Ellenzék, 1943. augusztus (64. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-07 / 177. szám
’ 1943 augusztus 7• ELLENZÉK BHMHBWBi ERDÉLYI MŰVÉSZET A MEGSZÁLLÁS ALATT (Szemelvények egy készülő könyvből) 2. A HUSZAS EVEK Az uralomváltozás szörnyű megpróbáltatásai után a huszas évek viszonylagos nyugalmat hoztak. Művészeink magyar fajtájuk elpusztiíhatatlan élniakarásával alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez és fokozott erővel láttak munkához. Nem volt könnyű dolguk. Erdélyben csak a magyar társadalom támogatására számíthattak, az pedig kifosztva, megfélemlítve, létalapjaiban megrendülve alig biztosíthatta vásárlásaival megélhetésüket. Másik nagy baj volt, hogy megszakadt a művészek kapcsolata a budapesti éltető központtal. Erdélynek legtöbb művésze Budapesten végezte tanulmányait, onnan hozta magával egy életre szóló művészi utravalóját, ott ujult meg tudása s ott kapcsolódott az uj áramlatokba a főváros elhagyása után is. Kezdetben nem érez- tég még a felfrissülést hozó forrás hiányát, de az évek múlásával mindinkább láthatóvá vált, hogy lemaradnak a tőlük nyugatra élő művészet lüktető iramától s maguktól nem találják meg művészetükben az uj idők uj nyelvét. Tiz esztendeig tart az erdélyi magyar művészetnek ez a magárahagyatott és önmagára nem lelő időszaka. Ezalatt felnő egy ifjabb generáció, telve az erdélyi szellemiség Öntudatával, uj célkitűzésetekéi, a magyar anyaország művészeti életétől függetlenül és a huszas évek végén megalakul az első’igafl erdélyi művész- egyesület: a Barabás Miklós Céh, melynek bemutatkozó kiállítása 1930-ban mintegy nyitányát jelenti a harmincas éveknek. A teremtő munkát azonban nem csökkenti a huszas években sem a művész- egyesületek hiánya. Erdély szobrászai, festői és iparművészei a maguk útját járják és szinte ontják az alkotásokat. Kiemelkedő egyéniség kevés van köztük, müveik közt sem sok a jelentékeny, de ezekben a nehéz időkben minden tárlat egy-egy tudatos magyar életmegnyilvánulás, a magyar közönségnek egy-egy alkalom a találkozásra és egymás számontartására. 1920-tól kezdve Kolozsváron kivül egész sor vidéki városban rendeznek kiállításokat, úgyszólván mindenütt megfelelő kiállítóhely iség nélkül, nehéz körülmények közt és mindig csak erkölcsi eredménnyel. Arad, Temesvár, Dés, Nagyvárad, Székely udvarhely, Székelykeresztur, Mármarossziget, Marosvásárhely, Torda, Nagyszalonta, Nagyajta, Nagykároly, Lugos, Szilágysomlyó, Felsőbánya, Petrozsény, Nagybánya a kiállítások színhelye. * Kezdetben külünösen ez utóbbi helynek van nagy jelentősége. Nagybányán sok művész dolgozik, köztük az alapítókból és néhány, a nagybányai szellem élő és életet adó valóság még ebben az időben, hiszen alig három-négy éve még ott dolgozott Ferenczy Károly is, a legnagyobb nagybányai művész. 1921-ben nagy jubiláris tárlatot rendez a „Nagybányai Festők Társasága“, melyen a Ferenczy- nevet Valér és Noémi képviseli, de ott szerepel a többi beérkezett név is: Thor- ma János, Börtsök Samu, Krizsán János, Réthy Károly, T. Rátz Péter, Apát-Ab- karovits, Boldozsár István, Égly Sári, Ziffer Sándor, Pascu Eugén, stb. Igazi nagy vezetőegyéniségek hiánya folytán a nagybányaiak művészete menthetetlenül akadémizmussá merevedik a későbbi években és az „Ellenzék“ már 1923-ban számonkéri Nagybányától, hogy „Hol a Ma reflexe?“ A cikk megállapítja, hogy Nagybánya elszakadt a művészet igazi bázisától: az élettől s a maga társadalmi gyökerétől; a Ma utvesztettsé- gének nehéz kérdései elől megfutott, pedig a legtöbb jogosultsággal adhatott volna ezekre feleletet. ^ Vezetőszerepét többé nem nyerte visz- sza Nagybánya, hiába hívta meg tárlataira Erdély összes művészeit nem egy- izben és hiába rendezett vándorkiállításokat a nagyobb városokban. Mindazáltal â müvésziskola tovább működött s mint ilyen, mindmáig jelentős tényezőié az erdélyi művészképzésnek. * A2 idegen uralom nemcsak az erdélyi magyar művészetet ébresztette öntudatra, hanem külön útra vezette a szászság művészetét is. Erdély szász művészei mindig közvetlen érintkezésben álltak a nagynémet művészettel s első kézből vették at a huszas években a weimari Bauhaus stihisat, annak minden erényével és hibáival. Az idősebb nemzedék, Friedrich Miessel az élén kitart a régi hagyományok mellett, de a fiatalok, kik között a brassói Hans Eder a vezető, végigcsinálják ennek a zavaros időnek minden forradalmi izmusát a legszélsőségesebb kokig s a magyarból szásszá visszaved- lett Máttis-Teutsch művészi irányát a „Pásztortüz“-ben igy foglalja össze ismertetője: „eztrémista-hy perexpresszionista“. Kapcsolat a magyar és szász művészek közt alig volt. Ez a „külön ut“ öncéllá lett, dogmává merevedett nálunk, a tartalom kiszikkadt belőle, a német népközösségi tudat nem pótolta a művészi alkotóerő hiányát s a szászok művészete mindinkább jelentéktelenebbé vált a magyaroké mellett. És a román művészek? Sajátságos jelenség, hogy mig a hivatalos román uralom T. é - “ —' . ~ ' - -r,. — gyötörte a magyar kisebbséget, addig a magyar és román művészek közt szivélyes, sőt meleg kartársi viszony alakult ki. Kezdetben kétségtelenül nagy része van ebben annak a körülménynek, hogy az erdélyi román művészek az uralomváltozás előtt úgyszólván kivétel nélkül Budapesten végezték művészi tanulmánvaikat s a magyar művészet eszmevilágában éltek, de megmarad e jó viszony akkor is, amikor már Bukarestben tanulnak a román művészek és az ottani szellemnek válnak képviselőivé Erdély földjén. Történt az együttműködésre hivatalos kezdeményezés is. Már 1931-ben megkísérelte egy derék román mübarát: Ba- calogu ezredes, hogy összehozza az erdélyi román, magyar és szász művészeket egy közös kiállításon, de a szép terv az akkori viszonyok közt csak félig vált valóra. Sók művész nem vett részt a kiállításon s nyomasztó volt a megfelelő kiállítási helyiség hiánva is. Ha intézményesen nem sikerült is megvalósítani az együttműködést, megvalósították a művészek maguk. A már említett Pascu Eugénen kivül megértő mü- vészkollégának bizonyult a rokonszenves Demián Tassy, aki egyébként félig ma- j gyár volt, továbá Ciupe Aurél, Codrean Kornél és még néhány művész, akik az ; „uralkodó faj“-hoz való tartozásuk előnyeinél fogva nem egyszer segítségükre voltak magyar pályatársaiknak a hivatalos hatalom túlkapásaival szemben. A szászokkal ők sem tartottak kapcsolatot, sem azok ővelük — a szászság élte a maga körülbástyázott, fanyar és lendületnélküli életét a román uralom alatt is, úgy, mint ma. * Bukaresttel, az uj fővárossal, eleinte semmi szellemi kapcsolata nincs az erdélyi művészetnek. Vezetőszerepet nem kap, szellemi irányitó központtá nem válik még a huszas évek végén sem, bár egyre tudatosabban igyekszik bűvkörébe vonni az erdélyi művészeket. Eleinte természetesen nem vesz tudomást a magyar művészekről, de miután kénytelen látni, hogy az erdélyi művészetet bajos elképzelni magyar művészek nélkül, megnyitja kapuit ezek előtt is. A román főváros egyik legszebb helyén emelkedik a Salonul Oficial uj épülete, melyben 1928-ban először szerepelnek nagyobb számban Erdély magyar művészei. A „regát“-tal szembeni kulturfö- lényt igazolja ezen a kiállitáson az a román lapok által is megállapított tény, hogy az erdélyi művészek részvételi számarányukhoz képest jóval nagyobb százalékban nyertek jutalomdijakat, mint a többi országrészek művészei. A jutal- mazottak természetesen román nemzetiségűek: Demián Tassy és Ciupe Aurél egyenkint 25.000 lej jutalmat kaptak, de szerepel közötük a nemromán Gallas Nándor is 15.000 leies dijial. A magyar művészek közül Szolnay Sándor, Mikola András, Ziffer Sándor, Widmann Walter és Rubleczky Géza szerepel figyelemreméltó sikerrel ezen a kiállitáson. Képeladás mindazáltal kevés történik, a tárlat látogatottsága sem kielégítő. „A bukaresti közönségnek és társaságnak még nem életszükséglete a tárlatlátogatás“ — írják a kiállításról beszámoló sajtóközlemények. Egv évvel később, 1929-ben még na- gyobbszabásu a Salonul Oficial tárlata. 180 művésznek 277 képe szerepel, de e nagyszámú művész között csak 11 az erdélyi. Magyar mindössze 5 van köztük: Tibor Ernő, Fekete Károly, Udvardv András, Szolnay Sándor és Muhos Kornél, továbbá itt állít ki először a kolozsvári művészeti főiskola három növendéke: Marchini Tasso, Muthi Sándor és az azóta már beérkezett Szervátiusz Jenő. Mint az egykorú lapok írják, a kisebbségi művészek rossz világitásu termeket kaptak, sokba került a képek szállítása s a szállítást végző megbízottak sok képet elloptak . . . Kolozsvárt valóságos román invázió özönli el a huszas években. Nemcsak állami, városi, .stb. hivatalnokok telepednek le a kincses városban, hanem itt próbál szerencsét minden jöttment romániai kalandor. Az uj kormányzat tüzzel-vassal románná akarja átfesteni az ősi magyar várost s a festés vékony felületi rétegen sikerül is. Képzőművészeti akadémia létesül román állami támogatással, román tanárokkal, de ennek a mindvégig gyenge intézménynek sohasem sikerült vezetőszerepre jutnia. Még sikertelenebb a másik kezdeményezés: 1929-ben megalakul az Erdélyi Képzőművészeti Egyesület , (S. A. P. A.) Kolozsvár székhellyel. Tagjai elsősorban román művészek, de magyarokat is bevesznek. Érdemleges működést az egyesület nem fejt ki, néhány évi tengődés után teljesen feledésbe merül. A művészeti oktatás terén a fennebb emlitett nagybányai iskola és a kolozsvári képzőművészeti akadémia mellett jelentős két nagytehetségü és lelkes erdélyi művésznek: Szolnay Sándornak és Szopos Sándornak a magániskolája. Szolnay Kolozsváron neveli érte rajongó ifjúságát nagy avatottsággal a tiszta művészetre, Szopos pedig Désen létesít iskolát a művészi tanulmányokat folytatni kívánó fiatalság számára. Mind a ketten széles látókörű, nagymüveltségü elméletileg és gyakorlatilag alapos felkészültségű mesterek, életük és munkásságuk áz egész megszállás alatt követendő példakép volt a fiatal magyar müvésznemze- dék számára. Ha ennek a mozgalmas évtizednek abszolút művészi eredményeit vizsgáljuk, meg kell állapítanunk, hogy sem nagy müvek nem keletkeztek, sem pedig nem játszott szerepet Erdély művészete az egyetemes művészet fejlődésében. Légió- nyi volt a tárlatok száma, de egyik sem haladta meg a helyi jelentőséget. A művészek minden irányitó és támogató szervezet nélkül, magukrahagyatva, nyomasztó anyagi gondokkal küzdve szolgálták a művészet szent ügyét. Érdemüket azonban nem kisebbíti az, hogy a sors a közharcosok sorában jelölte ki helyüket, hiszen nemcsak errdélyi, hanem általános európai jelentés ma is a nagy művészi géniuszok hiánya. A huszas évek erdélyi művészeinek nevét azért jegyzi fel a magyar művészettörténet, mert munkásságuk kiemelkedő tényezőjét jelenti e nehéz időkben élt magyarság szellemtörténetének, amely a kulturális élet minden vonalán diadalmasan tanúsítja a magyar szellem felsőbbrendűségét a Kárpátok medencéjében. bíró Béla dr. Tóth Árpád összes versfordításai (Révai kiadás) A magyar irodalom nagy veszteségére ko_ rán e'hunyt nagy költő összes verseinek egybegyűjtése és kiadása után most összes versfordításait kapja ebben a kötetben az olvasv. Szabó Lőrinc szeretette' és fiológiai pontossággal készült gondos sajtó alá rendezésében. Közismert a magyar fordítási irodalom gazdagsága az európai irodalmakban s ebben nemcsak kis nép voltunk játszott közre, de a magyar szellem századok folyamán soha nem lankadó részvétele az európai kultúrában. Fordítási iroda’munknál gazdagabb gyüjtőme- dencéjét ennek a kultúrának egyetlen nemzeti irodalom sem mutathatja fel. Ezért látjuk nagy Íróinktól magunühoz hasonlított ez irodalomban egyben a magyar szellem meggazdagodásának is egyik bővizű forrását. ,,A kitűnő műfordítás kitűnő költészet, a benne megoldott nye'vi fordulatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Ezért teremtettek már fordítások irodalmi nyelveket, irodalmi iskolákat; ezért nem fordíthat verset senki a maga költői rangján felül" — Írja egy helyt Szabó Lőrinc. A nyugatos nemzedék tagjai vallották ezt a nézetet leginkább 6 Babits, Kosztolányi s Tóth Árpád — hogy csak a legnagyobb» kát említsük — valóban igazolják is Babits nézetét: „Akármilyen paradoxonnak hangozzék is: a müfordités-kőnyv a legmenthe. tetlenebbül magyar könyv; az iró, akit nemzete kitaaadott, ezzel nem mehet külföldi piacra. Minden müforditás-kötef — s menné’ nagyobb munka- és időáldozattal készült, annál inkább — vallomás az iró nemzetéhez tartozása mellett; — bár vallomás egyúttal a nagy nemzetközi kultúra egysége mellett is, az Emberiség hitvallása me’lett". így a magyar költő mindenkor feladata egy részének tekintette a műfordítást, az uj és uj idegen müvek méltó bemutatását magyar köntösben s a meglévőknek folytonos elmélyedéssel és gonddal való ujracsi6zolását. Ezt a munkát is egymással valóságos nemes kö'- tői versenyre, vetélkedésre kelve végezte az a költői nemzedéki, amelynek Tóth Árpád i6 tagja volt. így találjuk meg az emli’ett három költőnél elsősorban Poe Hollójának s különösen Baudelaire versei nagy részének kon. zseniális átültetéseit. ,,A fordítások közös ßorsa, hogy lassan- lassan megkopnak: a lélek, mely az eredetit alkotta, mégiscsak az eredetinek titkos, át nem ültethető, ki nem elemezhető lényege marad s a fordítás, a nagy lélek híján, elhalva, nyodik, mihelyt a fordító generációiénak technikai készültsége rozsdásodni kezd" — irja egy helyütt Tóth Árpád. S ő és társai páratlan és soha nem szűnő erőfeszítéseket tettek a különféle modern irodalmak első termékeinek, a szellem örök virágainak maradandó módon magyar talajba ültetéséért Ha a költő rövid életpályája miatt hézagos Í6 -gyűjteménye s a nagy műgonddal dolgozó Tóth Árpád még számos megmaradt zökkenőjét igazitha'ita volna helyre, versfordításainak gyűjteménye, ahogyan Szabó Lőrinc megállapítja, „kétségtelenül egy nagv és tudós költő jelentős müve. Éppúgy be’e_ tartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. A Villont, Ron6ord_t Miltont, Goethét ShelLeyt, Keats-t, Byront, Musset_t, Verlai- ne_t, Jammes-í*, Rilkét, Baude'aire 53 versét, s Wilde-ot — hogy csak néhányat említsünk névszerint — fordító Tóth Árpád valóban az volli, akinek az összes Versfordítások kötetének bevezetője nevezi: egyike a magyar ifjúság európai irodalmi nevelőinek, ,,tul azon a hatoson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel ted és elért". Az elszánta h (Nyirő József — Révai kiadás) Csak egészen külsőlegesen, látszatra vezet Nyirő uj könyve, a régi, megszokott világba. A székely havasok alján kucorgó falvakba, ahol az emberi gondok és bajok úgy meg-: sűrűsödnek, hogy csak az elszántakban élő nagyobb tettnekészség nyit mozgásnyi teret, s villant látásnyi fényt. Különben ez a környezett nagyobbára csak a díszlet szerepét tölti be, hiszen alig találunk benne egyebet, mint az iró többé.kevésbé ismert fordulatainak, egyszer már elcsattant csattanóniak változatait, de valahogyan az alsóbb fekvésekben, kevésbé igényes, kevésbé mügondos feltálalásban. Valósággal nyüzsögnek benne az érdekesebnél érdekesebb, „lebilincselő" figurák, ritka emberi sorsok, színes egyéniségek. Érezni lehet: micsoda gazdag lehetőségeket nyújtott volna az irói feltalálás e bányaereinek gondosabb. elmélyültebb, művészibb eszközökkel való feltárása. Sajnos Nyirő az elbeszélés iránti igényét — csalódásunkra — a karcolatig s az anekdotáig szallitotta le s e kötet kivétel nélkül minden darabjának esetében megelégedett a tetszetős, de mü. vészilep igénytelenebb megoldással. Igv természetesen ez a kötet semmiben sem befolyásolja az Íróról alkotott eddigi képet illetve tehertételként nehezedik eddigi müvére. Annál inkább, amivel Nyirő jó iró, aki nem egyszer közelített meg olyan csúcsokat, amelyekről messzire nvilik kilátás. Mi ennek az útnak folytatását, elmélyítését láttuk volna szívesebben. A probléma-látást és megoldást inkább az anekdótikus könnyedség és játék helyett s a karcolat enyhe derűjét moso- lyogtatóra kihegyezett csattanóját szívesen elcserélnők olvan „véggel", megoldással, amelyhez kevésbé könnyen jut el iró és olvasó egyaránt. Tévedések elkerülése végett hangsúlyoznunk kell, hogy korántsem akarjuk a műalkotásból száműzni a humort, de az iró. nak meg kell hozzá teiemtenie a megfelelő gazdagságú hátteret. Különben a képviselői mivoltában szerzett élményei is maradandóbb hatás nélkül peregnek le az olvasóról. Nyírétől elvárnék hogy ebben a könnyebb múzsától ihletett válfajban is jobban megközelítse — a konkrét érzékeltetés kedvéért fordulunk példákhoz — egy Mikszáth vagv egy Móra ember-látosát és ábrázolását. Annál is inkább, mivel A.z »elszántak minden darabjában — még a kötet elején levő karcolatokban is — benne van a nagyobb lé. lekzet lehetősége. Csak elmélyülő műgond kellett volna szárba szökkentésükhöz, a tét. szetős, édeskés izekkel létrehozott megoldások helyett. SZABÓ ISTVÁN SáVfil1 fti&qygg ny- miniszleri titkár, volt parlamenti gyors- wwh jró> a gyorsírás egyetemi előadója Magyar és német tanfolyamok. gyorsíró- és géplréiskolám. Deák F.-u. 45. Telefon 17-77. Végzetteknek gyakorlóórák. Díjtalan ádásközvetités. Állami bizonyítvány
