Ellenzék, 1943. június (64. évfolyam, 123-144. szám)
1943-06-26 / 142. szám
1943 Junius 26 ELIiENZER írtca: Végh lósssel Sokszor gondolok arra» hogy mi történnék, ha mindazok a nagy szólamok és ígéretek megvalósulnának, amelyeket nyilvános gyűlések, társai- dalmi összejövetelek és egyesületi alakulások alkalmával az ünnepi szónokok bejelentenek. Mert valljuk be egész Őszintén: nagyok voltunk a fogadkozásokban a felszabadulás óta eltelt három esztendő óta! A világot is meg lehetett volna váltani annyi hangzatos jelszóval, amennyivel a különböző ünnepségek alatt elhal- moztuk a nagyérdemű közönséget és nem lennénk tárgyilagosak, ha azt állítanánk, hogy a nagyvonalú gondolatok hirdetői „blöffölni“ akartak és nem gondoltak csakugyan arra, hogy célkitűzéseiket valóra váltják. Gyakorlati eredmények helyett még» is mi történt? Egyre jobban 'rádöbbenünk arra, hogy túl vagyunk szervezve. Szétforgácsclódnak az erők és a sok gyűlés, ünnepség, társadalmi fogadkozás lassan-lassan a legtiszteletreméltóbb nemes célokkal szemben is fásulttá teszi az embereket. Ha beismerjük a hibáinkat: ez már a legbiztosabb ut a javulásra. Megtörtént tehát a kezdeményezés a társadalmi ecjyesiiletek maradéktalan együttműködésének megszervezésére. JÓI emlékszünk még az egyesületközi együttműködés kolozsvári megalakítására. Mapa Antal István, rlr. nemzetvédelmi és propaganda- ügyi miniszter jött is Kolozsvárra, aki az uj magyar élet egyik leghi- vátottabb zászlóvivőjs. Főérdemei vannak a magyar megújhodásban és mér a Gömbös-kormány idején irányitó szerepet gyakorolt az uj magyar társadalom kialakításában. Mindaimyiunkban megvolt a jó szándék, hogy mindazokat a gondolatokat becsülettel fogjuk szolgálni, amelyeknek jegyében a társadalmi együttműködés létrehívására összegyűltünk. Tisztikart is választott a nemzeti együttműködésre létesült alakulat. Városunk és a megyo tiszteiéi reméltó társadalmi vezetői közül került ki az uj alakulat tisztikara. Meg vagyok győződve arról, hopv mindannyian a lehető legnagyobb lelkesedéssel láttak munkájukhoz, Tegyük fel most néhány hó- n p múltán mégis a kérdést: Megtörtént-e az erek összefogása? Rádöbbentek-e a különböző egyesületek arra, hogy a jelenlegi helyzet egészségtelen és káros? Alávetették-e magukat a nagy nemzeti gondolatnak, amely az egységes nemzed lélek, kialakítását célozza? Önmagunkat ámítanánk, ha ezekre a kérdésekre habozás nélkül „igennel válaszolnánk. Pedig a nemzeti együttműködés megválasztott vezo tŐíbeh kétségkívül megvolt a jó szándék, honv ne az Egyesületek Egyesületét alakítsák meg, hanem olyan szervezetet bivianak életre, amelynek keretei között egységes irányítás é" vezetés mellett mindenki megtalálta a maga munkaterületét, anélkül, hogy elfecsérelnénk az eddig kialakult és jól bevált eredményeket. Azt láthattuk, honv nem jutottunk még el odáig, amikor az egyéni érdek és a szűk keretek között meghatározott célok háttérbe szorulnak a közösség parancsai előtt. Holott mindenki beismeri, hogy ennek igy kellene lenni Beismeri, de csak elméletileg. Ebben a mondatban a hiba okára is rámutattunk. Másként értelmezzük az .elméletet és másképpen cselekszünk. Vagyis, szive*, sen helyeslőnk magasröptű elmefuttatásoknak. Lelkesen szorongatjuk azoknak kézét, akik irásbán vagy élőszóban kifejtik, hogy szebbet, jobbat és a jövendő Magyarország felépítését szolgáló újabbat kellen? teremteni. A gyakorlatban azonban nem változtatunk semmit a magunk egyéni munkaterületén. Szinte csökönyösen elhárítjuk magunktól azt a gondolatot, hogy az uj magyar társadalom kialakítását elsősorban önmagunkon kellene kezdenünk.- Ha mi már eredményre jutottunk, íiszia lelkiismeretiel kiállhatunk a fórumra és másoktól is megkövetelhetjük a hasonló nyilvános számadást! sen sokát adnak. Szorgalmasan tanulmányozzák a cimcrekre és előneveltre vonatkozó adatokat és Erd£\y nagyszerű heraidikusának, a kiváló ! keőpeczí Sebestyén József bátyánknak talán soha életében nem volt I annyi dolga cimerfestésekkel. mint a felszabadulás óta éltéit három év 1 alatt. ELMÉLET ÉS GYAKORLAT! Magyar életünk, számtalan területén találkozunk a keltő közötti éles ellentéttel. Évek óta ostorozzuk a címek és rangok beteges kihangsulyozásáf. A név és nemesség fogalmának igazi értelmezésére elfogadtuk az uj Európa hitvallását, hogy „mindenki annyit ér, amennyit dolgozik“. Még- sincs bátorságunk mindenkitől megkövetelni, hegy ezt az elvet a gya- korlatban is megvalósítsa. Valamelyik nap régi irataim és könyveim között rendezgettem. Sok régi irás és szakadozott könyv került a kezembe. Többek között diákköri könyvek is. Emlékszem, hegy volt egy idő diákkoromban, amikor a történelmi tanulmányok alapján irtózatosan tetszett nekem a rendiség romantikája. Hej, de szép is lehetett, amikor őseink karddal a kezükben kiérdemelték a neun ességet, nemeslevelet kaptak és előjogokat élvezhettek. Kétszeresen boldog lettem, amikor megtanultam a családi címerünk heraldikai jelentését és ebben az időben állandóan odaírtam a nevem mellé a nemesi eiőne- vilnket. Sőt, Uram bocsáss meg — nem tagadhatom le, mert a fakult irás rám bizonyítja — még öt pontot is tettem kacskaringós aláírásom után. Ahogy több mint húsz esztendő távlatából visszaidézem ezt a korszakot, arra is rájövök, hogy az öt pont alatt a nemesi ötágú koronát akartam egyéni ötlettel jelképezni. Ebből a betegségemből néhai nagyapám gyógyított ki, aki olyan alaposan rámpiritott, hogy még ma is ei- szégyellem magam, ha eszembe jut, milyen bölcs szavakkal tette porrá a felágaskodó gőgöt, amellyel többnek képzeltem magam, mint az, akinek nincs előneve. Pedig róla igazán tudtam, hogy nagy ember. Számtalanszor áhítattal hallgattam fejtegetéseit a felekezeiközi békéről és az élet legigazibb céljáról, az ember- szereiéiről. Később pedig a kisebbségi sorsban mind jobban értékeltem, hogy mit jelentett a patriarkális kort megírt unitárius püspök szerepe az erdélyi magyar éleiben. Úgy tűnik ma előttem a diákköri címkórság, mint drákcsiny és rossz álom! Dehogyis jutna eszembe, hogy előnevet, vagy ötágú koronát tagvek a névjegyemre? Mégis nap-nap után látom, hogy igen tekintélyes és tiszteletreméltó barátaim erre rettensteElméletileg mindannyian azt mondjuk: gyerekei dolog az ilyesmi, megmosolyogni, való romantizálásüA rossz;ndulaiuak azt is hozzáteszik: magyar betegség! Mégis találnak rá kibúvót. Hogy: nem azért, de... Nem magamért, hiszen én úgyis tudom, hogy nem jelent semmit. De hagyománytisztelet van bennem, a gyermekeim, a családom kedvéért stb. Nézzünk csak meg egy-egy esküvői, vagy eljegyzési értesítést! Bizony isten, szinte elszédül az ember néha, amikor beletekint az előnevek tömkelegébe! Mintha csak nem is recsegne, ropogna körülöttünk a világ, hanem minden azon múlna, hogy ki hány őst tud felmutatni! Nem akarom újra és újra felsorolni azokat a példákat, amelyeket már annyiszor hangoztattunk! Az eredményen úgysem lehet ezzel változtatni. Sajniös, más az elmélet és más a gyakorlat világa és még nem jutottunk el odáig, hugţr a gyakorlat az elméletek tiszteletreméltó elvűinek megfeleljen! Mert ha mindenütt megmosolyognák azokat, akik előneveltben és nemesi koronákban élik ki magukat, senkinek sem jutna eszébe ilyesmit a neve mellé bigy- gyeszteni. Azt a bölcs igazságot mindenki elismeri és gyakran önmagán, is tapasztalja, hegy legjobban a nevetségesség gyilkol. Ki kockáztatná meg, hogy ilyesmiért esetleg egy életre nevetségessé tegye magát, ha egyszer és mindenkorra számolnia kellene azzal, hogy a korszellemmel száll szembe, ha szivárványszínű világot hajszol? De nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ezt az egészségtelen világot egészen száműzzük és jóindulatulag szemet hunyunk a rangkórság gyakorlati felburjánzásával szemben... ba írjuk a dörgedelmes cikkeket, ha a hivatalokban figyelmeztetnek rá, hogy „Öméltósága jelenleg nem fogadhat“, vagy a „kegyelmes ur éppen most utazott el“. Amíg a gyakorlat nem ad igazat az elméletnek, addig nem lehet mélyreható változásokat megvalósítani. Vagyis, amig a hiúságot nem győzi le az egészséges gyakorlati érzék, addig az elmélet csak elmélet, elismerésreméltó szép eszme marad ... Szidjuk a strohmanokat? Ferde kinövései a magyar életnek! Kétségbevonhatatlan adatokkal megállapítjuk, hogy a jogosítványok tulajdonosainak javarésze nem felelt meg annak a várakozásnak, amelyet a nemzet fűzött hozzájuk. Nem sáfárkodtak úgy a beléjük helyezett bizalommal, ahogyan joggal elvártuk volna tőlük! így szól az elmélet, amelynek helyesel az egész közvélemény. Lássuk most a gyarkolatot! Ki ve’- szi magának azt a bátorságot, hogy az illető szemébe is megmondja: Téged értéktelen konjunkturalovagnak tartalak, aki hasznot akarsz huzni az idők szelleméből és közösségi áldozatok helyett saját pénztárcádat szolgálod!“ Tréfásan megkérdezünk ugyan néha egy-egy jogositványost, hogy mennyit adott közösségi célokra, de rögtön el is hallgatunk, amikor az illető a nagy adóterhekről, a kereskedelmi viszonyok fokozatos megnehezedéséröl és más közgazdasági szólamok barrikádjai mögül elkezd védekezni és kisüti, hegy mi a kis fixfizetésünkkel százszor boldogabb emberek vagyunk, mint ő a sokezer pengős havi jövedelmével, De ha visszavonnának egy-két jogosítványt, ha a nyilvánosság előtt rá- sütnénk valakire, hogy közönséges strohman, akkor egyszeriben megváltozna a helyzet. Ha érezhető lenne az állami és társadalmi retorzió, akkor azGk is másként sáfárkodnának, akik most sietve megnyugtatják a lelkiismeretüket és kézlegyintéssel napirendre térnek a rájuk is vonatkozó megállapítások felett. RÖVIDESEN MEGJELENIK BORBÉLY ANDOR s NYELVÜNK VÉDELMI ÁRA 8 PENGŐ CÍMŰ KÖNYVÉ. MINDENKIT MEGTANÍT A HE'YES MAGYAR FOGALMAZÁSRA MEGRENDELHETŐ A Z „E S T I L A P“ KIADÓHIVATALÁBAN Miért nem kéri ki magának min- j den hivaialfőnök a legerélyesebben, : hogy szembe „exceiiíenciázzák“ és í szembe „méllóságosozzák“? Jóleső ér- ! zés volt hallani, hogy Teleki Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület i gazdakör! értekezletén igy válaszolt egy fiatal gazdának, aki Öméltóságának szólította: „Gazdatesivérem, bizonyára uj tag közöttünk, máskép tudnia kellene, hogy nálunk csak ilyen megszólítások vannak: „elnök ur“, „felügyelő ur“ stb....“ Mert Teleki Béla csakugyan komolyan gondolja, hogy a folytonos mái- tőságosozást ki kell irtani a magyar életből és minden alkalmat felhasznál arra, hogy rápiritson azokra, akik úgy hiszik, hogy ez nem lehet másként, megsértik és nem adják meg azt neki, ami „dukál“, ha nem címezik Öméltóságának, vagy méltó- ságos gróf urnák. A közelmúltban egyik igen tekintélyes tudósunkkal folytattam vitát erről a témáról. Körülbelül azokat mondottam el, amiket üt leírtam. Egyszerre csak azt kezdtem észrevenni, hogy a fejtegetéseim nem nagyon tetszenek, Mag is jegyezte: „A méitóságos cím kell a tekintélyhez. Érdemek, közéleti munkásság elismerését jelenti!“ Holott mindannyian tudjuk, hogy a tekintélyt nem a méitóságos cím adja meg. Lehet valaki százszor méitóságos, ha egyébként értéktelen ember és közösségi szempontból nem szerzett érdemeket a magyar életben! És szívesen elismerjük az értékekei és tekintélyeket akkor 's ha nem kell címzésekkel tisztelnünk őket. Addig azonban hiába ostorozzák a parlamentben a rangkórsáyot és üiáLegven hát vége az elméletek világának! Legyünk mindenben méltóak a történelmi időkhöz! Szálljunk szembe azokkal, akik nem ismerik fel az idők parancsát és gyengeségből vagy érdekkajhászásból megakadályozzák az egységes magyar nemzetiélek kialakítását. Legyen a gyakorlat embere a magyar, hiszen egész történelmünk azt bizonyltja, hogy tragikus árat fizettünk azért, hogy annyiszor belefeledkeztünk a hazug romantika álomvilágábii. Tűnjék el az elmélet és a gyakorlat közötti különbség és ekkor csakugyan hozzáfoghatunk a népi és szociális Magyarország felépítéséhez! NEGYEDIK ÁTDOLGOZOTT és bővített kiadásban JELENT MEG: MOLNÁR—JOV1TZA: I^ADlÓSOIi tiÖNYVE 480 OLDAL, 467 ÁBRA. FÜGGELÉK: HOGYAN OLVASSUNK KÉPLETEKET? ÁRA 12 PENGŐ Kapható az „fíLLENZÉK* KÖNYVESE 1L TB - N Kolozsvár, Mátyás király- 4ér 9. Vidék re utánvétté! is azonnal s álli .iuk. f r írm f iTinmrmrii—Bffi—r wai /.' íl 1LMÉL1T ÉS flYMQBLAT
