Ellenzék, 1943. augusztus (64. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-07 / 177. szám
19 4 3 augusztus 7. ELLENZÉK 3 _ A Tisza mocsarai és a magyarosítás lilább román elmésetek az erdélyi kérdésről A bécsi döntés után alapított Bukaresti Román Történeti Intézet, melynek működése elé annakidején az egész román közvé lemény, a sajtómegnyilvánulásokból következtethetően, nagy várakozásokkal nézett, hosszú hallgatás után egy hatalmas, kétkötetes müvei lépett a nyilvánosság elé. A munka a „Siebenbürgen“ cimet viseli és előszavában Giurescu Konstantin, az ismert, miniszterviselt történészprofesszor kilátásba helyezi, hogy az olvasó elsőrangú szakemberektől, magas színvonalon, pontos adatokkal alátámasztva, végre tárgyilagos képet nyerhet az erdélyi kérdés igazi mibenlétéről. -A két vaskos kötet nagyszámú munkatársa — ismert nevek a román tudományos életben — történelmi, néprajzi, statisztikai, gazdasági, politikai cikkek hosszú sorával igyekszik bizonyítani, hogy „Erdély román föld“. Mivel megjelenését két anyaggyűjtésre felhasználható esztendő előzte meg s az intézet célkitűzései is oly nagyigényüek voltak, érdeklődéssel vesz- szük kezünkbe ezt a nem számunkra, de nagyrészben rólunk Írott müvet; vájjon a román tudósok e nagyszabású vállalkozása milyen uj adatokkal gazdagítja majd eddigi tudásunkat? Egészen megdöbbentő azonban az összbenyomás, mely akár csak futólagos átolvasás után is kialakul. Egyes kérdésekhez olyan tudósok szólanak hozzá, akik talán más szaktudomány terén tiszteletreméltó eredményeket érhettek el, de az adott esetben előttük eddig ismeretlen területen tapogatóznak. Ezért fordulnak elő azután olyan megmosolyogni való bi- zarrságok, mint pl. V. Mihăilescu cikke, melyben a szerző hosszasan bizonygatja a románság erdélyi őslakó voltát azzal a naiv érveléssel, hogy ma a románok vannak itt számbeli többségben (mintha bizony Északamerika mai angolszász többsége az indián lakosság késői jövevény voltát jelentené!), de mikor a történelmi ■ érvek felsorakoztatására kerülne a sor, akkor röviden igy intézi el a kényes feladatot: „a történészekre hagyjuk azoknak a durva tévedéseknek cáfolatát, melyekre a magyar elmélet támaszkodik“. Jellemző, hogy a „durva tévédések“ cáfolatára rnás szerző cikkében sem kerül sor. Illetékességi "kifogást, a kötetek nem egy cikkének szerzője ellen hozhatnánk fel, ami viszont a magas színvonalat illeti, azt sajnálatosan mérsékli a támadóélü, propagandisztikus hang, mely a magyar tudomány eredményei és képviselői ellen irányul. Igen büszke a szerkesztő arra, hogy minden cikk végén gazdag könyvészeti utalások teszik az egyes állítások hitelességét kétségtelenné, de ebben a vonatkozásban is kiábrándító tapasztalatokat szerezhet az olvasó, mert kiderül, hogy a jegyzetekben nagyrészt értéktelen, másodkézből származó, gyakran propagandacéllal készült füzetkékre, pam- fletekre történik hivatkozás a valódi források helyett, többizben pedig a szerzők vagy hamisan idézik forrásukat, vagy egészen mást állítanak, mint ami az általuk forrásként megjelölt munkában található. A legérthetetlenebb körülmény azonban az, hogy a számos cikk közül egy sem épül uj, önálló kutatásokra, egyik sem hoz a tudományos szakiroda- lomba eddig ismeretlen anyagot, hanem elejétől végig a román propagandairodalom unalomig ismert tételeinek ismétlésével találkozunk. Csodálatos tehát, hogy ennek a munkának megjelenésével az intézet két évig késlekedett, mikor az illusztris szerzők cikkeiket akár néhány nap alatt megírhatták volna, oly minimális a dokumentációjuk. Hacsak a német nyelvre való fordítás nem vette igénybe a többi időt! Tudatában vagyunk annak, hogy a fentiekben a lehető legsúlyosabb véleményt mondottuk ki, amit tudományos célzatú munkáról csak kimondani lehet s az ilyen bizonyítani is kell. Mivel azonban köteteket írhatnánk, ha cáfolni vagy helyreigazítani akarnók mindazokat a tévedéseket, pontatlanságokat, elírásokat, hamis értelmezéseket, légbőlkapott állításokat, céltudatos ferdítéseket, melyektől a „Siebenbürgen“ hemzseg, úgy hisz- szük, elég, ha jellemző példának egyetlen cikket mutatunk be kellő széljegyzetekkel kisérve. Someşan Laurian ur az erdélyi magyarokról ir „tanulmányt“ s bevezetőben megállapítja, hogy „a középkor folyamán az erdélyi tér egyetlen maradandó népi jelentése a románság. Hogy erről a valóságról meggyőződjünk, nem szükséges mindenáron azonnal írott krónikákhoz, okmányokhoz folyamodni“, mert a ma is Erdélyben élő románság maga „eleven bizonyíték“. Rendkívül különösnek találjuk, hogy egy történeti kérdésben valaki éppen a történeti források tanúságát tartsa mellőzhetőnek, de mélyen átérez- zük Someşan ur nehéz helyzetét s megértjük eljárását, ugyanis az összes történelmi források az ő állításának éppen ellenkezőjét bizonyítják. Az 1301 előtti évekből származó hiteles oklevelek Ke- letmagyarországon mintegy 1000 lakott helyet említenek s ezek közül mindösz- sze 9 a román lakosságú. Ne csodálkozzunk tehát, ha szerzőnk igyekszik a figyelmét ezekről a kellemetlen adatokról elterelni. Az adatok azonban ennek ellenére is léteznek és kétséget kizárólag bizonyítják, hogy a középkor folyamán a románság nenücsak hogy nem egyedüli maradandó népi jelensége volt Erdélynek, hanem ellenkezőleg, későn vándorolt be ide, mikor magyarok és szászok már régén ittlaktak. Someşan ur azonban a továbbiakban sem hagyja magát zavartatni a tények által. A honfoglaló magyarság szerinte évszázadokon át csak a Duna-Tisza közének északi részét, nehány megyényi területet tartott megszállva, a Dunántúlon és a Tiszától keletre egyaránt hatalmas román tömegek akadályozták meg terjeszkedését. Vájjon valóban nem tudja, vagy csak nem akarja tudni a szerző, hogy a X. század honfoglaláskori magyar régészeti leletek egész Nagymagyaror- szág területén százával kerültek és kerülnek elő, Erdélyben éppenugy, mint Sopronmegyében, a Balaton mellett éppenugy, mint Temesvár szomszédságában vagy Bácsmegye déli részén a Dunánál? Márpedig ezek másként nem értelmezhetők, minthogy a magyarság a szóban- forgó területeken már a X. században megjelent. Arról sem értesült talán Someşan ur, hogy néhai Drăganu Miklós elméletét a dunántúli középkori románokról Kniezsa István professzor maradék nélkül megcáfolta? Nem, bizonyára nem, mert ime következtetéseiben merészen továbbmegy s mostmár teljesen képzelete szárnyaira bízva magát, uj világot fedez fel a tudomány számára, éspedig a Tiszamentén a középkorban állítólag elterülő 20—28.000 négyzetkilométer kiterjedésű mocsárvilágot, ' mely szerinte a XVIII, századig teljesen lakatlan volt s mely a magyarságot évszázadokon keresztül elválasztotta Erdélytől, egész évszakokra lehetetlenné téve a közlekedést. Persze azzal nem törődik, hogy Csánki Dezső régen megjelent munkájában (Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, I. és II. kötet) felsorakoztatott kétségtelen hitelű adatok bizonyítják, hogy a XV. században a tisza- menti nyolc megyének (Zemplén, Heves, Szabolcs, Szolnok, Csongrád, Csanád, Bács, Torontál) 1871 lakott helysége volt, a terület néptelenségéről beszélni tehát legalábbis kockázatos dolog, annál is inkább, mivel a szóbanforgó helységek óriási többségében magyarok laktak. A Tisza árterétől keletre Someşan ur természetesen mindenütt románokat tételez fel. Szerencsétlenségére azonban elköveti azt az elővigyázatlanságot, hogy példának okáért nehány vidéket közelebbről is megnevez, ahol a középkorban románok laktak volna s ezzel kilép az általánosságok jótékony ködéből és kiszolgáltatja magát a bírálatnak. Mert azt, hogy a Nyírség, a Hajdúság, Békés és Csanádmegyék, továbbá Becskerek környéke valaha is románlakta területek lettek volna, eddig még a legvérmesebb román propaganda sem állította s természetesen adatok tömegével lehet bizonyítani az ellenkezőjét. Előadásából kikerekedik igy egy, a Tiszától keletre elterülő hatalmas román ország, melynek népe Traianus császár óta él saját uralkodói vezetése alatt boldog zavartalanságban, amig a magyarok át nem törnek a Tisza mocsarain, a román uralkodókat el nem űzik s a földet el nem „rabolják“ az őslakosságtól. A magyar. király, egyház és nemesség birtokain román jobbágyok dolgoztak, a magyar hódítás után is Keletmagyarorszá- gon csak vékony tisztviselő és nagybirtokos réteg volt magyar, a nép tömegei mindig is románok maradtak. Igaz, hogy nemsokkal tovább megállapítja, hogy a nemesség, amelyik „elrabolta“ a románok földjét, többségében román eredetű volt, ez a kis zökkenő azonban, bár az előbb mondottakat alaposan megingatja, nem rendíti meg szerzőnk nyugalmát. Pedig nehezen tudjuk megérteni, hogy ha a magyarok „elrabolták“ a románok földjét, hogyan keletkezett akkor mégis egy román birtokos nemesség s hogyan magyarosodéit el ez a román nemesi réteg akkor, ha Erdélyben tulajdonképpen alig élt magyarság a középkorban? Ezekre a rejtélyekre Someşan ur nem ad feleletet, de felel rájuk a történelem. Régészeti leletek ■— legutóbb ilyen került elő Kolozsvárt is — bizonyítják, hogy a magyarság már a X. században Erdélyben élt, mégpedig nemcsak katonai megszállóként, hanem állandó telepes módján. A XII—XIII. századi oklevelekben a magyar falvak százai tűnnek fel, melyeknek földművelő jobbágylakossága is magyar volt. Mikor a románság első bevándorló csoportjai Erdély földjére tették a lábukat, a magyarság már a Szamos, Maros és a Küküllők völgyében régen meg volt telepedve. A románságot tehát a magyarság nemhogy megfosztotta volna földjétől, hanem egyenesen ,ő adott neki, a beköltözőnek földet, sőt a hadi érdemeket szerzett román kenézeket a magyar királyok a nemesi rendbe is felemelték. Az erdélyi nemesség azonban kezdettől végig magyar volt, érzelmében, nyelvében s óriási többségében vérségi- leg is. Éppen ez magyarázza meg, hogy a viszonylag csekélySzámu román nemesség olyan hamar beolvadt a magyarságba, bár erre senki sem kényszeritette, hiszen ma is élnek olyan magukat románnak valló, román anyanyelvű családok, melyek sokévszázados magyar nemességgel dicsekedhetnek. Someşan urat azonban ezek a tények sem érdeklik, őt a Tisza mocsarai meg- igézték s most a felfedezés dicsőségének minden cseppjét ki akarván üríteni, elméletét a végletekig kilovagolja. Elégtétellel állapítja meg, hogy a XVI. századig a magyarságnak saját országában olyan törékeny volt a hatalma, hogy „Mohácsnál a törökkel való első összecsapás alkalmával szét kellett zúzódnia“. Ugv látszik, semmit sem tud a Mohácsot megelőző másfélévszázados törökellenes magyar harcokról, Hunyadiról, Mátyás királyról, Kinizsiről és a többiekről s nyilván komolyan hiszi, hogy a magyarok Mohács mezején láttak először törököt. A „Siebenbürgen“ ilyen kitünően tájékozott magyar-szakértője ezekután szemrehányást tesz a magyar történészeknek, akik „egyszerűen kitalálták“, hogy Délmagyarország magyar lakossága a török háborúk idején pusztult ki, mert szerinte „azok a tényezők, melyek egy ilyen óriási terület lakatlanul maradását okozták, a mocsarak, a tavak, a futóhomok és mindenekelőtt a katasztrofális árvizek voltak, melyek az állandó letelepedésnek még a kísérletét is lehetetlenné tették“. Érdekes lenne tudnunk, vájjon mit szólna ehhez a remekbeszabott ötlethez annak a közel 3000, nagyrészt magyar falunak lakossága, mely a XV. században Délmagyarország 10 megyéjében lakott? Mindenesetre azt mi is megmondhatjuk, hogy Someşan ur állítása már nem is „egyszerű kitalálás“, hanem igenis, komplikált, nyilván az állandóan emlegetett mocsarak kigőzölgésétől ihletett képzelgés. A talaj ilyen kitűnő előkészítése, „el- mocsarasitása“ után szerzőnk előhozakodik a tulajdonképpeni nagy mondanivalóval: a Tiszától keletre a magyar népesség csak a XIX* században keletkezett éspedig úgy, hogy a török kiűzése után betelepített német és szláv lakosságot, to-MíMeUttAá/iáa.: ASPIRIN vábbá a románság' egy részét a magyar nemesség céltudatos politikával elma- gyarositotta. így esett az erőszakos magyarosítás áldozatául Hajdú, Szabolcs, Ung, Bereg, Ugocsa, majd Szatmár és Szilágy vármegyék ősi román népessége. Someşan ur itt Szabó István „Ugocsa megye“ cimü kiváló müvének nehány lapjára hivatkozik, a megadott helyeken azonban jellemzően éppen az ellenkezőjét találjuk napnál fényesebben bebizonyítva, kiderül ugyanis, hogy Ugocsame- gyében a románság jóval a magyarság után jelent meg s később a magyar lakosság rovására terjeszkedett. Újabb településtörténeti értekezések hatalmas adatanyagának alapján tisztán látjuk, hogy pl. Bihar- és Szatmármegyékben is hasonlóképpen vesztett tért a magyarság a szaporodó románság előtt. Someşan ur azonban hidegvérrel terjeszti a külföldi közvélemény elé saját téves nézeteit úgy, mintha azokat magyar tudósok munkáiban olvasta volna. Miután a Tiszamentével végzett, Erdélyre tér át s kijelenti, hogy az itteni román tömb egységét a magyarosítás már nem tudta megbontani. Az erdélyi magyarság szerinte ma is csak „fluktuáló városi elem“ vagy birtokos nemes; kis szigeteket képez a román őslakosság nagy tengerében s ráadásul sem földet nem müvei, sem ipart nem űz, hanem parazitamódon élősködik a román és szász dolgozók munkáján. Mert hiszen a városokat románok és németek alapították s csak a XIX. században nyert némelyikük magyar szint az elmagyarosodott németek, örmények és zsidók által. Tulajdonképpen nincs is Erdélyben igazi magyar néoesség, a székelység maga is a magyarok által annakidején hadifogságba hurcolt s elmagyarositott idegen nép. Anélkül, hogy megmagyarázná, hogy vájjon, ha nem volt Erdélyben magvarság, az általa feltételezett nagymérvű magyarosodást ki irányította (talán csak nem ezt Is a. románok tették?!), szerzőnk minden er- délvi magyarról feltételezi az idegen eredetet: a nemesség román, a városi polgárság német, örmény, zsidó, a székelység valamilyen ismeretlen nem-magyar származású, magyar földműves parasztréteg pedig szerinte egyáltalán nem létezik,. Ezeket az utóbbi állításokat, tekintettel arra, hogy mai viszonyokra céloznak, már nem is kommentáljuk. Csak megdöbben* ten állunk a hihetetlen tudományos eltévelyedés előtt s megkérdezzük: azt hiszik vájjon a „Siebenbürgen“ szerkesztői és irói, hogy hasonló eszközökkel hatni lehet józan ítélőképességgel biró, müveit emberekre, vagy, ha tájékozatlanságukat kihasználva mégis sikerül egyeseket megtéveszteni, lehetnek-e tartósak azok aa eredmények, melyek ilyen alapokra épülnek? (T. I.) Az időzített bombák még; mindig robbannak Ploestiben Bukarestből jelenti az MTI: Ä Ploeşti J ellen intézett bombatámadás nyomán a hatóságok felhiyták a figyelmet arra, hogy időzített bombákat és olyan tárgyakat is dobtak le, amelyek egyszerű érintésre robbannak. Több kiváncsi lett már ennek áldozata. A hatóságok csütörtökön falragaszokon hívták fel a figyelmet arra, hogy mindenkinél legyen okirat, mely személyazonosságát igazolja. ‘ Stimson amerikai hadügyminiszter 3 brit híriroda jelentése szerint a Ploeşti . elleni amerikai légitámadásról közölte, hogy az amerikai légierő összesített vesztesége a harcbavetett repülőgépeknek: igen magas hányada. Közlése szerint az olajvidék felett Í5—20 repülőgépet lőttek le, s ezenkívül még 15 vagy 20 gép eltűnt. A Törökországban leszállói kényszerült gépek száma szerinte 8. Rémdráma a tanyán KECSKEMÉT, augusztus 7. (MTI ) Felsőszentkirály-pusztán a H. Kiss József gazdáik oldó alkalmazásában lévő Pál Ferenc &8 éves lovászlegény szemet vetett a gazda örökbefogadott 15 éves Tei’éz leányára. A gazda az udvarlást megtiltotta. A legény erre kilépett szolgálatából. Amikor a leány egyedül maradt a tanyán, Pál Ferenc felkereste és megkérte a kezét, de a leány visszautasította. A legény ekkor kerékpáron 1) az arohant, magához vette élesre fent kését, berontott a tanyára és a leány felé színi. A leány védekezett. A kés jobbkezén átvágta az ütőeret. Pá 1 a menekülő lány után rohant a konyhába, ahol a leányt földre tepertő és a kést a mellébe szúrta. A szúrás a főütőeret és a légcsövet érte- A fiatal leány pillanatok a la 11 elvérzett. A gyilkos ezután saját nyakát vágta el és az éles késsel majdnem lemetszette a fejét. Rövid idő múlva meghalt. Angoranyulszärt az ujonnan életbe léptetett legmagasabb árakon, bármely kis vagy nagy mennyiségben készpénzért vá-sáro’, ki. vánságna tiszta vagy kevert angorafonat* ra átcserél gépiizemü angoraíonóda, az „ANGORATEX". Angoratonó és kikészítő Kft., Budapest, IX..'Pápai ístvAn.u.
