Ellenzék, 1943. augusztus (64. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-14 / 183. szám

E * 0 í 1943 augusztus 14. V állalkozáson [5 Éjszaka van. Szótlanul menetelünk ke- sas-esztül az erdőn. Nincs hodvilág. Akkora ISßiagy a sötétség, hogy kinyújtott kezünket rnoaem látjuk meg benne. A Az ismeretlen orosz erdő ncma és barát. tgs»ágtalan. Ellenségesen feketedik körülöttünk. "'aOsvény nincs. Csak úgy megyünk a fák kö- ttö:ött, vakon. Mégsm tévedhetünk el. Nehány oíiiilométer távolságból tisztán hallatszanak a lauouskalövése.ki, néha géppuska is közbe kele_ • leoel, Egy őrállomásunk viaskodik bent az er. jloHék között, immár harmadik éjszakája a recpartizánokkal. Ö>ket megyünk felszabadítani. 2 Szó nem esik köztünk, úgy haladunk né- isrmán előre. Mégis valami feszült izgalom re- geseg körülöttünk a levegőben Első válla’ko- asaásunk ez: nekem is, a szakaszomnak is. Figyelem magamat. Olyan érzésem van, iinmint hajdan egyszer, tizenkét esztendős gyér. ercmekkoromban, midőn mint második gimnázis. sía a karácsonyi szünidőben először mehettem ’ücpuskával a kézben vaddisznót vadászni. Vala- rcomi szorongó aggodalom is volt bennem, de guugyanakkor vadá6zláz perzselt: megkeriteni a lá^félelmes fekete vadat, szembe nézni vele, le- reiteriteni. Ugyanezt é^zem most is. És tudom, hogy isnöögöttem ugyanezt érzik a fiuk: ugyanezt a 'zsszorongó vadászlázat. Éjfél már elhaladt. Borzolt fenyők és nyi- eirek ágai fö’ött, fent, nagyon magasan ra_ (§gyognak a csillagok. Ugyanazok a csillagok, mtnint odahaza, akiket annyit néztem hányát. slfekve, erdei' tisztásokon, mig odébb lobogott sa vadásztüz s az erdők illatos sünijében lap. sqpantyuk hívogatták egymást. Vájjon nézi rumost otthon valaki ugyanígy ezeket a csilla. 3 gokat és gondo’-e reám? Olykor mocsárban csupog a lábunk, más. 2 kor felhőben lep el a por. Nem állhatunk egy q pillanatra 6em, hogy keressük a járható utat: i még virradaí előtt ott keil legyünk, hogy 0 meg’ephessük a partizánokat. Talán másfél órát. haladuink igy, mire a keleti ég alja halványodni' kezd. A fák kö_ s zött megtömöttödik a köd. Ismerem ezt. Egy 1 félóra múlva látni lehet. Megállítom a szakaszt. A lövések már ott. hallatszanak közvetlenül előttünk. Egy-egy golyó néha elsüvit a fák teteje fölött. A mi­eink ott túl már alig adnak le egy.egy lö­vést. Tudják, hogy minden percben íámad­Irta: Wass Albert ttunk kell. Figyelünk. Egy percre egészen csönd van. Félelmetes, szinte borzasztó ez a csönd, a% ember lélegezni is alig mer. Ránk nehezedik az idegen erdő. Aztán hirtelen, kicsit jobbra tőlünk, alig háromszáz-négyszáz lépésre, megszólal egy géppuska. Fe'.szabadulunk a varázslat alól. összegyűjtöm a rajparancsnokokat, kiadom mindegyiknek a parancsot. Alig hallható, iz. gatott. suttogás támad körülöttem,, .aztán szét. oszlik a szakasz. Egy raj marad velem. Gép- pisztolyamat átadom a rajparancsnoknak. Nem szeretem ezt a. fegyvert, biztosan célzott lö­vést nem tudok leadni vele. Jobban bizok saját pisztolyomban. Megindulunk a géppuska felé. Előbb liba- sorban, halkan, lassan, zaj nélkül. Istenem — villan át az eszeimen —, hányszor ciwefkész. tem igy hajnali erdőn őzre, 6zarvasbikára... hát igen, az kicsit más volt. A viradás már kezdi kirajzolni a fákat. Lopva haladunk, nehogy könnyelműen bele­fussunk a biztosításba. Nincs hiba. Száz lépésre előttünk szól a géppuska. Akkora zajt csap, hogy nem lehet Egy-egy golyó koppan fölöttünk a fákon, vagy búgva tovasivit. A torkunkat valami szorítja. Intek. A raj szétszóródik, lehasal. Magam indulok egyedül a géppuska felé. Két mar­komban két kézigránát. Lapulva megyek, fától.fáig. Már látom de­rengeni az erdc6zélet. Valahol ott lármézik a géppuska. Akkor «zajt csap, hogy nem lehet pontosan megállapítani a helyét. Hirtelen meglátom a biztos it ást. Egy fának támaszkodva áll, alakja tisztán kivehető az erdőszél derengő hátterében. Talán húsz lé­pésre lehet. Nem Iáhatott meg. Befelé nézve az erdő sötét még, mint a szurok. Lám, az er. dő itt sem hagy cserben. Mozdulatlanul hasa­lok. Szivem a torkomban lüktet. Az ember ott a fa mellett mozdulatlanul áll szintén. Lassan leteszem a kézigránátot és előhú­zom a pisztolyt. Próbálok célozni, nem talá­lom meg sem az irányzékot, sem az embert nem tudom elválasztani a fától tökéletes bi­zonysággal. Sötét van még. Hihetetlen lassúsággal telik az idő. Minden percet esztendőnek érzek. Az ember néha tesz egy kis mozdu'atot. Ember — gondo­A parancsnok csak mosolygott a mű­rész lelkesedésén. Szánalommal nézett a )yermekarcu emberkére, akinek a halál íratása közben is szépségeken, szines ál- nokon jár az esze. Hosszas unszolás után ilment azonban ő is a kápolnába, meg- lézte a képet és az őrhelyre szállíttatta. 4 művész pedig egész éjjel gyertyafény­nél bámulta, vizsgálgatta a képet. Köz­ien golyók sivitottak az éjszakában. Másnap értesítették a várkastély tulaj­ionosát. Nyolc nap múlva pedig a mü- )ész egy tiszta, nemes, határozott vonásu, imberhez nem méltó szépségű, fodrosha- iu, hosszunyaku, ragyogó szőkeségü nő ’.löt állott: a Rue Verneuil-beli leány :olt, aki ezeket mondota: — Atyám vásárolta a képet Flórenc- >en, mert szerinte nagyon hasonlítok ah- loz. Nem hinném. Egyébként ez egy ‘rancia kép . . . — Egy francia? — csodálkozott a mű­rész. Pedig . . . * A kastély tulajdonosnője fátyolos szem­nél nézte gyermekkori színhelyének To­rtokkal tarkított, szomorú világát. Na- lyon szomorú lehetett, de nem mutatta. Megadással vállalta a hevenyében készt­et éjjeli szállást. Özvegy volt már. Fia- al férje nemrég esett el a fronton. Ezért akadt sírva mindig, valahányszor uj se- • esülteket hoztak a kastélyba, vagy egy- zerü katona temetésére perdültek a do- rok A különítmény hosszú várakozás után ámadásra. készült. A nőnek el kellett tá­voznia rombadőlt szülőhelyéről. A pa- ancsnokság a művészt osztotta be mellé- e kísérőül. Sokáig mentek szótlanul a hátország elé. A nő ha beszélt is, az csak néhány öszönő szó volt, azért, hogy a művész legmentette a képet. A művész nem is csodálkozott a nő ri- egségén, zárkózottságán. Érezte, hogy lásképpen ez nem lehet. Mit is akart voí- a olyan állapotban, amiben ő volt, sd- os ruhával, sisakban, agyongyötörve...? lég ha rendesebben lenne felöltözve, 'isztább lenne. Vidámabb. De igy? De nem is tudott volna sokat beszélni a váratlanul megvalósult álom hatása miatt. Mert a művész szentül hitte, hogy most csoda történt vele. Anyaggá lett valami, amiről eddig azt hitte, hogy csak álom, képzelődés. Szótlanul mendegéltek az elhagyott fu­tóárkok mellett. Komor éjszaka volt, amilyen csak a front közelében szakad az emberre. Itt is, ott is fények villantak. Ágyuk tüze hasított bele a sötétségbe. A hangok is megerősödtek. Közelebb kerül­tek a veszedelmes sávhoz. Egy eltévedt bomba a közelükben robbant s ők hirte­len földre vetették magukat. Egymás mellett feküdtek. Közel volt a két arc. Annyira közel, hogy a sötétség ellenére is jól láthatták egymást. Akkor a nő megragadta a művész kezét s azt kiáltotta a pokoli zajban, hogy ,,Fus­sunk1'! Futásnak eredtek s behúzódtak a közeli nagy gránáttölcsérbe. Szótlanul la­pultak egy ideig, majd a művész feltér­delt, ránézett a maga elé meredő nőre és zokogni kezdett. — Azt szerettem volna, hogy a bomba megölje magát, megöljön exigem, megöl­je azt a szépséges, kínzó álmot, melynek hatása alatt élek azóta, amióta meglát­tam magát a Rue Verneuil-ben ... — szólt a művész. Ismét fények lobbantak. Halálos fé­nyek viliództak. A nő a művész felé ha­jolt, kezével végig simította az arcát:. Em­lékezni akart erre a titkos imádójára, hi­szen annyi volt . . . olyan sok ember, aki megbámulta . . . Majd csak ennyit mon­dott: ,,Menjünk tovább“. Felkeltek, kimásztak a mélyedésből s lo.ssan elindultak. Sik vidéken bandukol­tak Minden csendes volt már. A támadás xriepszünt. A művész, vedig útközben el­mesélte titkolt csodálatát, romantikus képvilágát, álmait a Botticellikről. a Imi­nikről, a Tizianokról . . . Lassan elérték a közeli falut. A nő pediq a falu határá­ban megállította a művészt. Hosszasan belenézett az arcába. Meg akarta jegyez­ni ennek a legtisztábban szerető ember­nek a vonásait, vívódó lelkének tükrét és csak ennyit mondott: — Magának adom a képet * . * Jobb, mint az eredeti , . t lom — és én most meg akarom ölni1. 6 Is ezt akarná velem — nyugtatom meg bölcsen magamat 1—, ha módja lenne hozzá. Néha elhallgat a géppuska. Ilyenkor lövé­sek hallatszanak az őrház felől is. Géppisz­toly. Majd kézigránát. Ideges leszek. Elvesztem a biztonságomat. A partizánok úgy látszik, most rohamozzák a mieinket & én itt tétlenkedek egy ember miatt, mintha C6ak otthon lennek vadászaton, az őzbak előtt 6 meg akarom várni a pontos lövéshez a világosságot A géppuska újra megszólal. Az ember el­lép a fa mellől. Most teljes az alak. Célzok A célgömböt csak úgy odaképzelem. A ke­zem reszket egy kicsit. Szorongó érzés em­berre lőni. Elsütöm .a pisztolyt. Az ember valami fur­csa mozdulatot tesz, mintha futni akarna, az­tán elvágódik. Már nem törődök többet vele. Valami furcsa láz szakadt fel belőlem. A pisz­tolyt visszacsapom a tokba*, fekapom a két kézigránátot s már rohanok is a géppuska felé. Már látom is az erdőszél derengésében az összehajtó embereket. Úgy látszik, ötflÄ vannak. Az egyik kézigránátból kihúzom a biztosí­tékot. Még nem lehet odavágni, fák vaunak közöttünk s tudom, hogy nem vagyok biztos dobó. Lapulva surranok előre. Határozottan félelem szorongat. Előttem egy rakás idegen ember 6 egy pokolian csattogó szerszám s én itt menyek feléjük egyedül: bármennyire is szégyenletes ez az érzés, de határozottan félek. Már alig húsz lépés választ el tőlük. Tisz­tán látom őket. Az egyik fedetlen fővel ha­sal a géppuskán, kis árok mögött, a másik négynek valami furcsa sapka van a fején. Mind előre néznek. Kiugrók az utolsó fa mögül, karom hátra 'endül — torkomat száraz izgalom szorongat­ja — és közéjük hajítom a kézigránátot. Abban a pü'anatban levágódom én is a fa mögé. A kézigránát az egyiknek a hátára esik és — nem robban! Ijedtség dermed végig raj­tam, szinte érzem, hogy nem jutok lélegzet­hez. Egy pillanatnak a tizedrésze az egész. Az ember, akire a kézigránát esett, megrán­dul, felugrik.,, s a következő szempillantás­ban vakitó láng csap fel a gépuskafészekbő! és. fülsiketítő csattanás. Füst az egész, alak­talan gomolygás, valami méteres magasságba felszökik: talán egy gépuska-rész, talán egy kar, vagy egy láb. A többi valahogy úgy elvesz a zavaros. Ságban. Felszököm, belefujok a sípba, a nyel­vem száraz, mintha lázam lenne. Előre ug­róm, mindenütt lövöldözés és kézigránát csattanás. Az erdőszélen nehány idegen ru­hába öltözött, alak rohan felém, az egyiknél géppisztoly. Közéjük vágom a második kézi­gránátot. Kettő elesik, köztük van a gép­pisztolya® is. Süvítenek körülöttem a lövedé­kek, hirtelen lebukom egy kidöntöit fenyő­törzs mögé cs néhány futó alakra rásütöm a pisztolyomat. Annyira reszket már a kezein, hogy cgyet'en lövésem sem talál. Mégis csak többet érne a .géppisztoly, pontosan célozni úgysem képes az ember ebben a fölfordulás­ban. Alig egy perc az egész s már mindennek vége van. összesipotóm a szakaszt. Senki sem hiányzik. A fiuknak ki van gyulva az ar­cuk, a szemük tüzel. Indulni akarnak az el­menekültek üldözésére. Könnyen lehetne kö­vetni a nyomukat, mert sok vérzik közülök és az erdőtalaj laza. Egy pillanatra bennem Í6 felpezsdül a vadászvér. De azután letiltom az üldözést. Világos van már, az erdő a partizánoknak kedvez. Les­ből letóvöldözhebnek valamennyiünket. Tiz perc múlva már ott állunk az őrház ud­varán. Megtudjuk, hogy utolsó percben lép­tünk közbe. A partizánok már kézigránátokat dobáltak az erdősáncok mögé és két helyen átjutottak a - drótsövényen. Szerencsére a 16 fő őrségből senkinek sem esett komoly baja, Néhány könnyebb sebesülést egészség- ügyi tisztesünk azonnal kötözésbe vett. Az udvaron nagy Ü6tben fő a regge’i kávé. Az emberek csoportba gyűlve beszélgetnek, mesélik, színezik az eseményeket. Leülök a padra. Szemben velem az erdő. A felkelő nap akkor önti1 be 6zinarany su­garaival. Elnézem: milyen békés és szelíd ez a kép, akárha otthon lennék. A nyirfatörzsek fehéren ragyognak és ahol előbb a géppuska üvöltött: kékcsóka ül a fán és tollászkodik. És eszembe jut, hogy augusztus van és odaiaza most száz meg 6záz vadász cserké­szik illatos és békés, harangvirágos vagotta. kon át, piros őzbakot keresve- Nagy-nagy nyugalom és kiegyensúlyozott 6zelidség van a szivükben, mert körülötük 6zép az erdő, szép a világ, 6zcp és békessége«. Es akkor egyszerre tisztán érzem, hogy mi azért vagyunk itten, ezért vagyunk sáro­sak, porosak cs fáradtak, ezért véres a ke­zünk és lékünk, ezért a békességért, ami odahaza maradt. És hirtelen nagyon, de na­gyon szeretném tudni, hogy azok közül, akik ezen a reggelen csöndes lélekkel cserkésznek harangvirágos erdőtisztásokon, otthon, gon­dol valaki reánk? * Úgy szeretem ezt a nyelvet — melyet nekem az Isten adott —, hogy gyönyörű­séggel ejtem ki minden szavát. Nem is 1tudom, milyen sorrendbe rakjam őket, hogy kifejezzem velük öximagamat és ki­mutassam hódolatomat. Es elkezdem áhí­tattal xnondani: Isten, szeretlek, élet, sza­badság, föld, anya, szél, fenyő, hó, dicső­ség, magyarok, asszony, hold, álom, Anna, Zene helyett sokszor ezt hallgatom és nem tudom otthagyni azt a nőt, vagy fér­fit, akinek ajkán hangszerré válik, me­lyen csodálatos dallamokat tud eljátszani, De milyen kevesen vannak, akik értenek ehez a „királyi művészet“-hez, akik úgy őrzik és alakítják a szót, hogy megérzem nemes alkatát, szobrászfaragta testét, mellyel úgy emelkedik ki a környezetből, hogy egyszerre elföd mindent. Mást nem is látok csak őt. Érzem súlyát — mintha ét paraszt tartaná a vállán — parancso­ló erejét, mellyel visszatarthatom a vize- két, keménységét, mely úgy sújt, mint a kő és halálra sebzi ellenségedet. Érzem komoly fönségét, nagyszerű és biztos len­dületét, mellyel a magasba tör. Mintha 'dómba lépnék, olyan áhítatot érzek bol­tozata alatt. Micsoda költők emelték éi micsoda mérnökök építették, kiket meg­ihlettek a századok. Érzem könnyű szárnyalását is, amini elszáll fölöttem. Tisztaságát: fehéren vilá­gít, mint a hó és megmutat minden láb­nyomot, mellyel beletapostak. Érzem me­legét, minden szelídségét, ahogy körül­vesz engem. Úgy tud simogatni, mint egţ anya, befed és megóv szeretetével. Vi­gasztal téged — én népem — magányos­ságodért és oly zenével tölti be lelkedet hogy csodálnak érte a csillagok és meg­szeretnek az emberek. A puszták szelével és a tűzzel rokon Villámok cikáznak benne és ott sóhajta­nak mélyén: a Hortobágy, a messzi, ős* puszták, elhagyott testvérek titkos üzene­te a századokon át. Benne nyög föld Mu­hi, Mohács és a boldog Pusztaszer. Vilá­gos egeti testét és szörnyű sebeit a Körö­sök, a Szamos, Tisza, Vág, a Hernád Csele. Sajó és a Maros öntözik. Szomjáz 1és rettentő vágyait a Duna nem tudja ol­tani, de mint Isten könyörületes könny­cseppje ragyog rajta: a Balaton. Benne nyújtóznak és könyörögnek a havasok, Erdély hegyei, a Kárpátok, Bakony, a Tátra ormai, Pilis, Kékes és a Pozsálló. Benne sirxiak a fűzfák és a fenyvesek, mert nem csak test, hanem lélek ő. Tisz­teld tehát és tanuld dallamát, értsd meg 'öt, hogy megérthessenek keletre és nyu­gatra mindenütt. A munka nyelve ez és az imádságé, a költészeté és az elmélkedésé. Imádkozzál vele és dolgozzál, építsd magasra őt — mint a templomot —, hogy hozzád jöjje- 1 nek messziről és úgy kiálts, beszélj és 1 'bátoríts általa, hogy megtartsanak és fölemeljeneic: a föld, az idő és az embe­rek FLORIAN TIBOR. Parkettezési munkálatokat ju- BBHSQBHBnHHBi tányosan vállal: id. LŐRINCZY JÓZSEF, lakás: Zá' olya-utca 14. szám., va<íy SEfSŐK - cukrászda. Mátyás király-tár 23. Te!.: 19—59. Mindenkinek fontos a most megjeleni legújabb nyári vasúti menetrend (Vasúti Útmutató Menetrendkönyy kiadóhivatalának kiadása.) Kapható az Ára 2 pengü. „Ellenzék“ könyvesboltban Kolozsvár, Mátyás király-tér 9. Vi­dékre 2.20 pengő előzetes beküldóaa mellett azonnal szállítjuk* ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents