Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-03 / 199. szám

M

1943 szeptember 3»

ßLLENZCK

ÓVÁRI-ÓSS JÓZSEF s

Elkésett szovátai levél

SZOVÁTAFÜRDÖ, 1943 szept. hó.

Az úgynevezett „szezon“-nak vége, a piroskormös, szandálos, hosszunadrágos dámák visszautaztak Pestre, vagy pest- környéki nyaralójukba, a dunántúli városokba, a vadregényes és még mindig romantikus fenyveserdők, komoly és komor tölgyesek közül vissza a szelidhajlá- su dunántúli dombok közé.

Fennt a kilátó körül, a fenyvesek fölött, ahol már a tölgyek súlyos koronáit borzolja a hűvös hajnali szél, itt-ott sárgás és cinóbervörös foltok vegyülnek az élénkzöld színek közé. Most még csak foltok, mint alig észrevehető ráncok egy ápolt fiatalasszony mosolygó szeme körül. Az ősz első fuvallata.

A szem, amely máskor kilométerekre ellát, most felhőfoszlányok áthatolhatatlan fátyoléba ütközik. Homályos a levegő, szinte rezeg benne az elektromosság és amint a nap vérvörösen, biborpa- lástosan, mint trónjától fosztott király, utolsó sugarait széthinti a tó vizén, hűvös szellő borzolja végig a csendes tükröt.

Utószezon. Csendesebbek az esték és még a cigányzene is halkabban szűrődik ki a Kaszinó elsötétített termeiből. Az árnvas sétányokon, az eldugott lombsátrak alatt is üresek már a padok.

Nappal van még csak némi élet. Most érkeznek a megrögzött, a megátalkodott nyaralók. A dühösek, akik végignyaralták már fél Magyarország legdivatosabb fürdőhelyeit, ettek a lillafüredi pisztrángból, lubickoltak a hajduszoböszlói hévvizekben. úsztak a Balaton hüs hullámaiban és táncoltak a palicsi Kulturház parkettjén. Pihenni akartak, de mint az átmokfutó, rohangásztak egyik szállodából a másikba, hajszolva a „nagy kalandot“, az elérhetetlent, amelyet pont ezen a nyáron tartogat számukra az élet valahol, csak éppen azt nem tudni hol, melvik részén a világnak. De a „nagy kaland“ elbújt valahol térben és időben, sem a hullámokban, sem a zuhanyok alatt, sem a parketten nem volt található, konok maradt és elérhetetlen továbbra is. mint a délibáb. Ők pedig egyaránt szidják Lillafüredet. Siófokot, Szobosz- lót és Pali csőt, szidják a kosztot, a szállodai szobát, a zűrzavart, a pihenés megzavart óráit, a személyzetet, a pincért, szidnak mindent és mindenkit, szidják a közlekedést és a napsugarat, az esőt, amely nem esett és a hőséget, amely elviselhetetlen volt.

Szovátára utoljára jönnek. Fáradtan a sok utazástól, kimerültén a temérdek panasztól, elgyötörtén az élményzuhatagtól, amelyről nem is tudják, hogy élmény volt, azzal a szent elhatározással, hogy most aztán itt végre megpihennek és kiheverik a nyaralás fáradalmait.

Dehát utószezon van és ilyenkor már ideges és kimerült a személyzet is. A villabérlők alig várják, hogy átadhassák már a kulcsokat a tulajdonosnak és a személyzet is lesi a papot, amikor végre szabadul. Eddig a mások pihenéséért voltak, lábujjhegyen jártak három hónapig, de most az ő pihenésük következik. Idegesek egy kicsit ők is. hiszen egy egész nyáron át tűrték a .legkülönbözőbb szeszélyeket. így hát a dühös nyaralók Szo- vátáról sem távoznak a legjobb benyomásokkal. Sok villa be is zárt már és az alsó szobákból kiszűrődő fény jelzi, hogy a bérlő, vagy a tulajdonos még itt van. Az utazási iroda korlátja előtt hosszú sorban állnak az emberek és izgatottan érdeklődnek repülőjegy, hálókocsi után. Forgatják a menetrendet, csatlakozásokat keresnek.

De jönnek mások is. Az erdélyiek. Akik, mint „családtag“, nem akarták zavarni a vendégek mutatását, nem akarták elfoglalni előlük a helyet. Udvariasságból, figyelemből, de egy kicsit azért is, mert nem tudták megfizetni azokat a méregdrága szobákat, italokat, ételeket, amelyekre másoknak jutott. Nekik csak az utószezon olcsóbb szobáira és szórakozásaira futja. Tanárok, kistisztviselők, akik valóban pihenni jöttek, beteg feleségüket hozták el és estenkint aggódva számolják kis pénzüket, hány napra futja még.

Az árak! Külön fejezet. Húsz év óta nem volt ilyen jó .fürdőszezon, mondják a régi nyári vendéglősök és villabérlők. A konjunktúrát jól ki is használták. Különösen azok, akik a korszellemszülte törvények folytán j’utottak el erre a pontra. Cseh Gáborról, a Kaszinó bérlőjéről, illetve az árairól valóságos legendák keringenek országszerte. Ezeknek a legendáknak egyrésze ellenőrizhetetlen, de egy jórésze hivatalos jegyzőkönyv alakjában a bíróságok előtt vár elintézésre. Egész sereg feljelentést tettek már Cseh Gábor ellen, aki mellesleg marosvásárhelyi vendéglős és az ottani vendéglős ipartársulat elnöke. „Fejétől büdösödik a hal", irta székelyföldi laptársunk nemrégiben róla. 104 pengős tokaji borról és 6 pengős töltött paprikáról beszélnek és két- három személyes egyszerű kaszinói vacsorákról, amelyek 80 pengőbe kerültek. Egyesek 50—GO ezer pengőre becsülik Cseh Gábor enyári tiszta jövedelmét. Ám ugylátszik, evés közben jön meg az étvágy, mert Cseh Gábpr nemrég azt a kijelentést tette egy társaságban, alig várja, hogy hazamenjen, mert ,,ezek a 10 pengős, kiszámított pénzű emberek már nem neki valók“, nem „vendégek“. Mi emlékszünk Cseh Gáborra abból az időből, amikor még gerendás mennyezetű korcsmája volt a székely főváros egyik eldugott utcájában és kocsisok s más hasonló társadalmi rétegből származó vendégek jártak hozzá . . .

Dehát, ha valaki egyszer elindul a „karrier“ lépcsőjén fölfelé!?

Sok szóbeszédre adott alkalmat a nyár folyamán a Sturza-villa bérlőjének, Varga Lászlónénak az esete. A Sturza-villa tudvalevőleg Szovátafürdő egyik legjobban felszerelt és legelegánsabb villája. Két évvel ezelőtt, vagyis közvetlen a fel- szabadulás után, Budapest székesfőváros bérelte ki a villát tisztviselőinek a nya- raltatására. Ilyenformán a villa egészen leszállított árakkal dolgozott. Mult évben magánkézbe került a villa és az uj bérlőnek a minisztérium szabadkezet adott az árak megállapítására. Ebben az évben minden jól indult, de a szezon kellős közepén, mint a villámcsapás érte Varga Lászlónét a főszolgabíró rendelkezése, hogy ragaszkodjék a két évvel ezelőtti árakhoz. Elképzelhető, hogy ez a kívánság teljesíthetetlen volt, hiszen abban az esetben a Sturza-villa drága bútorokkal berendezett, függönyös, alkóvos, tiszta szobáit egy áron adták volna ki azoknak a zugvilláknak a szobáival, amelyeknek a W. C.-jére csak esernyővel lehetett bemenni. Végső elkeseredésében a bérlő be akarta zárni a villát. Ez azonban idegen- forgalmi szempontból, az ezidei szokatlan nagy forgalmat tekintve, igen hátrányos lett volna. Épp^p ezért maga a marosvásárhelyi idegenlorgalmi hivatal lépett közbe az illetékes szerveknél. Dehát, amint az már lenni szokott, a szezon végére értünk és intézkedés még most sem történt. A Sturza-villa bérlője csúnyán ráfizetett az üzletre. Mindenesetre furcsa dolgok történtek a villa körül. Tudomásunk szerint a szovátai főjegyző akarta kibérelni erre az évre a villát családja számára.

Az idén kevés zsidót láttak a szovátai fenyvesek, pedig ez a fürdő valamikor valóságos zarándokhelye volt a hitsorso- soknak. A főszezon elején érkeztek az el- sp fecskék. Nagyon szerények voltak és illemtudók. Nem „nyüzsögtek“ rendes szokásuk szerint. A Kaszinóba be sem mertek menni, csak ugv a portás háta mögül. az ajtóból kukkintottak be.

Azóta azonban megalakult a Független Magyar Polgári Párt, a háború elsodort egy kormányzati rendszert, megbukott Mussolini és ezzel együtt elszaladt a hir, hogy a szovátai Kaszinóban és az Istvánban sem ., . * ■ Ezek után zárjuk le ezt az elkésett szovátai levelet és kívánjunk édes nyugalmat és zavartalan pihenést mindazoknak, akiknek e földi jókból nem jutott a nasv nyaralás alatt.

Tiz évvel ezelőtt „ selejtezték ki“ a házsongárdi

temető sírköveit

KOLOZSVÁR, szeptember 3. munkatársától.) Pontosan tiz évvel ezelőtt, 1934 szeptember 3_án egy rövid kis kéttoasá- bos cikk jelent meg a kolozsvári magyar újságokban:

..Kiselejtezik a házsongárdi temetőből Kolozsvár történelmi sírköveit1" — szólt a vas- tagbetüs főcím és alatta vékony vonallal elválasztva még szerényen meghúzódott két rövid sor:

„öttagú bizottság bírálja íelül a pusztulásra Ítélt síremlékeket. A kegyelet óvatossá, got kér a bizottságtól." i

Hosszú utat járt meg a gondolat a román Kolozsvár- városházi folyosóinak útvesztőjén, mig annyira érle'ődött, hogy egy román városi tanácsnok vezetésével öttagú bizottság alakult a terv kivitelére.

A gondolat már közvetlenül a bevonulás után megszületett, amikor egy nemzetközi bizottság járt a házsongárdi temetőben, hogy megállapítsa a íejfákró’ a magyar és román sírok számarányát. Román részről külön hadjárat indult meg abban az időben a vizsgálat eredményének nyitvánosságrahozatala ellen és sikerült is 3. trianoni békéig elhúzni az ügyet, amikor a bizottság majdnem te'jes súlyával magyar oldalra billenő mérlege sem nem használhatott), sem nem segíthetett az ügyneki.

A város vezetősége 1934_ben egy rövid kis. kommünikét adott ki az ügyben, amely magyar fordításban a következőképpen szólt:

„Kolozsvár város tanácsa elhatározta, hogy a temetőkérdést gyökeresen rendezi. A házsongárdi sirkertben lévő silókat ismét vá- tosí tulajdonnak nyilvánítja és az elhagyott siroken süppedő sírköveket eltávolítja. A munkát dr. Bvutea interimár bizottsági tag végzi öttagú bizottság élén."

A bizottság már a kommüniké kiadását követő napon megkezdte működését. Felkérték

a műemlékeket védő országos bizottság egyik tagját is a selejtező munkálatokban való részvételre.

,.A bizottság ténykedése művelődéstörténeti szempontból is rendkívül nagyjelentőségű művelet — szól a rövid cikk egyik mondata —, mert nemcsak a már régen kihalt kolozsvári családok késői leszármazottainak érzékenységét nem szabad érinteni, hanem figyelembe kell venni azt is, hogy Kolozsvár története a mohos és most pusztulásra Ítélt sírkövekre van felírva.

Beszélnek e2*ek a kövek olyan időkről, amikor még Kolozsvár kincses város volt és amikor a polgárok vetekedtek a polgári erények gyakorlásában. Számos régi sírkőnek van történeti múltja s ha most ezeket a sírköveket a nemzeti türelmetlenség jegyében selejtezik ki, olyan értékeket semmisítenek meg, amelyeket pótolni nem lehet.

Kolozsvárt azok teremtették meg és azok tették Erdély vezető városává, akiknek síremlékei most bornladoznak. Kegyeletes kezekkel szabad csak ezekhez az emlékekhez nyúlni, mert ha mm becsüljük meg a múltat, nem érdemeljük meg a jövőt sem!"

A cikkíró az ötös tanácshoz intézte bátor szávait, de helytálló és intő mondatai falra- hányt borsó maradt.

A bizottság működött. Egymás után hordták el a régi Kovách_ok, Tóth-ok és Balázsiak porladozó sírköveit — jel’emző módon —, legtöbbet az utak mellől. A régi sírkövekből uj kapuki alapját építették és kikövezték a temető egyik utjának elég nagy szakaszát. Azokat, amelyeket nem tudtak felhasználni, . a fe'szabaduláskor egy fészerben találták meg.

Most harmadszor is bizottság száll ki a házisongándi temetőibe: megbecsülni a régmúltat és helyrehozná a közelmúlt hibáit.

Egy kisiparos a tanonckérdésről

Mélyen tisztelt Szerkesztő Uram!

Igen nagy érdeklődéssel olvastam az „Ellenzék“ augusztus i S-iki számában a tanonc- hiány kérdése körüli utazásáról szerzett benyomásait. Ez a, kérdés, mint sokgyermekes menekült iparosnak, nekem is igen sok gondot okoz, mert van két felserdült gyermekem, égy fiú cs egy leány, akikből valóban derék iparost szeretnék nevelni. Ezt a két gyermeket bizony nem nagyon ijeszteném meg azzal a határozott kijelentéssel, hogy „Ha nem tanulsz, inasnak adlak!“ Mert mind a kettő készséggel vállalná ezt a „sorsot“. És nem azért,- mintha nem akarnának tanulni. Nem. Hanem egyszerűen azért, mert — és itt bújik ki a szög a zsákból, azaz a fogas kérdés — látják, bogy szegény édesapjuk, aki máról holnapra szerzi meg a nagy családnak a betevő falatot, nem birja taníttatni őket, tehát vagy tanulnak, vagy dolgoznak. Látván, hogy

a taníttatás költségeit fedezni nem tudom, ők a munkát választják.

Ám jön a Tekintetes Iparhatóság és azt mondja, hogy a gyermekeknek négy polgári iskolát kell végezniük s csak azután kezdhetnek munkához, jobban mondva, a munka megtanulásához. Mert, úgymond, tanult ipa rosokra van szüksége az országnak. Nem kétlem, igen tisztelt Szerkesztő Úr, hogy ez gyönyörű elgondolás, de vájjon magamfajta szegény „koszvájó“, hogy a még ma is divó lenézés szavaival éljek, hogyan képes arra, hogy a többi apró gyermek közül felcseperedett két ifju lényt még kereken négy esztendeig, vagyis a kettőt összesen több mint nyolc esztendeig ruháztassa, taníttassa, hogy aztán kezdjenek tanulni — dolgozni? És ha már szörnyű nélkülözések között lenyögöm azt a nyolc esztendőt, vájjon nem gondolom-e meg a „dolgot“, amikor is úgy határozok,

hogy iskolát végzett fiamat, ha mái elindult a tudás nagy utján hát urnák nevelem, s nem magamfajtának. A leányomat pedig — minthogy a magamfajták a legutóbbi adatok szerint kezdenek kihalni, s igy férjhez nem adhatom — gyorsírás, gyorsgépirás és nvás „gyorstalpaló“ tudomány elsajátítása után „irodistának“ nevelem.

Higyje el, Szerkesztő Uram, hogy valami következetlenség van-e mögött a rendelet mögött, mely nem számol egyes .sok- gyermekes családapák anyagi lehetőségével. Mi a magunk idejében a négy elemi iskola elvégzése után megtanultuk kezelni a szerszámot, de azt jól megtanultuk. Bizonyíték arra az, hogy kezdve a céhek korától a jelenlegi nagy gazdasági eltolódásig, élt, virágzott és igazán alkotott a magyar kisipar ezen a világon. Amit még azonkívül tudni kellett, azt megtanultuk a tanonc évek alatt — a tanonciskolában. De most — jönnek a négy polgárival, aztán csodálkoznak, hogy kihal a kis'par. Aztán- csodálkoznak azon is, hogy a tudásba belekóstolt emberke lázadozni kezd bizonyos gazdasági rendszerek ellen, melyekben az egyik részen állandóan csak dolgoznak, míg a másik részen csak tanulnak, vagy tanítanak, így gondolja ő, aki „félbemaradt“, aki nem a gvermek boldog, játékos kedvével kezdett el tanulni munkát, hanem mint négypolgáris „urféle“ kamasz kezdte el a „szörnyű munkát“ és hagyta abba a tanulást.

Összevetve a dolgokat, Szerkesztő Uram, nem vizsgálták „módjával“ ezt a kérdést, amikor minden szegény Szülőre is alkalmazták ezt a négypolgáris követelést. így aztán igazán kihal a kisipar s a fiút futószalagra tesszük, ahogy a Szerkesztő Ur azt megírta...

De ha még csak négy polgárit követelnének, ami iszonyú gond és lehetetlenség számban vehető az én helyzetemben. Ám még sokkal többre is célóznak, lgv például a leányom, aki négy elemit végzett, az én műhelyemben kitünően megtanult borotválni és nvirni. felmegyek az Ipartestülethez és előadom, hogy szeretném egy évre beszegődtetni pro torma, azután leteszi a vizsgát. Erre azt a választ kapom, hogy mutassam a leányom érettségi blzonyitványát! Nohát, ha dvennel rendelkezne, akkor igazán nem adnék borotvát a kezébe! — gondolom most, ha akkor nem is szóltam.

Egyszóval meg van kötve a kezűnk, s a letgnagyobb elkeseredéssel nézünk tovább' iparosodásunk jövője felé.

A fenntiekből a Szerkesztő Ur megértheti a kérdés lényegét. Arra kérném, hogy erről az oldaláról is vizsgálja meg és hozza nyilvánosságra, hátha még többen- magukévá tennék és találnának valamilyen megoldást.

Kiváló tisztelettel: Szabó Bcla, fodrászmester, Kolozsvár,

Nagvgereblye-u. 10. sz.

AZ ERDÉLYI KÁRPÁT EGYESÜLET turista szakosztálya f. hó 8-án d. u. szabadtermészeti tereptani és térképolvasási gyakorlatot tart Beke Lajos vezetésével. Indulás az egyesület helyiségéből (Jókai-u. 2.) d. u. 3 órakor. Egyben felhívja az egyesület a tagjai figyelmét a szeptember hó 12-én Jósika-kilátó—Elö- völgv—Tekintő és Kajántó patak utiránv- nyal rendezendő 114. sz. Mátyás király emlékturára. Találkozás 12-én reggel 8 órakor az egyesület helyiségében. Vezető Ürmösi Jenő. Vendégeket szívesen lát az egyesület.

Hagyományos erdélyi szellemben« bátran, megalkuvás nélkül k&ztl mindennap a magyar nép boAáog** lásáért az Ellenzők.