Ellenzék, 1943. szeptember (64. évfolyam, 197-221. szám)
1943-09-18 / 211. szám
6 ELLENZÉK 1 H í 3 szepiemner 18. Hermann Poerzgen, Németország volt moszkvai sajtóatasséja, akinek külpolitikai cikkei mindig feltűnést keltenek a ,,D>as Reich“-ban, Litvinov leváltásával kapcsolatban közli észrevételeit. Amikor a háború kitörése előtt — Írja Poerzgen — Moszkva viszonya az angolszász államokhoz kritikus állapotba jutott, ennek a kapcsolatnak az ébrentar- tóját, az akkori külügyi népbiztost hirtelen eltüntették. Litvinov leváltásának hirtelensége mindenkit meglepett Moszkvában. Elbocsáttatása előtt alig egy órával, még Anglia és Franciaország képviselőivel Németország bekerítéséről tanácskozott és a következő délelőttre újabb találkozót is beszélt meg. Onnan Sztálinhoz és Molotovhoz hajtatott, hogy beszámoljon tanácskozásainak eredményéről. Minden valószínűség szerint viharos jelenetek történhettek a Kremlben akkor, mert Litvinovnak még azt sem engedték meg, hogy visszatérjen hivatalába és írásait magához vegye. Ennek a május 4-ének az estjén az akkori sajtófőnök a külföldi tudósítók előtt Molotovnak, a kormány fejének külügyminiszterré való kinevezését adta tudtuk Ezzel Sztálin tulajdonképpen a saját kezébe vette a kül- ügyek irányítását. Természetes, hogy az akkori külföldi megfigyelők közül, de még orosz részről sem volt senki, aki a dolgok igazi összeaddig mindenben diffamált Szovjetunió javára. Az ö gondolata volt állítólag az, hogy a genfi tanácskozásokon látszólag el kell ismerni a cári Oroszország adósságait és ezáltal az angolszász világban ro- konszenvet kelteni, az adóságokat pedig — soha meg nem fizetni . . . Litvinov hozta létre a kölcsönös megsegitési egyezményeket, megnemtámadási szerződéseket, a „biztonságra alapozott béke“ elvének hangoztatásával pedig elérte azt, hogv a demokráciák egyenrangú és a békéért dolgozó hatalomnak ismerték el a Szovjet-Uniót. Még ma is magam előtt látom ezeket a Litvinovokat — írja Poerzgen — csodálatos palotáikban, amint a fehér báltermek bejáratánál fogadják az előkelőségeket, frakkban és estélyi ruhákban, mintha mást sem csináltak volna egész életükben, csupán jólöltözött hölgyek és arak társaságában forogtak. Bukása után, 1939-1000, úgy hallatszott, hogy mint a „nép ellenségét“ letartóztatták és kivégezték. A valóságban is a kommunista párt központi bizottsága törölte tagjai sorából, de megmaradt a legfelsőbb szovjet-tanács tagjaként. Megtartotta falusi birtokát és hatalmas moszkvai lakását is. Azt mondták róla, hogy egy tudományos állami könyvkiadóvállalatnál dolgozik. Ebben az időben gyakran találkoztam vele, amint mogorván, mindenkitől elkerülve, Moszkva utcáin kóborolt. Sztálin Davies szorgalmazására (Davies igy írja könyvében is) meglepetésszerűen a külügyi népbiztosság élére állította. Neki lett volna a hivatása Sztálin és Roosevelt között kapcsolatot létrehozni. Mikor most ezt az összekapcsolót ismét elmozdították és a hetvenéves Litvinovot Washingtonban egy fiatal diplomatával pótolják, nem könnyű megítélni, hogy a nagyhatalmak összjá- tékában mi a látszat, mi a valóság, hogy csalódás, vagy változás-e az igazi mozgató, hogy éppen úgy, mint Majszky távozása Londonból, fenyegetés vagy burkolt célzás-e ez? Annyi biztos, hogv Sztálin a Szovjetet és az angolszász államokat érintő kapcsolatokat illetően Moszkvát akarja diplomáciai központtá kiépíteni — fejezi be cikkét Hermann Poerzgen. KITEKINTÉS A VILÁGBA BMMwaaiciBnPteMcitwBiwwi—wwtiiiia«i«i«i«ii»n——miMw rn reá—— irta: HESZKE BÉLA függéseit látta volna. Amilyen egyszerű a visszatekintés manapság, a Szovjet nagy fordulatát igazi megvilágításban látni annyira nehéz volt akkor, a német—orosz feszültség napjaiban is az angolszászok ellen már-már kirobbanó ellenségeskedés j pillanataiban, a bozótban kiigazodni. A j valóságban tovább folytak a tárgyalások j Angliával és Franciaországgal, mintha mi sem történt volna. • Litvinov ugyanis nem tartozott a Szovjet legfelső vezetőrétegéhez, annak ellenére, hogy már a huszas évek közepétől a külügyieket vezette. Aránylag nagyon későn jutott be a kommunista párt első „előszobájába“, a kommunista központi bizottságba. A Lenin-rendet is csak a harmincas évek után kapta meg. Már az is meglepő, hogyan volt képes ilyen ember, mint Litvinov, hosszú éveken át a külügyi népbiztosság élén állni, az idők és változó elképzelések ellenére. Az öreg forradalmár-bolsevistáknak ahhoz a csoportjához tartozott, akik bármikor a trockijizmus gyanújába eshettek. Az emigráció hosszú időiben nyelvismereteket és külföldi tapasztalatokat szerzett. Eredeti neve Wallah, melyet a bya- listoki zsidó már korán a mostanira cserélt föl, ezzel a névvel irta alá Lenin „Iskra“ (Szikra) cimü lapjába Írott cikkeket. A Finckelstein név szintén irói álnév. Mint politikai menekült, hosszú ideig Angliában élt, ahol zsidónőt vett1 feleségül. A kommunista forradalom kitörése után azon fáradozott, hogy a Szovjet és Anglia között helyreállítsa a diplomáciai kapcsolatokat. Az angolok letartóztatták. Fogolycsere következtében került a Szovjetbe. Már Csicserin idejében Litvinov, ügyes Személyi politikával, a külügyi népbiztosság vezetését szerezte meg magának, főnöke betegségét arra használta föl, hogy helyzetét megalapozza. Elhanyagolt külseje, mogorva megjelenése és fennhéjázó modora megnehezítette a külföldi diplomaták vele való tárgyalásait. Oda se figyelt a tárgyaló félre, szerette félbeszakítani partnereit beszédük közben. Egyébként jól értette önönmagát a leghumánusabb, legbecsületesebb embernek beállítani és ez a tulajdonsága, meg elsőrangú emlékezőtehetsége, még a leg jelentéktelenebb szerződésekre is jól emlékezett, tették azt,- hogy Sztálin szemében valamit számitott. A huszas évek közepétől Litvinov hatalmas hangulatkéltő munkát végzett az ELLENZÉK =ee=ee g fl'apiíotta: EfiRTHfl MIKLÓS j GONDOLATOK Sok; ember a jólértesültség köntösében tetszelegve szaladgál és nagyképűen suttog híreket, amelyeknek elbírálására éppoly képtelen, .mint hazájával szemben való kötelességének legelemibb megítélésére. Teleki Pál. A viszály értelme Közhellyé vált a tétel, hogy az európai válság, mely immár negyedik éve a fegyveres megoldás tragédiákat teremtő zűrzavarába torkollott, több mint négy évtizede nemcsak európai, hanem egyetemes vajúdás. Ciklikus képet mutató válsághullám, melyben életre-halálra menő küzdelem folyik az ideálisztikus életszemlélet kétezeréves hagyományai és a XIX. század materiálista uj tárgyilagossága között. Nem kell jósnak lenni, csak a modern élet jelenségei között összefüggést kereső kommentátornak, hogy megállapítsuk: ezúttal a válságciklus olyan állapotba jutott mind az európai gondolkodás, mind az egyetemes politikai konstelláció szempontjából, hogy nem remélhetjük az utóbbi másfél évszázadban tapasztalt válságmegoldások ismétlődését, hanem valami nagyobb, elhatározóbb és gyökeresebb megoldásra kell fölkészülnünk. Készakarva használtuk a megoldás szót, mert ami a jelenlegi eszmei és fegyveres viszályt követő állapotot illeti — érzésünk szerint — azt nem nevezhetjük egyszerűen változásnak. A változás feltételezi a „régi“-nek újabb formában való jelentkezését. A mai világkataklizma pedig fölötte nagyarányú és általános ahhoz, hogy annak kimenetelét egyszerű változásban kimeritettnek véljük. Az utóbbi másfél évszázad politikai változásainak éppen az volt a punctum saliens-ük, hogy végeredményben mindegyik fenntartotta azokat a formákat, amelyek ellen, vagy amelyek megformálásáért egyének és tömegek síkra szállottak. Dőreség tehát a mai világháborút úgy szemlélni, mint nagy szellemi krízist, melynek ki kell tombolnia magát s azután minden visszakerül a régi kerékvágásba. Anál erősebben és ádázabbul egymás ellen szabadultak a világ politikai és katonai erői, semhogy küzdelmüket aránylag rövid idő alatt megoldódó krízisként fogjuk fel. A szellemi, társadalmi és gazdasági élet minden területén megindult általános katarzis tanúi és részesei vagyunk és ahhoz, hogy ebből a válságból kibontakozzék az uj rend — véleményünk szerint — még egy emberöltő is kevés. Uj világrend nem született eddig a történelem folyamán néhány esztendő alatt. A feudálizmus közel másfél évszázad alatt bomlott meg. A gazdasági, politikai egyenlőség é» szabadság eszméinek valóra válása a francia forradalom után csaknem egy évszázad múlva észlelhető. Az első világháború négy éve csak el- tokositotta a vajúdó gondolkodás, társadalomszemlélet és világrend problémáit, hogy két évtized múlva annál erősebben szakadjanak fel a sebek a föld minden táján. E gondolatok jutottak eszünkbe, amikor André Demaison komoly és patéti- kus könyvét elolvastuk. (Le sens du conf- lit = A viszály értelme.. Paris, Flamma- rion kiadás, 1943. Demaison a francia összeomlás után komoly és elmélyült társadalompolitikai vizsgálódásba kezdett és annak eredményeit irta meg ebben a könyvében. Könyve azért tarthat szélesebb érdeklődésre számot, mert nemcsak a francia összeomlás okait törekszik megmutatni, hanem ezen túl a mai élet végzetes válságáról, a mai ember, a mai gazdasági és politikai rendszerek végzetes tévedéseiről, egyszóval a mai általáhos viszályról, mint a válság következményéről ir. Ne várjunk tudományos koturnusban ágáló, elvont gazdaságpolitikai megnyilatkozást Demaison müvétől. A francia iró tétele egyszerű: azt vallja, hogy az emberiségre szakadt, végzetesen nagyarányú viszály első oka az, hogy a libe- rális-kapitáli'-iztikus alapozottság gazdasági és politikai életbe megbomlott az érdekek hierarchiája. Demaison határozottan körvonalazza az örök emberi és anyagiakban fel nem becsülhető kincsek, — szerinte a „capital-humain“ — és az anyagi javak mesterségesen megállapított szimbólumát, a pénz és járulékai — szerinte „capitalargent“ — között fennálló különbséget. E kettőt egyenrangúnak nyilvánította a liberális-kapitálisztikus gazdaságpolitika s a bajok ebből származtak. Ez eredményezte a mai világrend nagy tévedéseit, illetve az ő kifejezésével7 élve :a vér és az arany bünét( .„le crime d'argent et le crime de sang“). Demaison a mai viszály kibontakozását egy eurafrikai térségben megteremtett egyensúlyban látja. Egyensúly az örök szellemi tőkék suprémáciája és az anyagi erők quantitativ, de nem túlbecsült értékei között. A francia iró általános, emberi és világgazdasági, szellemtörténeti alapról tekint a káoszra, melyből a kibontakozást européer módon, a szellemi és anyagi értékek összhangbahozásában látja^ Nápolyi látni, aztán... Nápoly körül dúlnak a harcok s az egyik svájci hetilap feleleveníti azt a mondást, mely e csodálatos fekvésű várossal kapcsolatban minden guide-ben, idegenvezető leírásban ott díszeleg: „Nápolyi látni, aztán meghalni“. Amiit olaszul is igy szoktak helyesen idézni: „Napoli vedere e poi morire“. Ez valóban azt jelenti, hogy Nápolyi látni, aztán meghalni .. . A svájci cikkíró megjegyzi, hogy ez a mondás egy Nápoly-körüli városka nevének hibásan hangsúlyozott i betűje miatt került be a köztudatba. Nápoly mellett volt ugyanis valamikor egy Móri nevű városka és a jó nápolyiak festői városukban megforduló idegeneknek mindig azt tanácsolták: Napoli vedere, e poi Mori) (a hangsúly az i betűn van!) Az olaszok tehát azt tanácsolták, hogy aki Nápolyt megtekintette, azután nézze meg Mori-t is. A kirándulók azonban azt hitték, hogy Mori, az az olasz morire (meghalni) ige egyik tájszólási formája s úgy értelmezték az idegenforgalmi tanácsot, hogy miután Nápolyt meglátták, meghalhatnak, vagyis ennyi szépség után, jöhet a hálál... A „mori“ alak polgárjogot nyert a mondásban s ma az olaszok is és mindenki úgy idézi „Napoli vedere, poi mori“ . . . Vájjon melyik hadviselő fél katonái fogják gyakorlatban is vallani a tévesen értelmezett városnévről származó mondást? Leitete arany A nyersolajat szokták — felbecsülhetett len gazdasági és hadiJőntós.sága miatt — folyékony aranynak nevezni. A Gringoi- re egyik cikkírója a tung ten egyik közönséges, természetes fajtáját, a wolfra- mitot viszont „fekete aranynak“ nevezte el, mert ennek a tungsten vegyületnek is igen nagy fontossága van a hadiiparban. W. Scheele, svéd tudós, fedezte fel a wolframitot, melyet erős ellentállóké- pessége miatt a hadiiparban számos formában felhasználnak. A wolframit az európai államok között csak Portugáliában található nagy meny- ny is égben. A háború előtt nem sokat törődtek a portugálok ezzel a kőszénhez hasonló, természetes kinccsel. A hadiipar óriási szükségleteinek folytán azonban a wolframit Portugália legkeresettebb és legjobban megbecsült kincsei sorába í^erült. „Fekete arany“ lett belőle, melyet „feketén“ is árulnak Portugáliában. Egy kiló wolframitért 800 escudot, vagyis körülbelül 160 pengőt adnak s mivel könnyűszerrel össze lehet gyűjteni, vagv a földből kivájni egy zsák- ravalót, a portugál falusi lakosság kezdi elhagyni a földművelést és wolframittal való üzérkedésre adja a fejét, mely kis fáradsággal napi 2—3 ezer escudo jövedelmet is biztosit. Lisszaboni hírek szerint a kormányzat most szigorúan megtiltotta a wolframittal való üzérkedést és „házi kezelésbe“ vette a „fekete aranyat“, ami miatt olyan sok európai és tengerentúli állam verseng. E?v újabb „aranyborjú“ tűnt fel Európában. Imádó bőven akad, de bölcs ember kevé9 s aki belássa azt, amit a hinduk olyan rég megmondták: „Az aranyborjú mindig sárból való . . Nyugati őrjárat OLAF GULBRANSSON, a világhírű svéd származású rajzoló, „Vierzig Jahre Humor“ címmel kiadta negyven év alatt készített humoros és szatirikus rajzainak gyűjteményét, mely a königsbergi Kanter-Verlag nyomása. A szöveget W. Schäffer irta* A NÉMET tudományos könyvtárak eddig hárommillió köte'et vesztettek az ellenséges repülőtámadások következtében — ahogy ez* a Das Reich jelentésében olvassuk. A NOUVELLE REVUE FRANCAISE című magasszinvona’.u francia folyóirat 100.000 frankos irodalmi dijat alapított Prix de la Pléiade cimme’. A dij kiosztása felől egy bizottság dorţ melynek tagjai sorában több-kevésbé ismert iró köuött ott van Andre Malraux, Mancei Arland, Paul Eduard, akik közismerten „haladó eze’Iernii’ 'írók. A. GRINGOIRE utolsó augusztusi számában érdekes írást olvastunk az irodalmi és művészeti élet csodagyerekeiről". Meyerbeer hatéves korában koncertezett. Mozart 12 éves korában misét komponált, Haendel 13 éves korában komponálta első miséjét. Saint-Saens már hároméves korában zongorázott. Francis Plnaté a világ legtöbbel zongorázó előadóművésze volt. Hétéves korában lépett először pódiumra és 92 éves koráig járta a világot, mint zongoraművész. A festők közül Raphaelt emliti a cikiró. Az olasz mester hétéves korában festette első Madonnáját. A költők közül Tasso tízéves korában már verselt. Dante pedig kilencéves korában irta első versét Beatricehez. Victor Hugót 14 éves korában tüntették ki a montpellieii „Jeux Floraux"-on. A csodagyerekek legcsodáb- bika azonban Pascal, aki 12 éves korában megoldotta Euclides 32 tételét. PAUL MORAND legújabb müvét ,a „Feu M. le Dúc” (A boldogult herceg) filmre viszik. AZ IDEi NÉMET Herman6-Löns-dijat Paul Burre és Thilo Scheller regényírók kapták JEAN SARMENT, az „Ámyhailász” cimü ßzindarab náhmlkí is ismert szerzője, lefordította franciára Schiller Don Carlos-át. A fordítás Jean Renard kiadásában, jelent meg Párisban. AZ 1943-IK ÉVI Théophraste Renaudot. dijat — melyet a legjobban sikerült repor- iázs-münek szoktak Ítélni — Robert Gaillard kapta „Laventure portugaise“ (Prtugál ka land) cimü könyvéért. Építészeknek rendkívül fontos! Vállalati egységárak árelemzése (Föld-, kőműves-, elhelyező-, bontás-, szigetelő-, hurkoló- és vasbeton- munka.) Szerkesztette és összeállította: MIHÁLY FERENC. Ára 20 penqö. Kapható az „Ellenzék“ könyvesboltban Kolozsvár, Mátyás kiirálytér 9. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk, Litvinov - közelről
