Ellenzék, 1943. április (64. évfolyam, 73-96. szám)

1943-04-10 / 81. szám

1943 április 10. ELLENZÉK 7 — Irodalmunk vengerkái Cs. Szabó László németországi ta­nulmányútja és előadássorozata nyo­mán most már két nemzet sajtója foglalkozik élénken a kérdéssel: mi született a magyarság é^ Európa ta­lálkozásából. A németet összegezik, mit adtunk Európának a magyar sajátságokból, szellemi és erkölcsi értékeinkből. Minket inkább az gyö­tör: még mi mindent adhattunk volna^ ha ... Ez a „ha“ sajnálatos kétoldali mulasztást takar. Mulasz­tott Európa is, mulasztottunk mi is. Európa abban, hogy aránylag későn fedezte fel a maga számára a ma­gyar szellem örök alkotásaiban hal­hatatlanná tett eszményeket, a ma­gyarság mélyebb jelentésű művészi mondanivalóit. A magyarság viszont nem sietett kérdezetlenül is felmu­tatni, amivel különb másoknál. Cs. Szabó László megírja utjegyzeíeiben, hogy ma mi látjuk el Európát köny- nyü olvasmánnyal. A háború nehéz gondjaiban füstölgő nemzetek, első­sorban természetesen a németek, két kézzel nyúlnak a magyar irás friss termései felé, üdítő szellemi táplálé­kot találnak bennük. A mai magyar irodalomban megvan a könnyű cse­vegés, a szines elbeszélés, a kedélyes hang, ami a német írók nemzetpoli­tikai irányú elfoglaltsága miatt majdnem teljesen hiányzik a német irodalomból. Ez az egyik magyará­zata annak, hogy a külföld elsősor­ban a könnyű magyar Írások után nyúl, érdeklődésével hatalmas könyvsikereket csinál olyan müvek­nek, amelyek itthon korántsem ér­nek el megfelelő feltűnést. Az iró ilyenkor a magyar olvasót tartja üa- neprontónak és érzéketlennek, de az olvasó tudja a maga igazát, mert ő az egész magyar irodalmat szemléli, mig a külföldi olvasó csupán aa elé­je tett müvet tekintheti. Ezek a csevegőhangu, könnyű, kedves olvasmányok a magyar iro­dalom vengerkái: szórakoztatnak, feledtetnek. Be meg nem ráznak, eí nem gondolkozhatnak, szenvedélye­vadkacsa, fekete árnyakat a földre ejtve. Megértettem. A bárom kacsa cs Száván hívo­gatták egymást. A magas égbolt és az én ház­tetőm között hangzott el a kérdés és a fe­lelet. Amikör az én Szávánom háromszor szólt, azok is háromszor válaszoltak, kóny- nyen, halkan a felmérhetetlen magasságból, hivőgatóan. „Vigyetek magatokkal! Vigyetek maga­tokkal! — /'»e/í, ezt mondta az én szomorú, tanácstalan Szávánom. Attól feliem, hogy Száván rövidrenyirt szárnnyal is talán megkísérli a menekülést. Óva intettem; „Száván! Gyere most még le a háztetőről! ‘ C nem figyelt rám. Csak tovább szólt a sza­bad madarak felé. Én meg hiába fütyültem, beszéltem, intettem mindkét karommal. Egy, botot kerestem elő s az<zal ütöttem a fába, csak valahogy rám is figyeljen. „Száván! Veszélyes ilyen magasra jelrepül­ni.. Gyere le gyorsan. Ide le, hozzám. Kém akarsz már nekem semmiképpen sem szót- fogadni“? Elébb nem szállt le a háztetőről, amíg a három vadkeasa hangját csak hallotta' így nézi a partrakerült hajótörött az elhagya­tott, idegen szigeten a hajókat a láthatár tá­voli szélén eltűnni, mikor hosszú ideje magá­ra maradva, egyedülségben nyújtja ki karját a menekülés fele, sziveiben fájdalmas hon­vággyal. Arra gondoltam, meg kell hogy kössem Szavant megakadályozzam, még magamnál tartsam. Szívtelenség kellett volna hozzá. Ti­tokban úgy hittem még mindig, hogy az én szeretetem és barátságom is jelenthet talán valamit az ő szamara, s különben is,' szá~nya rövid volt, többet már nem is vághattam volna belőle. Beértem azzal, hogy a követ­kező reggel vallatóra fogjam; „Száván, hallgass most rám. El akartál re­pülni, elhagytál volna engem. Hát nem sze­retsz, most már (duóm. Ha ilyen szívtelen tudsz lenni“. Az elemózsiává lenyelte, többet, mint más­kor, amennyit három nap alatt sem evett ed­dig. Velem nem törődött, rám sem nézett. Nyugtalan idők következtek. Mindegyik világos, holdas estén Száván a háztetőre re­pült, kereste, kutatta, szólította a társait. Asztalomnál ültem, szememet eltakartam ke­zemmel, vagy lefeküdtem az ágyba és figyel­te. Figyeltem és lestem az éjszaka messzesé­gében el-elröppe.iő madarak hívását, Száván 'óvárgó feleletét. Sokszor alig hallottam va­súlyos alkotásokat raknak a fo­gyasztók asztalára s akkor a külföld bizonyára csak csökkentett érdeklő­dést muiat majd a mi mondanivaló­ink iránt. Tehát Fája Géza aggodal­mai eléggé alaposak, javaslata pedig magyar szükségszerűség. Most kell kivinni a magyar szellem legkomo­lyabb alkotásait, most kell megmu­tatnunk, mi a legkülönb bennünk, most kell rászoktatnunk Európát arra, hogy mindenkor megbízhat a magyar szellem ítéletében, bármikor számíthat a segítségünkre, mert a magyar iró, a magyar művész soha nem hagyja cserben Európát, nem engedi elbukni a zászlót, amelyre a magyarság és az egész emberiség kö­zös ügyei varrnak Írva. A külföld hébe-hóba ki is emelt néhány nagy müvet a magyar köny­vek közül. A magyar klasszikusok eléggé elterjedt könyvei után a né­metek és olaszok Tamási Áront for­dították le, a finnek Kodolányi Já­nos iránt érdeklődnek. Még a hábo­rú sem tudja meggátolni a komoly munkát. A finnek most Móricz Zsig- mondot fordítják, a franciák és sváj­ciak is szaporán fordítanak, egy né­met kiadóvállalat Babits és Koszto­lányi összes müveire vásárolta meg a fordítás jogát. Ha a mi segítsé­günkkel ez a buzgalom rendszerré válik s a külföldi olvasó tájékozott lesz a magyar szellemi termelés dol­gaiban, ő is megtudja, hogy a „ven­gerkák“ nálunk is csak azt a szere­pet töltötték be, amit most náluk: könnyű és sekélyes szórakozást nyújtottak. Ne ítéljenek azok szerint meg. Van nekünk sokkal mélyebb, sokkal komolyabb mondanivalónk is, de valami túlzott szeméremből eddig hallgattunk róla. Fájt volna, ha a külföld nem fogadta volna olyan megbecsüléssel, amilyennel a kezébe adjuk. PARAJÉI INCZE LAJOS. KITEKINTÉS VILÁGBA 1 TX-YdXzrtsztto'irK/ii IrSa; HSSZXE BÉLA REMÉNYIK VERSEK — OLASZUL Most' érkezett hozzánk annak az olasz­magyar barátság jegyében fogant szép kul­turális munkának az olasz sajtóvisszhangja, amely a Triesztben megjelenő „Termini“ ci- mii folyóiratnak magyar-olasz különszáirját kísérte. A „Termini“* különszáma két nyelven, magyarul és olaszul jelent meg, azonos szö­veggel. A vaskos, 250 oldalas különszám a két nemzet irodalmi és művészeti értékeit mutat­ja be. Az uj magyar költészet remekei közé a szerkesztők felvették Reményik Sándor hat szép versét is. Különös örömmel tölt el ez minket, er­délyieket, amikor hallhatatlan költőnk időt­lenné nemesedett szép sorait az ország ha­tárán túl is megbecsültnek látjuk. Gino Sirola, az olasz rész szerkesztőjének remek fordításában olvashatjuk Reményik egypáir szép versét, mint a „Madonna del Mare“, „Mindegy“, „Egy eltűnt anyjához", „Voltam egyszer“ . . . Sirolia „Nehány szó a modern magyar köl­tőkről“ cimü tanulmányában a következőkép­pen ir Reményik Sándorról: “Reményik Sándor a legkiválóbb magyar irredenta köítő. A román uralom alant hittel és meggyőző­déssel küzdött, amig végre húszéves várako­zás után felvirradt a megváltás tündöklő hajnala. Gyönyörű példát szolgáltatott arra, hogy miként kell a szent cél szolgálatában önmegtartóztatással és önfeláldozással az el­nyomott testvéreket vigasztalni és lelkesí­teni. Mint a rádióantenna, mely felveszi a világ minden tájáról érkező hangokat, ugv gyűlt össze költészetében is mindaz, ami a fájó erdélyi lélekben forrt, hogy verseiben őszinte és hathatós kifejezést találjon. Ro­mantikus és egyéni költészet ez, mélységes gondolatokkal és' keserű szépségű képekkel'. PÁRISI KRÓNIKA Parisban megnyílt a világ legki­sebb színháza. A neve is illusztrálni kívánja a kicsiségét. Monsieur Oger, a vállalat, igazgatója „Zsebszinház- nak“ (Theatre de Poche) nevezte el ezt a hatvan ülőhelyet számláló te­átrumot. Kísérleti színháznak: szán­ta üger itr a vállalatát és nyilatko­zata szerint elsősorban „félreismert“ teietségek darabjait kívánja bemu­tatni. 9 Párig hires ócskapiacát., a „Bolha- piacot“ amióta a háború kitört leg­alább negyvenszer „lebontották és megszüntették“ a — világsajtóban. Időnként megható párisi tudósítá­sokat, vidéken megjelent visszaem­lékezéseket olvashattunk erről a ko­pottságában is olyan szines és festői párisi piacról, amelyet Márai Sán­dor remek karcolatokban örökített meg a. magyar olvasó számára „Bol­hapiac“ cimü kötetében. A „Bolbaniac“ nem tűnik el Páris életéből. Ott marad a Portré Clig- nancourt-nál, hiszen nagy szükség van reá, mert Párisban ma forgal­mas hely az ócskapiac... Volt idő, amikor Európa minden nációja talál­kozott aiz ijesztően vékony, egekbe törő s minden pillanatban a leomlás házak árnyékában lévő térségen... Most csak éhes franciák adogatják el ott azt, amit még eladhatnak. Csak annyi változás lesz ezen a fes­tői „piacon“, hogy egy részét „»levág­ják“, mert -a Clignancourt-i tájon felszántjá»k a földet — és zöldséget fognak termelni a felszabadult terü­leten. & Apárisi lakos nyomorog, gyakran éhes, de nem mond »le szellemi igé­nyeiről. A „Candide“ jelentése sze­rint a képkiállitásokra tömegestől tolulnak az emberek. Minden, ami látható szép, mindén ami olvasható jó, kell a párisiaknak. A mintegy hatvan párisi közkönyvtár 1942. évi forgalmát most közölték A kimuta­tás szerint 1942-ben 2,382.000 müvet vettek ki a párisi könyvtárakból. Ér­dekes, hogy ugyanezekből a könyv­tárakból 1938-ban 1 millió hét,száz­ezernyi kötetet kölcsönöztek a „bol­dog békeévek“ párisi polgárai. A nyomorúság a betű megbecsülésére tanát... NYUGATI ŐRJÁRAT LOUIS BROM FELD, a magyar olvasó-K közönségtől is fölismert angol iró két uj müve jelent meg egyelőre német fordításban; „So musste es komment: és ,,Traum in Louisiana ‘ címmel. Az előbbi kötet Zürichben, az utóbbi pedig Bernben jelent meg. GEORGES SIMENON, a világhírű „nemes-ponyvaíró“, miután már túl­jutott a négyszázadik könyvén, szin- darabirásra adta a fejét. Egyik re­gényét (La Nuit des sept ministrese Hét miniszter éjszakája) Charles Mé- ré-vel együtt feldolgozta színdarab­nak. A darab a Théatre Porte Saint Martin-ban kerül színre. Cime: Le Pavillon d'Aisniéres = Az Aisniére-i pavilion). A SPANYOL NEMZETI ZENESZER­ZŐK NAG1 DIJÁT Joaquin Rodrigo kapta „Hős; szimfónia“ cimü müvéért. LIPCSÉBEN most ünnepelték Németor­szág legrégibb megszervezett koncertzeneka rának, a híre; „Gewandhausorchester' -nek kétszázadik alapítási évfordulóját. A zenekar 1793-ban 16 taggal lépett a nyilvánosság ele Azóta a létszámot száz tagban állandósítot­ták. HÁGÁBAN bemutatták Ermanno Wolf Ferrari „Sly“ cimü operáját. Ferrari a mo­dern európai zeneköltészet egyik elismert nagij tehetsége. WERNER HEGEMANN, német müvésztörténész és esztétikus, a hí­res Kék Könyvek sorozatába 1 kiad­ta alapvető tanulmányát a német rokokóról. (Deutsches Rokoko). A szép illusztrációkkal díszített könyv­ben Hegemann szakszerűen vázolja a német barokk stílus rokokóvá való fejlődését. EREI BURG I. BREISGAU RAN Japán­Naftokat rendeztek. Az ünnepségok köre­tében mutatták be Arthur Schneider > ţduUcujgyu szJuióÁlir kel nem gyújtanak. Amint Cs. Szabó László is írja, nem kell szégyenkez­nünk miattuk, eléggé csinosak és il­latosak. Ám ítélete mögött sokkal halkabban megszólal a sorok közötti hang: nem szabad félremagyarázni a vengerkák külföldi sikerét s föllép: külföldi sikereket nem lehet hazaci­pelni azzal a szándékkal, hogy itthon „helyesbítsék“1 velük a bíráló szem­mértékegységet. Hiszen a külföld egyenesen a könnyű szórakozást ke­resi bennük s azt meg is találja. A magyarság mulasztásáról ugyan­akkor Féja Géza ir figyelemre méltó | cikket. Nem az a baj, hogy a „ven- j gerkákriak“ sikere van odakint, ha- ; nem az, hogy mellettük az igazi ma- j gyár mondanivalók nem jutnak szó- ; hoz. Európa kielégíti velük a ma- i gyarság iránti szellemi érdeklődését. A vengerkák pedig a magyar szellem képviselőinek jelmezében jelennek meg külföldön, úgy járják a világot, holott — éppon Cs. Szabó szavai sze­rint — bár nem kell restelkednünk miattuk, de a rangunkat semmikép­pen sem bizhatjuk rájuk. Féja Géza egyenesen azt javasolja, hogy a jö­vőben csak olyan könyvet, színmü­vet és mozidarabot lássunk el útle­véllel, amely méltóképpen képviseli a magyar szellem komolyságát, szé­les látókörét, erkölcsi emelkedettsé­gét és Európa-gondjait. Háború van, válság van. Nem csu­pán a gazdasági élet válsága, de a szellemié is. Ma az emberek nem azt olvasnak, nem azt néznek és hallgatnak meg, amit leginkább sze­retnének, hanem amire a napi gon­dok űzik és időt engednek. A művé­szetben ma a mákonyi keresik. De a háború után „lefekszenek a földre, úgy könyörögnek a nehéz irodalom­ért“ — írja Gs. Szabó László. A kül­föld tehát bizonyosan visszatér a szellem mélyebb kútfőihez, azonbasa mi nem várhatunk addig. Abban a pillanatban ugyanis az európai nem­zetek szellemi emberei — irói, képző­művészei és mozigyárosai — ismét lamit, olyan halk, olyan puhít és könnyíi volt a messzeségből ideszüremlő hang. Aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy a tovatűnő éjszaka sóhajtása ez. És Száván az éjszaká­val beszélget. Eljött ismét az éjszaka, amikor Szávák hangosabb, követelöbb volt a szokottnál. De mert tudtam, amint a háztetőn van, az én szavamra nem figyel, nem is szóltam már hozza. Az asztalnál ültem és vártam, hogy kialtasanak vege szakadjon. És elhatároztam', szárnytollait nem vágom le többé, szabadsá­gát visszaadom. Ágyba^ feküdtem, mint a gyermek, aki a zivatartól és a villámcsapástól is fél, ttgy húztam a fejemre a takarót, aludni akartam. El is aludtam, Száván hangia is elcsendese­dett, de a madárnak a képe velem volt ál­momban is. Magam előtt láttam a háztetőn és csak rikácsolt és kiáltott az ég felhői felé tanácstalanul. A képet nem tudtam kitörölni a szivemből, kétségbeesetten és bágyadtan ébredtem föl. Masnap valami orvosságot csöpcgtettem a B szárnyára, amitől, úgy tudtam, a toll gyár- | sabban nő. Vigyék öt az uj tollak az élet, | az' égbolt kekje fele, ahogy ó akarja. Csak B még egy kis lemezkét szerettem volna a Iá- I bár a erősíteni, arra azt Írtam; Kedves, egyet­len Szavanom, repülj, szállj a hold fényes éj­szaka mélyébe, szállj boldogan és szabadon az égbolt végtelenségébe. relálltam az asztaltól, de Száván eltűnt, nem talaltam sehol. „Gyere hozzám, gyere, Száván“ — kiál­tottam. Hiába kerestem. Megnéztem az összes bek- | lókat, a kedvenc helyét, ahol aludni szokott, I a háztetőn sem volt. Kicsi pehely úszkált a I levegőben, ű háztető vízcsatornája fölött', bi- | zonyara Száván mellerői való toll volt, amit B elvesztett. Ő nem volt sehol. A pehely las- | su szallingózasat követtem, a könnyű, reggeli szellő magavdl vitte. Lóhalálában futottam a tóhoz. Ott minden a regi volt. Buja fii a parton. Érett termés mindenütt, apró magszemek hul­lottak a kalapomra, vállamra. „Száván, hol vagy? Gyere vissza hozzám, 0 gyere, hisz meg kell hogy halljad a han- 8 gom. Kérlek, nagyon kérlek, gyere vissza § A lóban csak rothadt avar úszkált. Ka- I gyón egyedül, elhagyottnak, tár<talannak | éreztem magam. A csillagos éjszaka átölelte 8 őt. Usz volt. És ö bizonyára a testvérei szár- i nyán indult el a hosszú, hosszú útra dél , 8

Next

/
Thumbnails
Contents