Ellenzék, 1943. június (64. évfolyam, 123-144. szám)
1943-06-19 / 137. szám
ELLENZÉK 19-J3 j u ii ţ u M 198 Törté ii et irns és felek elfogultság Az ERDP.LYl SZEMLE ezcvi áprilisi száma, ban — mélyre nemrég hívták fel flgyelmeru<'t — Perédi György borából ismertetés jelent meg .1 ,,Kolozsvár, egy magyar város ezer esztendeje" cinúi albumról s ezzel kapcsolatban az albumban közö’t ,,Kolozsvár a ma- gvai történelemi» -n" cimü tanulmányomról. Az ingerült hang s a tudományé* müvek bírálatánál merőben szokatlan, személyes élű bántó megjegyzések, továbbá a komoly, adutokkal támogatott ellenérvek teljes hiánya (elmentemnek a válaszadás alól, tartozom azonban ezzel a jóhiszemű oi\ásóknak és elsősorban kiadómnak, annál inkább, mivel az üggyel nevem említése nélkül — már a napisajtó is foglalkozott. „Hitvitázó elfogultsága, elsiklott, értéktelen, tapintatlan, ildomtalan, éret’en" és ha- tonló jelzőkkel méltatott tanulmányomról megá'lapitja, hogy benne a Kolozsvár törté- netében szerepet játszó szemé'y iségeknek, ha azok nem reformátusok voltak, érdemeit elhallgatom, sót, róluk beszélve, olyan jelzőket használok, melyek becsmérlőek és tapintatlanok. Rosszhiszeműségem il'usztráláöára a következő példákat ragadja ki: 1. elhallgattam, hogy Dávid Ferenc ,,nemcsak luteránus és unitárius, hanem ' református püspök is volt" s ebben középkori szellemű, kirívó elfogultságot vél felfedezni: 2. Petrovicsról és B'andratáról azt irtain, hogy ,,a reformáció barátai voltak", pedig egy vallásnak nem .barátai", hanem ,,hívei" vannak; 3. János Zsig mond szerintem ,.Dávid befolyása alá került", amit még „egyetlen történetiró" sem mert leírni, hiszen az igazság az, hogy „elfogadta Dávid indokolásait, fejtegetéseit a hitviták során"; 4. Dávid „köré gyűlt kalandorokéról beszé’ek, mikor azokat említem, akik őt a zsidózás felé való hajlásra bírták, ami „egv törvényesen elismert, ma is élő vallás hivőive! szemben olyan taointatlanság, amelyre jóizlésü embernek jelzője nincs"; 5. i’yen könnyelműen" kezelem a jelzőket mindenütt ahol nem reformátusokról van szó, példáu' báró Jósika Jánost „maradi gondolkoz.ásu- nak" titulálom. Végül, semmive' sem bizonyítva, hozzáteszi, hogy „az ilyen lapsusok hemzsegnek". Mindezekből pedig azt a meglepő következtetést vonja le, hogy tanulmányom „üszköt dob egy történelmi egyház hazafedelére". Bármennyire is hízelgő leheti rámnézve, hogy va'aki szerény soraimnak ilyen herostratesi jelentőséget (tulajdoníthat, nemcsak azt kell leszögeznem, hcu*y ilyen szándék távol állt és áll tőlem, hanem azt i6, hogy a fenti mutatványok s a munkámban á’litólag „hemzsegő" többi „lapsusok" 6em értelmezhetők igy. Ami Dávid Ferenc református püspökségét illeti, említésének hiánya még akkor sem val- lana középkori elfogultságra, ha — mint ahogy azt a bírálat szövegezése félrevezető módon sejteti — luteránus és unitárius püspöki mivoltát valóban említettem volna, mer' az a bizarr gondolat, hogy Dávid Ferencet a | reformátu6ságnak valamiért szégyelcie kellő- j ne, meg sem fordult a fejemben, aminthogy . alig hiszem, hogy egyetlen unitárius is meg- ! tagadná őt azért, mert az unitárius vallást ei- j hagyva, a zsidózó szekta megalapítója leit j Bírálóm rosszhiszemű feltételezése azonban I már azért sem állhat meg, mert munkámban j Dávidnak semmiféle püspökségét nem emit- | tettem, igy tehát nem állhatott módomban lu- \ teránus és unitárius püspökségét kiemelve re- ' íormátus püspökségét tüntetőleg elhallgatni. Mivel nem Dávid életrajzát, hanem Kolozsvár történetét akartam ismertetni, nem térhettem ki változatos pályafutásának minden részletére, de ez talán nem azonos a középkori szellemű elfogultsággal. Azt a részletkérdést, hogy Petrovics és Blandrata a reformációnak „barátai" vágy „hivei” vo’tak, a stiláris finomságokkal hivatásszerűen foglalkozó nyelvészekre bízom, mindenesetre azonban a „lapsus" meghatározást ebben a tekintetben kissé elhamarkodottnak, a kifogást magát pedig neve'séges kötekedésnek tartom. A bíráló maga is .láthatólag János Zsigmondra és Dávid | környezetére vonatkozó megjegyzéseimet tart- j ja sérelmeseknek, ezért azt hiszem, elég, ha j ezekkel foglalkozom komolyabban. Bírálóm } szerint eddig még egyetlen történész sem irta i le azt, hogy János Zsigmond fejedelem Dávid Ferenc befolyása alá került s -ez a feltété’e- zés sértő. Őszintén szólva, nem értem, hogy miért lenne becsületbevágó bárkire, még egy fejedelemre nézve is, hogy egy olyan g’/uj'ó hatású, nagyarányú egyéniségnek a befolyása alá került, mint amilyen Daniid vo’t, de ha ezt mégsem tekintené valaki hízelgőnek, azt mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy állításomat, nem az ujjambó! szoptam. Igenis, leírta ezt már előttem Is történész, s.őt egy o>van kiváló történész, akinek munkáját —1 feltételezem — Perédi szerkesztő ur is olvasta, c-ak pillanatnyilag megfeledkezett róla: Székifii Gyula, akit még eddig senki sem vádo't meg református elfogultsággal. Ő írja a „Magyar történet" III. kötete 306. 'apján a kivetkeződet: .János Zsigmond... akaraterejének gvöngeségét s önállói lanságát/ jellemzi, hogy udvari paoiának a lüfTieránizmustól való elhaj'ását a kálvinizmuson át egész az uni- tárizmuslg híven követte s mindenki tudta erdélyben, hogy a fejede’eun szájából főpapja. Dávid Ferenc beszélt éveken át". Azt hiszem,^ hogy a fennt'ek a ..befo.lvás" minden ismérvét kimerítik., sőt... Nem akarom azonban felelősségemet Szekfiire 'áthárítani. akinek szavai munkőm írásakor niem inspirálták kifejezéseimet, mert meg vagvok győződve, hogy minden tárgyilagos történetíró, aki ismeri a kpr forrását, csak ezt 'a véleményt képvise'- heti, melyet 'ehát nem én fedeztem fel az •unitárius felekerzejt m'yrbotrán'koztatására, hanem egyszerűen elfogadtam mint a törté- net'ndomány ezidőszerint ta’talânoş érvényű álláspontját. aFLsonló, sőt ha .lehet, még kirívóbb ,ív. eset ama bizonyos „kalandorok kai kapcsolatban. Aki valamennyin' is ismén a/ unitárius egyház történetéi, az nyilván iá- jött, bogy Sommer Jánosra', Paleolog Jnknbr i Cs Glii ius Mátyásra gondoltam, akiknek, hatására, mint azt a kitűnő unitárius egyház- történész, Gál Kelemen is megállapította (A kolozsvári unitárius kollégium története II 366., 372., 507.) kezdett hajlani Dávid Ferenc a zsidózó hit felé. Azt, hogy nevezettek kalandorok. voltak, szintén nein én találtam ki Sommertül Gál Kelemen cáfolat ne.kül idézi Szilágyi Sándornak, Erdély nagy történet írójának megállapítását, mely szerint „kora legügyesebb kalandorainak egyike" volt (i. m 367.). Paleolog Jakab regényes pályafutása már korában is gyanutkeltó volt, a kolozsvári unitáriusok szükségesnek látták, hogy egyenesen Chios-szigetére küldjék ki megbízottaikat, liogv az iskolájukhoz tanárnak meghívandó különös ember múltját lenyomozzák F.lete csupa vándorlás, sehol sem tud megmaradni, mig végül Rómában elfogjak é*> megégetik. Amint Gál Kelemen idézi |i. m. 370), „a tárgyalás alkalmával a birák megállapítottak róla, hogy címei hamisak... hogy ő egy züllött kalandor, aki cigányokkal vándorolt s megkísérelte börtönét kitörni s hogy fiaidban szédelgő, csaló a leggonoszabb fajta- ból". Az ellene felhozott vádak valószínűleg csak részben igazak, a „kalandor" e'nevezés I azonban ezekután aligha nevezhető tapintatlanságnak. Gliriusról azt irja Gál Kelemen, hogy „nevét annyiszor és annyiféleképpen változtatta, hogy nehéz dolog megállapítani, vájjon mikor és hol, melyik néven szerepeli' (i. m. 507). Ezek után joggal csodálkozhatunk bírálóm merész és valóban tapintatlan álritj- san, hogy „ugyanolyan jogon használhatnák a kalandor jelzőt a katolikus történetírók a reformátusok úttörőivé' szemben is Nemcsak azért, mert a nagy reformátorok élete nélkülözi ezt a kalandos regénvességet, hanem mert a nevezett „kalandorok" törtéenlmi szerepe egyálta án nem azonos teszem Lutherével vagy Kálvinéval. Jelentőségüket vi'á- gosan felismerte Sze.kfü Gyula, mikor a „Magyar történet" III. kötete 268. lapján ezt Írja: ,az erdélyi korlátlan vallási fejlődés ana- baptizmu6 és a ve e kapcsolatos anarchia télé indul, ha már 1570-ben újra helyébe nein lép a két év előt'i 67.élső szabadságnak a fejedelmi jog s a vallaskerescsnek határt nem szab az államhatalom". Márpedig éppen az anabaptizmus az. melyet az á'talam ,,kalandorának nevezettek hirdettek s amelyet nálunk „zsidózás"-nak neveztek. S hogy Szek'ü vé'eménye nem rém'átás, azt az anabaptista Münzer Tamás németországi szereplésével í kapcsolatos felfordulás és a Debrecen lelki békéjét ugyanebben a korban feidu'ó Kara- c6onv Gvörgv anarchikus mozgalma bizonyi'- ják. Az erdékyi unitáriusok is felismerték ezt a fenyegető veszedelmet 6 hogy' gátat vessenek neki, maguk dobtik oda áldozatul Dávid Ferencet, akit a fejedelem éppen az unitárius vezetőemberek (Kendi kancellár, Blandrata tejedelmi tanácsos, Hunyadi Demeter, ki-sőbb unitárius püspök, stb) vádjai alapján ité t el, (lásd: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. III. 22 —29). A mai unitárius vallásban természetesen nvomát .sem találjuk azoknak a rajongó, veszedelmes eszméknek, meiveket Dávid Hirdetett élete végén s melyekből a szombatos szekta fejlődött ki, éppen ezért teljesen érthetetlennek találom azt a kitételt, hogy mikor ezekről a mozgalmakról érthetően nem helyeslés hangján emlékeztem meg, egyúttal „egy törvényesen ehsmert, ma is élő vallás hívőivel szemben" követtem el tapintatlanságot. 'A mai unitárizmust a szombatos szektával azonosítani: — hogy bírálómat idézzem — „ebbe az ildomtalanságba a mai korban nem esett bele egyetlen tudományosan kéo- zet‘ int-ellektnel se". Pedig bírálóm nyilvánvalóan az unitárizmus sérelmének tekinti sza- va mat, amit egyébbel, mint tör'éneti. ismereteinek hiányosságával nem tudok megmagyarázni. Szabad legven a figyelmet felhívnom arra, hogy e kényes kérdés tárgyalásánál Dávid Ferencet még a legtávolabbi célzással sem soro tam a „kalandorok" közé erről munkám bármelyik tárgyilagos olvasója meggyőződhetik Tettem ezt nemcsak azért, mert a magvar kultúra e nagy személyiségével szemben köte’es tapintatot éreztem, hanem azért is. mert ecésT lel'kialkata különbözött ezekétől, akik. miu'án tanításaikkal a leikék békéjét felkavarták, mike- áldozatot, eset’eg vértanuságot kellett volna vállalniok hitükért, elhagyták Erdélyt, me'vhez semmi kapcsolat nem fűzte őket. Dávid eleinte maga is szorongássá’ figyelte áz idegen hitujitók működését, „viszályaikkal felzavari-ák az epybázat" paraszolta 1573-ban az akkor még Krakkóban fartóvkodó Paleologhoz ít~*» levelében s ha később engedett is hatásuknak, ezt a tévedést bátor helytállásával és szenvedésével ’evezekelte. Dávidnak élete utolsó éveiben vallott vallási felfogását nemcsak azért kell tévedésnek tekintenünk. mert eltért minden keresztény felekez.et közös alapigazságáról, hanem mert az anabaptizmus és a zsidózás utegvengetésévei Erdé’v belső békéiének fe'borulását — t-erm-'szetesen szándékán k’vü! — készítette elő. Nem h'hetem, honv ebben a kérdésben minden nűíudatos unitárius hivő ne értene velem egvet s különösen ma. Magyarországnak a keresztény ku’tura védelmében vívott hősi harca napjaiban ne tagadna meg minden közösséget olyan — akár réomu't, akár mai — 'áramlatokkal. me’vek éppen ennek a keresztény életrendnek fennmaradását veszélyeztetik. Ez nem je'enti azonban a/f hogy a magvar unitáriusok ne tiszteljék abban a Dávid Ferenc* ben, ek:? még a 7«:d ázó eszmék nem é*-intev- tek. vallásuk alaniCint aminthogy Erdély reformátusai sem tagadják meg, a kegyeletet és tiszteletet attól a Dávid Ferenctő’., aki a kálviui/iuiis lelkes előli arcosa és e!«ő erdélyi püspöke voll. Minden magyarnak pedig, le- lekezel különbéig nélkül, meg kel' hajolnia David nagy szelleme, magyar irodalmi érdemei és igazságszomjazó, buzgó Istenkereső lelkiilete előtt, libben lálom s 'atja — nem kételkedem — minden müveit magyar ember Dávid Ferenc emlékének méltó megőrzését. Mikor tanulmányomat irtain, ugyanezek a szempontok vezettek, éppen ezéit tiltakoznom kell minden gyanúsítás e len, hogy soraimba felekezeti elloguttság keveredett volna, inert az egyetemes keresztény magyar szellemisig melletti kiállásomat, amit megtagadni még a leU-ke/.etieskedi 6 gyanújának e'hari- lusu kedvéért sem fogok, nem lehet annak nevezni. Érthető tehát, hogy ha Perédi szerkesztő ur sorban utolsó kilogasát, t. i., hogy minden nem református történeti személyiséggel szemben méltánytalan megítélést alkalmaztam volna, d leghatározottabban vissza kel' utasítanom. A példa, melyet ennek bizo- nyitására lelhoz, rávilágít aira a szándékára. ' hogy az unitárius egyház vélt sérelmét egy ! misik magyar egyház, a római katolikus 6é- j relmévé is szélesítse s ezáltal annak hivei ' előtt is befeketítsen. Mikor br. Jósika János ■ ró’, a mult század elejének erdélyi kormány- I széki elnökiről azt állítottam, hogy „martad: I gondolkoz.ísu" volt, nem „könnyelműen", ha- I nem tudatosan használtam ezt a jelzőt,. Jósika I János személye mintegy megtestesítette azt a ! reakciós politikai rendszert, me’y ellen Wesselényi, Bethlen János, Kemény Dénes, Sviasz Károly, Bölöni Farkas Sándor s az erdélyi nemzeti ujjáébredés egész, nemzedéke küzdőt’, „maradi" mivolta tehát nem lehet vitas. Politikai felfogása természetesen nem lüg gött össze felekezeti hovatartozásával, aminthogy bőven voltak konzeivativ e'emek ram- I den erdélyi magyar egyház táborában. Kolozsvár történetíróinak soha sem lesz könnyű dolga, mikor a város éleiében oly nagy szerepet játszó felekezeti kérdést kell érinteniük. Szívesen mellőztem volna magam Í6, ha ez lehetséges let volna, de egész korszakok, képét hamisította volna meg is tette volna érthetetlenné ez az. óvatosságból származó hallgj.ds. Lelkiismeretemet tisztának érzem: csak azt Írtam ebben a vonatkozásban, amit történeti igazságnak és méltányosnak hiszek most is Kifejezéseimet, jelzőimet nem tartom szükségesnek módosítani. Ha Jakab Elek, a kivá'ó unitárius történetiró azt írhatta — kétségkívül igazságtalanul — „Kolozsvár története" cimü halhatatlan munkája II. kötetének 61. lapján Fráter Györgyről, a XVI. század egyik legnagyobb, örök lelkiismereti vívódások közt a nemzet sorsán aggódó 'elkü magyar államférfiuról, hogy .szerencsevadász volt, akinek csak a hatalom kellett” s koranak kritikusul e/ek után n<-m állapi'Ott.Jí meg lóin, m/nl /ojujn Perédi ,/»-rk»</tő > ■, hogy „hitvitázó c logiiltságu, lupintat'e’i, ildomtalan, mellen" voll, akkor tu, atu (hoi. néhány, szinte ismeretlen nevű, világ vándtua hitujitóról irtain le -i ,A/.ercur»evrd-i«/'-né! Jóval enyhébb „kalandor” meghatározást, f<*l mentve ke'l magárnál érezne-n a v.id ik al- I Távol álljon tőlem, hogy Jakab Elek érdi indii« történetírói pályáját saj-il szerény kezdeteimmé' hasonlítsam össze, de meggyőződésem, hogy tudományos céllal megirt müvek bírálatánál mindenki azonos mértékkel való megméretésie tarthat számot. Senkinek sem jutott (szébe, hogy az idézett szavakért Jákob Eleket kitagadja a magyar történetírás munkásai közül, a tudományos meggyőződést tisztelni szokás még akkor is, fia *7. vilit- halé). Aki egy történeti értekezésben tévéi adatokat, hibás felfogás! vé' felfedezni, megvan a lehetősége, hogy ennek — természetesen .negíe'elő tudományos alátámasztésssil és megfe'elő modorban — hangot ad jón, de azt az eljárást, hogy egy munkát az igazi értelmet megadó szövegösszefüggésből mesrer- ké'ten kiragadott idézetek alapján, becsmér'* kifejezések kíséretében úgy ismertessen va- laki hogy ezá’tál a szerzőre uszítsa a félrevezetett felekezeti érzékenységet, nern tarthatjuk méltónak a magyar kultúra európai színvonalához s éppen ma. mikor olyan nagy szükség van a lelki egységre, csak ennek m gbontásara irányuló k»isérletnek tekinthe'- jiik. MARKAI LÂSZLA Aktuál’s! Lebilincselöen érdekes könyv! fapén arca Irta: De. Keöpe Viktor. A hős japán nemzőt földjének, az „ezer sziget országának“ történelme, fiainak élete, szokásai, művészete, gazdasági helyzete és — jövője, egy remektollu és a helyzettel alaposan ismerős iróembertől és tudóstól. f;2 fényképpel és 8 térképpel. Ára 12.80 pengő. Kapható az „Ellenzék“ könyvesboltban Kolozsvár, Mátyás kiráy-tér 9. Vidéki megrendeléseket a beérkezés napján elintézünk. Kérjen és ingyen, bérmentve kap ujdonságjegyzékeket. Majális- a Báhföy-UeUbeH 50 évvel evetsbb tgéiz dilelőtt izgatott volt a fütiri róm. kát. etetni iskola apraja-nagyja. A tanítás is ís. k immel-ámmal ment. A hosszura nyult szüneteken a tanitánémk a vezető tanitónéni, Schvarzl Adél köré csoportosulva a legapróbb részletekig megbeszélték a tennivalókat. Meri' bála Istennek, a fagyos szentek végre elvont-. Itak fenyegető hidegükkel, immár ragyogó napfény, andalító szellő, kábító virágillat jelzi, hogy csakugyan május van: meg lehet tartani a tanév legkellemesebb ünnepélyét, a várvavárt, sokat emlegetett majálist. A kislányok, még az első osztályosok is, nemüknek megfelelően, már napok óta nyag- gatták anyukájukat a majálisra fölveendő ruha miatt. Fehér, rózsaszín, cagy égszínkék kellett hogy ’legyen, de frissen mosva és kissé keményített fodrócskái, csipkéi bodrosan z a salva. Volt olyan is, akinek piros pruszli- kos, fehér ingvállas cs nemzetiszinii szalaggal díszített magyar ruháját hozták rendbe. Az ilyen kislány némi gőggel tekintett a többire és méltán. mert általános csodálat és irigység tárgya volt. De még más gond is motoszkált a szőke-barna fejecskékben: egy kis költő pénzt is kellett még apukától kikunyorálni, io —20 krajcárt perecre, nyalánkságra. Aztán I hogy kinek a szülője jöhet ki a majálisra. ki ■ bízza kislányát az iskolára, vagy közelében ! lakó ismerősére . . . nagy zsongásban, zsivaj■ ban ezt mind meg, kellett hogy beszéljék. Délután három órára hirdették a gyüleke■ zést az iskola udvarára. De a nyugtalanab- I bak már félórával előbb ott voltak, talán arra is számítottak, hogy ők lesznek a zászlóvivők. • Egymásután jöttek a tanít ónénik: Klári, Mariska, Matild. Irma, Lenke cs Adél néni. Meg utolsó utasítást adva, sorba állították tanítványai kát. majd kiosztották közöttük az apró, nemzetiszinii papiros zászlókat. A magyarruhás lányok a sor elejére, az iskola zászlóvivője mögé kerültek, utánuk következtek az osztályok, minden kislány karján a ráparancsolt kabátkával, elővigyázatul eső esetére. V égre hármat ütött a főtéri toronyóra. Az izgalom tetőpontjára hágott: megérkezett a cigánybanda is! Indulhatunk! És a Rákóczi- induló hangjai mellett apró zászlóit lobogtató, kacagó, boldogé gyermeksereg indult a Bel- Monostor cs Sctatcr-utcán végig a Bánjfy-kert ide. Útközben torkuk szakadtából éljeneztek, kit és miért, nem tudni de a kitörő örömnek ez volt a megnyilatkozása. Amerre cl- naladtak, az ablakokba kikönyököltek a lakók, a járókelők megátlutak és úgy gyönyörködtek a gyermekek boldogságában.. I cl is volt a Bánffy kertf A mai á'lam: leánygimnázium területen a Sétatérről. Diána-/ ( ótól Libucgátulc I 0- és a státusz-kert- i d -, z a-.ult részen. A Linceg utca felé kis négy szögű tó volt, amelynek jegén olcsó dij mellett télen a tanuló ifjúság korcsolyázott. Lz a rész fapalánkkal volt a kert többi részétől elkülönítve. A Bánffy-kertben hatalmas nagy fák borítottak árnyat — még most is sok megvan és mesélhetne a letűnt időkről —, egy helyt azonban tágas, köralaku teret zártak körül. Ez volt a majális helye. Ide vonult a gsermeksereg. hogy csakhamar elszéledve, mindegyik a maga kedve szerint szórakozzék. Labdáztak, kötélén ugrottak, zsivány ósdit, bi jócskát, fogócskát játszottak. A fogó cicát a kővetkező furcsa, de nagyszerűnek talált versikére számolták ki: ántom-tititom, szilvom- káfiom, ákáráká, tikaraka, vijá-vájá, vom. A térséget kezdettől fogva az alkalmi árusok állották körül. Volt ott perec, tejeszsemle. vajaskifli, pattogatott kukorica szárazon és pörkölt mézzel gömbbe gyúrva (ára i kr.), málnaszörp és szódavíz, roxdropsz cs tramváj- cukor és mindennek tetejébe — fagylalt! Sckan szülőiket várták, akik kirándulásra megtöltött kosarakkal jelentek meg, hogy aztán a fűre állított kecskeiábu asztalok mellett borral-sörrel emeljék a vigasságot. Öt óra felé megjelent az ezüsthaju, rózsás- arcú apátplébános, Biró Béla is káplánjaitól és az iskola pártfogóitól kísérve. Csak öt várták. Erre sípszó hallatszott. Az énekkar szerteszét szaladgáló tagjai gyorsan, a már akkor kitűnő hangú Cs. Mariska karcsú, magas alakja köré csoportosultak, hogy elénekeljék a hagyományos májusi dalokat, köztük az „Oh, mi jó. bájoló, Oh, mi szép a május hó“ beje jezé süt, meg azt, hogy ,,Piros retket ropogtatunk. eszünk vajaskenyeret“. Mindenki örömmel tapsolt az énekeseknek, de már a tér szabad része felé figyeltek, ahol magyarruhás ■lányok igazodtak, hogy zeneszóra eljárják a „magyar szólótEz nagyon tetszett. Meg kellett ismételni. Utána aztán rázendített a cigány a pattogós csárdásra, táncolt mindenki, kicsi, és nagy gyermek, úgy, ahogy tudott, boldog önfeíedtségben, csak azt érezve, hogy tavasz van és milyen jó is fiatalnak lenni. Este hét óráig tartott a 'majális, akkor újra zeneszó mellett, kissé lépetten, kissé fáradtan, de örömtől kipirult arccal indult vissza a városba az iskola, kisérve a szülőktől és jóbarátoktól, hogy sohse felejtse cl a sok örömöt nyújtó Bánffy-kertet'. CLATZ KÁROLYNÉ.
