Ellenzék, 1943. május (64. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-07 / 102. szám

X

1,94 3 május 8.

ellenzék

—hi 'Iliim Mimii Ilim... iih N Mimiit

TÓTH LÁSZLÓ: Az újságíró és a társadalom

(ELSŐ KÖZLEMÉNY.)

Mindenekelőtt arra akarok felelni, ki az a közellenség, akiről beszélni logok. Nos, ez a közellenség a közszolgálat ama csoportjának tagja amelyhez én is tartoznék, az újságíró. Mer.i félek attól, hogy sokan fognak tiltakozni ez ellen az elnevezés ellen, mert fájdalom a mi foglalkozásunk, helyesebben hivatásunk olyan, hogy egy élet alatt az ember előbb-utóbb legalább egyszer mindenkivel szembekerül, de ha nem is vele, akkor a felfogásával, érdekeivel, esetleg talán csak egy gondolatával és az is elég ahhoz, hogy az illető legalábbis önmagában eldörmögje:

— Az ördög vigye el ezt az újságíró népséget1- Az újságíró ritkán kellemes, sőt alapjában majdnem mindig kellemetlen ember. De többe- kevésbé csak egyesek számára. Az újságíró azonban sokszor, sőt majdnem mindig hasznos ember, de csak az egész közönség számár!.

Az njságiró a lkaimat la 1 ember

Az utolsó háborús delegáció idején egyszer ebéditáni pihenésben zavartam meg a Hotel Sacherben a miniszterelnököt, Tisza Istvánt.

— Kérem, maga most roppant alkalmatlan! — mondta nekem a nagy ember bosszús hangon és barátságtalan szemekkel.

— Igen, kegyelmes uram — feleltem én —, alkalmatlan vagyok, mert ez a hivatásom.

Tisza elmosolyodott, barátságosan kezet- nvujtott, leültetett és közvetlenül, bizalmasan elbeszélgetett velem. Harmadnap odaintett magához;

—- Hát csak alkalmatlankodjék máskor is! Én felelni fogok. Ez meg az én hivatásom!1

Az újságírót, valljuk be, nem is szeretik. Az újságírónak mégis szeretni kell minden embert, az embereknél csak egyet szerethet jobban, az igazságot.

Aki azt mondja, hogy ő szereti az újságírót, az nekem eg. ykicsit mindig gyanús, feltéve, hogy nem politikus, vagy primadonna. Ez a kettő tudnillik kénytelen tűrni az újságírót, de belül azt hiszem épp úgy ki nem állhatja, mint ahogy általában az emberek nem szeretik azokat, akiknek hálával tartoznak.

Az újságírás, egészen bizonyos, a leghálátlanabb mesterség. Ö a múlandóság tölcsére és munkája az irás múlandósága. Shakespeare a színészekről mondta,, hogy ők a kor foglalatai es rövid krónikái, én azt hiszem, hogy ez a hires rnondás rpa inkább illik az újságírókra. Az újságíró ma mindenütt ott van, még ott is, ahol semmi keresnivalója sincs. De az uj- stgirónak ott is kell lennie mindenütt és legelsőkben is ott. ahonnan ki akarják tiltani. Az ni',ágiró egész életében versenyt rohan az eseményekkel és az idővel. Minden nao meg próbálja, hogy megrögzitse az utolsó órát, de masnap már újra kell szaladnia, hogy utolérje az elsőt.

A pionír

Az újságíró egyik előőrse, egyik pionírja ma a magyar értelmiségnek, ma már olyan komoly tagja a középosztálynak, amelyet nem ki rekesz teni, hanem minél előbb erősebben magába olvasztania kell. Nem szabad elfejte- ni, hogv az ujságirótársadaloni összetétele az utolsó másfél évtized alatt rendkívül megváltozott. A keresztény sajtó, a keresztény lapok es sajtóintézmények a magyar középosztályból egész, seregét szívták föl magukhoz a tehetségeknek és értékeknek.

Becsületes közszolga

Az újságíró-ember, akit általában senki nem szeret, akitől általában mindenki fái, akire annyian haragusznak és annyian gondolnak kellemetlen emlékekkel vissza, becsületes, tiszeaszandckit közszolga, aki két dologban mir den esetre példaadó lehet, az egyik a magánélettel szemben való igénytelensége, a másik a közélettel szemben való odaadása.

Természetesen én itt most az ideális újságíróról akarok beszélni. De nem fogok kitérni az elől a. kötelesség elől sem, hogy hibáinkról ne beszedjek, meg kevésbé, hogy elmondjam azt, ami a bögyükben van az újságíróknak azokról, akik ezt a szép és nagy hivatást gyarlóságukkal, vagy hitványságukkal kompromittálják, Mindenekelőtt kezdjük talán a fogalmi meghatározással. Hát kicsoda újságíró? Ezen a kérdésen hosszú évek óta rágódunk mi magunk, újságírók, nemcsak azért, mert az újságírók testületi életében ez a kérdés minduntalan felmerül, hanem azért is, mert egy régóta megoldatlan kérdés s nekünk újságíróknak végre az is feladatunk, hogy a megoldatlan kérdésekkel foglalkozzunk. Négy egyetem sem avathat valakit újságíróvá, de egyetlen cikk azzá tehet. A költő születik, az újságíró lesz. A leghelyesebb tálára mégis az a meghatározás, amelyet éppen az o-jságirótestülefekben általánosan, és hallgatólagosan elfogadnak; újságíró az, akit mi annak tartunk.

A lelkes ember

M'lyen ember az igazi újságíró? Ha egy szóval akarnék felelni, azt mondanám: lelkes ember. Ez peuig azt jelenti, hogy van hite és van meggyőződése, ismerni akarja azt, amit nem ismer és meg akarja azt, amit nem ismer és meg akarja ismertetni a világgal, amit megismert, mindenről meg akar győződni és mindenkit meg akar győzni — nem ijed meg sem a rossztól, sem a rúttól, sem az embertelentől, mert azért lelkesedik és azért verekszik, ami jó, ami szép és ami emberi.

Alapjában az újságírói ösztön két szörnyen alantas emberi dologból ered. Az egyik a kíváncsiság, a másik a pletyka. Ami az újságíró munkáját mégis magasrendüvé teszi és ezeket az ösztönöket megnemesiti, az, hogy nem azérc vagyok kiváncsi, hogy én tudjak meg valamit, hanem azért, mert embertársaim he lyett és nekik szerzem meg a megismerést és nem azért kürtölöm ki, amit megtudtam, hogy ennek vagy annak, ártsak vele, hanem azért, hogv mindenkinek használjak vele.

Minden újságíróban egy kutató és egy költő vész el, A kutató serkenti ismeretlen dőlök é; események felfedezésére s a költő ényszeriti rá, hogy ezt művészi formában közölje a világgal.

Aki mindent jól akar tudni, abból lesz a tudós. Aki csak meg akar ismerni mindent, abból lesz az ujságiró.

A mi munkánk

Sokszor eszembe jut, amit a politika nagy ■ professzora, Concha Győző mondott nekem a szemináriumban, ahol egy történetpolitikai j munkát ismertettem; Milyen jó újságcikk lenI

nc az,' amit maga most elmondott és milyen rossz tudományos munka! Szomorúan csóválta a fejét; maga mégis csak ujságiró lesz!

A költő négy kötete, eddigi összes verseinek egy kötetben megjelentetése (Révai) kedvező alkalom arra, hogy átnézzük ezt a költői termést, amely formájánál és mondanivalójánál fogva éppen olyan uj, friss, sajátszerü, egyéni ma, mint a Hajh, rózsafa megjelenésekor. Éppen olyan „különös“. „Bartalis János költő- - irta Kosztolányi a Nap madarának, a második kötetnek előszavában. Ezt Így egyeszerüen, diszitő jelző nélkül vajmi kevés emberről mernénk elmondani, aki verseket ir“. Vájjon mit jelent a költői nyelv, a rimek, rimes játékok nagymesterének ez a találó, de szokatlan, kiemelő értékelése a mindvégig szabadverset iró Bartalisról? Aki csak nagy ritkán látja vendégül a rímet s ezt is mindig tréfás- j komoly fintorral teszi. („Jön sok kicsi szóvégzet, furcsa jel, S szóabrakkal megvendégelem . . . „Rím vendége“.) Miért friss és uj, miért „vers“ és különlegesen vers az övé? Mi rejlik benne, hogy ol vassák, mert feltétlenül el kell olvasnia mindenkinek, akinek a kezébe kerül, ma amikor a német költő panasza szerint „az újságok ritkán hoznak verset“, majd senki nem olvassa általában és nem lelkesedik értük, a verset ölő szürke évtizedben.

Az iskolás irodalombogarászáson és a régies irodalomélvezésen is túl, a legérdekesebb kérdés, a legizgalmasabb Bartalis költészetében a forma problémája. Hogyan születik ez a szabad vers, amely elsőjétől következetesen mindig csak szabad vers marad.

A szabad vers félut a tulajdonképpeni

A bölcseleti elmélkedés, prózaiasan leírva, mint lira, mint költemény hatástalan marad. Azért rendkívül szerencsés körülmény Bartalis költészetének forma- problémája szempontjából alig egy nehány verséről mondható ez el s költészetének egészét tekintve, az ebből a szempontból felemlegethető nehány darabnak semmi jelentősége nincs. Mig sokak, például Mécs Lászlónak is kezdeti, széles epikus-hömpölygésü szabad versei is a kötött forma felé haladtak, Bartalis forma szerint, legutolsó verseiben is ugyanaz,

Csak újságíró!1 Benne van. minden. A világ fölénye velünk szemben és a mi fölényünk a világgal szemben.

Cikket írni könnyű — újságot írni nehéz!

Minden újságírói munka két részből áll.

Az egyik összefoglalja az eseményt, a másik részeire bontja szét.

Az újságíróban sorra így következik a cikk megalkotásának lelki folyamata: először a szimat, azután a meglátást azután a megérzés, azután az ítélkezés és végül a felelősség körű! való lelkiismereti vizsgálat.

Az ujságiró, hogy úgy mondjam, szagot kap, mint a vizsla. Valahogyan megérzi az események légkörében a váratlannak, az ismeretlennek, a titokba burkoltnak jelenlétét. És akkor elkezdi keresni a nyomot. Találkozik tényekkel, amelyeket észrevesz, hall véleményeket, amelyekből értesül, ezeknek az összevetése a lényegtelennek elejtése, a lényegesnek összefogása adja meg számára az első képzetet arról, mi is történt voltaképpen?

A gyorsaság szerepe

Az újságírót gyakran vádolják meg felületességgel is gúnyos Ítélet formájában. De ez nem lehet máskép. A gyorsaságnak mai korában az erőltetett tempó rendkívüli feszültségű ütemében a hírszolgálat annyira meggyorsult és ezzel együtt az újság előállításának technikája is, hogyha munkájának vannak gyarlóságai, ezt elsősorban az erőltetett gyorsaság magyarázza.

Méltóztassék meggondolni, amikor VII. Edward angol király 1910 május 6-án éjfélkor meghalt, a budapesti reggeli lapok csak május 3-iki számukban tudták már közölni a halálhírt, most pedig, amikor hétfőn éjfélkor a gyászbaborult Anglia elvesztette nagy királyát, a hír Londonban éjfél után 10 perccel, érkezett és a reggeli lapok olyan bőven tudtak beszámolni mindenről, hogy másnap a déli lapoknak már alig akadt elmondani- valójuk.

A MEZŐK ÁLDÁSA

(Bartalis János versei)

rimes vers és az ütemes próza között. Annál költőibb, annál sikerültebb, minél szerencsésebb, pontosabb a kettő közt a „keverési arány“. Bartalis költészetében dúsan tenyészik az epikai elem. Sok a prózai elmondás felé hajló kis-történet s a népdalszerü változatokban költött verseit kivéve, szinte valamennyiről elmondható, hogy megannyi remekbeké- szült kis-epika. A költő tudatában van ennek a sajátosságának és eltűnődik, mintegy eljátszik a forma bontásának és kötésének sokféle titokzatos, igéző lehetőségével.

,,Most furcsa borát szürcsölgetem a rímnek.

A szavak nagy busán elibém íeküsznek,

Mint halott virágok... hogy ha dér csípte meg, Jaj, ez nem a régi Bartalis-féle vers,

a rimtelen, szabad s különös illatú, mint a réti széna, mely olyan jószagu.

Ez csak lassan döcög, néha csikordul is, nem a íalu-hoztav bársonyos harmatu . ,

(Levél római barátomhoz.)

Ezt a levelét „egy tréfás délután“ irta „rímes prózával“. Aztán ismét „szabadjára“ versel, anélkül, hogy a kötött forma feloldása visszaütne, a kísérlet csak puszta kísérlet maradna. Bartalisnál a verselésnek ez a módja gazdag költészetté terebélyesedett, az epikus elem és a lira szerencsés találkozásából. Ahol ez az ötvözet nem sikerült arányaiban, mint a Karlsbadi levelekben, vagy több más versében, csupa ütemes prózával találkozunk. Például a „Kétségbeesett szentencia“ pehány sora:

.. Micsoda ragyogó vonalak rajzolták és irányították az energiákat a magasztos, is teni ember kifejlesztéséhez. A sok bolond: Comenius, Ralke, Vives, Locke, Rousseau, Basedow, Kant, Pestalozzi, Herbert mind főbelőné magát, ha feltámadva látná az irtózatos csődöt.

Kétségtelen, a mai ember 'öhb ismerettel rendelkezik, mint például a középkori (t ár ezt nem lehet fönntartás nélkül állítani),

de emberiességünkben éppen ott vagyunk, ahol voltunk".

mint a legelsőkben. Ebben rejlik varázsának titka. Ebben a bűvös egyszerűségben, amelynek jelentősége túlhalad a formaproblémákon, befolyásolja témáit, képzettársításait, röviden: meghatározza költészetének sajátos bélyegét. Jellemző összehasonlításul vegyük Babitsnak egy nehány sorát: Vers, te másfelé röpülj, Légy te nekem Léthe, Kinek kin s dalban ujult léte.,.“ Ugyanez a téma, a képzettársításnak ugyanezek az alapindi- tékai, igy szólnak a tőle annyira elütő költői természetű és látású Bartalisnál:

Az újságírás munkája ebből a gyorsaságból s abból a belső izgalomból születik, ami az esemény hallatára az. ujságiró lelkén végigremeg

Például fülledt, unalmas nyári délután van.

Délután mindenki elide készülődik. Weekend hangulat. És akkor fél 7-kor jön egv rövid, száraz hivatalos jelentés, hogy a német birodalomban súlyos belső konfliktus támadt, amelyet rendkívül erélyes eszközökkel nyomtak el. Németország elrendelte a hírszolgálati zárlatot. Semmi sem jöhet más ki, mint a hivatalos jelentések. És jönnek a hivatalos jelentések. Megrenditőek. Letartóztatások, kivégzések és a szerkesztőség olyan, mint egy felzavart hangyaboly. Az interurban telefonokon folyton, beszélnek. A világ nagy Hírszolgálati központjait ostromolják. Sorra hívják fel Bécet, Londont, Párist, Ko- penhágát, Brüsszelt, Romát, Amszterdamot é: a határhoz közel lévő állomásokat, például Salzburgot.

Már halomszámra áll a külföldi tudósítás a szerkesztők asztalán, újabb és megdöbbentő hirek, újabb cs újabb szenzációk. Állandóan szól a telefon. Mindenki a helyén van, Reggel 3 órakor kész a lap a szerkesztő körülnéz és ott van körülötte az egész szerkesz tőség. Egyetlen ember sem ment el, a nappal és éjjeli szerkesztőség egyformán mind a; utolsó szálig ott maradt a munka legutolsó percéig.

A lap, ahol az ujságiró dolgozik, termesze tesen bizonyos korlátot jelent az ujságiró munka számára. De ha az ujságiró olyai lapnál dolgozik, amelyik tökéletesen mer felel az ő meggyőződésének, gondolkodásé nak, világnézetének, akkor ez a korlát net akadály az előrehaladásban, hanem ellenkc zoleg, kijelölése az útnak, amelyen nem le hét eltévedni.

— Nincsen olyan területe a világnál nincsen olvan ágazata a társadalmak élete nek, nincsen olyan részlete az emberi sor; nak, amihez az újságírónak ne kellene érte nie. Ennek pedig két titka van. Az egyil hog yaz újságírót mindig, minden érdek] a másik, hogy mindig tudja, milyen kérdést hol lehet megtalálná a feleletet. A legtöbb szőr önmagában.

,,Ma ne legyen vers.

Ma a vers távozzék.

A sötét, fájdalmas csillag, mely vészesen ragyog.

Ma a vers nem kjeik Ne jöjjön szivemre ez a szent borulat..."

Egyszerűségében, alapjellegzetességt ben válik ez a költészet gazdaggá. Mei egyszerűsége egy gazdag, befogadó költő, lélek sokszoros visszhangja, mely lanton hárfán, cimbalmon, minden hangszerei és minden fekvésben zengi a végtelen időben tovaáramló emberi élet apróbb nagyobb rezzenéseit. Nincsenek nagy sza vai, mert alázattal van a kis dolgokba) rejlő nagyság iránt. A természetben és : természettel élő költő mondja el benne az emlitett sajátos epikával kevert lírájában egy-egy napnak, néhol egy évnek egy pillanatnak a történetét. Csupa törté net versei s közben leggyakrabban használt szavai: csillag, ég, virág, madár, felhő, Isten . . . Bartalis „falusi költő, pogány isten, Ovidius“, akinek „ujjaiból liliomok nőnek“, aki falun él, fúr, farag, szánt, vet, megmunkálja a mezőt, termését betakarítja és megáldja.

Buzakoszorus, kukoricacsöves, nagyfüves Mezőj Áldlakl áldlakl

Szántottalak, rögödet törtem és szent lettem,

Most szentek koszorúja fejemen.

Véreim nehéz terhe szivemen.

A bus földön megyek, megyek, siratnak fénylő íellegek".

Ember és Isten-szerető, a természet végtelensége és egyetemessége tanitja ar- 1 ra, hogy elmulhatatlan a tér és az idő. Szereti ezt a két szót: Universum, Kozmosz. Költői érzékelése és képzelete kinő falujából és szétárad az egész világon. Vasvillájáját a fekete földre szúrja — írja legnagyszerűbb versei egyikében, a Szőlőőrzésben — s az felmutat a csilla gokra, mint egy vigyázó kiáltás:

„Állok a világ felett, mint egy felfűzött vasvllla.

Én vagyok a népek császárja és a világ borát őrizem.

Ha ez elvesz, minden kihal a főidőn.

Ha ez ellobog, csönd horul a világra..."

íme egy költői magatartás, egy hitvallás és program, amely ritka költőnél vo nul ennyire töretlen, egyenes vonalban négy köteten keresztül, mint az igazában erdélyi költő Bartalisnál, ki az erdélyi országúton vándorol, mert „ez a bus elrendelése“ s a Pilisek alól is a Számos- tájról s a kosályi jegenyesorról álmodik

SZABÓ ISTVÁN