikkel, mint a nagy, vakitóan Kivilágított operációstermekben. Százakra, vagy ezrekre rúg azoknak a száma, akiknek visszaajándékozták az életet? Nem tudják maguk sem, de nem is kérdik. In nem honoráriumért dolgoznak, hanem dolgoznak, egyszerűen dolgoznak, az életért dolgoznak, amig össze nem rogynak. És megint megjelennek az ellenségest bombázók a város fölött, a légelháritó ágyuk megint rágyújtanak énekükre. Vakolat hull a falak repedéseiből, fehér por pergedez és ismét harsány kiáltás szál ászt ja a fáradtakat a lépcső feljárókhoz; Tűz a tetőn, tűz a negyedik emeleten, tűz a harmadik emeleten! És a fáradtak, a kimerültek is ismét fürgén szaladnak fel a már füstbe burkolózott Iép- csőkön, megragadják a homokoszacskókat, vizesvedreket cipelnek, láncot alkotnak és kézről-kézre adják a homokot, mely ezekben az órákban olyan értékes kinccsé lett. Parancs érkezik: X. városrészt ki kell üríteni. Csikorgó üveg- és faltörmelékeken keresztül gurulnak elő a teherautók és befordulnak éőj£aÁx£bCLQ ellensége a fájdalom. Fájdalmak, rossz közérzet eile» TABLETTÁK az égő utcákba. A pincékből seregestől tódulnak a lakók elő, a teherautók emberei egymásután emelik be őket. Elsőnek megint csak a gyermekeket és anyákat, az, öregeket és sebesülteket. Vagyonuk, vagyonkájuk ott marad, egy kis fehér koffer, egyetlen aktatáska, egy picinyke ruhásbatyu — ez minden. Az élet fontosabb. Mélytámadás. Közvetlenül a tetők fölött zugnak el a gépek, foszfortartályokat dobálnak, géppuskával és ágyúval tüzelnek a menekülőkre. Azután egyszer csak elhallgatnak a légelháritó ágyuk és már csak a messze távolban zugnak a motorok. Helyettük azonban a vihar támad fel újra, átviszi a sziporkákat az épen maradt házakra is. Vájjon mikor ér véget már az éjszaka? Egyszer mégis csak felvirrad a nappal . . Délelőtt tizenegyet mutay az óra, azonban még mindig vörös éjszaka lebeg a házak fölött. Itt-ott kezdenek ugyan már a tüzek összeroskadni, az ember hatalmasabb az elemeknél, ha a szív ereje acélozza a karokat, más helyeken azonban a lángoló szigetek ősz- szeolvadnak és ismét megkezdődik a lihegő versenyfutás a halállal, mely prédára leső vadként veszi körül a háztömböket, amelyekben még emberek várnak a megszabadulásra. Gázálarcokkal törnek előre a. rettenthetetlen harcosok, ifjú és öreg egyaránt, utat vágnak az életnek és elővezetik a támolygókat, ka' rukon hordják ki az ájultakar. Tizenkét, tizennégy, tizenhatéves ifjak, vagy jobban- mondva gyerekek, öregeket mentenek ki az égő pokolból. Uj nap virrad fel és az élet harcosai kezdenek talajt nyerni. Egyes frontszakaszokat fel kellett ugyan adni, a sereg azonban áll, ha az arcokra mély barázdákat vontak is a rettenetes élmények, és ahol ez a sereg áll, ott az élet ismét győzedelmeskedni kezd a pusztulás fölött. Szakadatlan folyamban ömlenek az emberek a városból. A főpályaudvart bombatalálatok érték, a vonatok már nem közlekedhetnek, A megmenekülteket omnibuszok, teherautók és a jármüveknek minden elképzelhető fajtái szállítják a város széleire. Csak a férfiak maradnak vissza és ezek közül is csak azok, akikre a város védelmében szükség van. Azonban még mindig nagy azoknak az asz- szonyoknak, lányoknak és gyermekeknek száma is, akiknek kijelölt helyük volt a város önvédelmének frontján és akik helyüket most sem akarják otthagyni. Végre elérkezik az a nap is, amikor a tüzek lassankint magukba roskadnak. Az ember legyőzte a káoszt. Ólmos erővel akar az álom a szemekre nehezedni, azonban a rcm- badőlt házakból a szél most is minduntalan szikrazáporokat kap fel, minden pillanatban kéznél kell lenni. Még mindig vannak sebesültek is, akiken segíteni kell, tanácstalanok, akik útmutatásra szorulnak, gondoskodni kell a visszamaradottakról is. Ruházatot, élelmet kell előteremteni, igazolványokat kiállítani, a víz-, gáz- és villanyszolgáltatást működésbe hozni. 4 gyermekek isméi jáiszaoak Előre!' — ez az uj nap jelszava is. A város védői megrohamozzák a romhalmazokat. Az összeomlással fenyegető házakat kulim osztagok robbantják fel, mások a törmeléket lapátolják el az úttestről. Megjelennek az első hirdetmények az autóbuszok, a villamos ingajáratok menetrendjeivel. A pályaudvarokon már szintén nagy fekete táblák ad ak tvdtul a csatlakozó vonatok érkezését és indulását. A főpályaudvar csarnokában is > elhangzanak az első kala pác sütései? és lassan begördül az első vonat, amely megteremti az összeköttetést a város szeleivel. Az emberek arca felderül. Vájjon csak az a néhányórás alvás ueriti-e fel őket, vagy a bizonyosság, hogy ismét újra kezdhetik az életet? Akármi hozott is íéayt a szemekbe, elég Íz, hogy újból öröm az élet és a gyermekek a fel torlaszok csomaghegyek körül újra játszani kezdenek. Nem. ezt a várost nem győzne le az ellenség, még csak akaratát sem törte meg, meg csak szivén sem ejtett sebet. A tomboló tüz- vihar követelt áldozatokat és ezeknek emlé he ö/ckké kisértő árnyként fog'a kísérni az ciokct, azonban az élők még.j csak többen -■■annak és nemcsak élnek, hanem megkezdik újra az*építést, mert meg kell kezdeniök. ha nem akarnák a győzelem után feladni azt, airiér. megküzdőitek. (MN ) Kitünően sikerűit gazdanapot rendezett az EMGE Hegyköztúiteieken NAGYVÁRAD, szeptember 7. Nagyszabású EMGE gazdanaonak volt a színhelye vasárnap a biharvármegyei Hegy- közi-Tóttelek község. A falu határában felállított diszkapunál Nyerky János gazdaköri elnök köszöntötte gr. Teleki Béla, az EMGE elnökének képviseletében megjelenő vitéz Szász István ügyvezető alel- nököt. Ezután a közönség a római katolikus templomba vonult, ahol Becsinszky Emil prédikált, majd templomozás Után a Kulturház udvarán Nyerky János megnyitó szavai után kezdetét vette a gazdanap. Vitéz Szász István beszédében felhívta a gazdák figyelmét az állattenyésztés különösen nagy jelentőségére. Ezen a téren — mondotta — Erdélyben hatalmas lehetőségek nyílnak a háború-után. A továbbiakban azt hangoztatta, hogy sorsunk belső megerősödésünktől, tehát saját magunktól függ. Higyjünk, bizzunk, dolgozzunk, hogy elérjük minden igaz magyar legfőbb vágyát — fejezte be beszédét Szász István. Bodnár Sándor országgvülési képviselő a gazdakötelessé.gekről, Bárcsak János az időszerű állattenyésztési gondokról tartottak figyelemreméltó előadásokat. A gazdagyülést udvarszemle fejezte be. Megtekintették Kovács Lajos, Sinkó András és Novetzkv János gazdák udvarait. A kitünően sikerült gazdanapot, melynek megrendezéséért elsősorban Koppány Rezső bihari EMGE kirendeltség vezetőt illeti elismerés — műsoros estély fejezte be.
