Ellenzék, 1943. február (64. évfolyam, 25-47. szám)
1943-02-03 / 28. szám
1943 február 6. _______________ELLENZÉK 5 életregények a mérlegen Harsány! Zsolt, a divatos „életrc- myek“ magyarnyelvű művelője, a orrás cimü uj folyóirat első számáig gyékényre vitte ennek az imdal- f „műfajnak“ idillt kérdését. Az •letregény“ vitája nem mai keletű, t már túl is csapott az írói viada- k porondján s végül az igazság- olgáltatás asztalára került; a jog nberéfől kért ítéletet, olyan kérdésül, amelyet az Írók nem tudtak elinteni maguk között. ílarsányi sok érdekelt fél ebken a perben, teát nem lesz egészen érdektelen :étvarizsáini kissé, amit ő a „mü- ij“ ellen s a maga védelmére ösz- cekotorf. Tárgyalási alapul már az indulásai elfogadtatja az olvasóval, hogy z irónak joga van a mult va 1 amely temélyiségéhez nyúlni; ahogy a festő ászonra kenheti s a szobrász már- áuyha vésheti, az Írónak is szabad önyvet Írnia róla. Az iró „számunkéi csak azért felelős — írja — hogy töve jó legyen“. Ezután cikornvás ejtegetésbe bocsátkozik a „műfaj“ endszercző összegezései ellen s vélik ki jel enjt i: életregény nincs, csak égé nv, amelynek tárgya egv-egy személyiség élete is leket. Nincs tőrénél mi regény, nincs társadalmi regény, nincs történelmi dráma, nincs íépszinmü. Lebontjuk a falakat a .műfajok“ közül, hogy holnap ne nőjük: mi a különbség a vígjáték îs a dráma között, azután a lírát és prózát öntjük egy edénybe, mert nem szabad méricskélni, nem szabad skatulyázni, ugyebár. Az a fontos, hogy amit írunk, jó legyen. A szertelenségig túlzásba vitt tagadással szemben a valóságban mégis vannak bizonyos műfajok. Van regény, sőt parasztregény is van, történelmi és társadalmi regény is van, legutóbb még orvos-regényről is szólhatnánk, az is van. Amikor egy kérdésnek irodalma keletkezik, nem árt, ha tisztességesen nevén nevezzük. Az orvoskérdésnek, a paraszt- kérdésnek, a polgárosodásnak nem csupán tudományos irodalma, de szépirodalma is van, legényeket Írtak róla. Nem lehet bölcsen azt mondani, hogy csak jó regény és rossz regény van, csak jó színmű és rossz színmű van. Mert ha „tubarózsare- gény" és „frakkregény“ nincs is, ha „íőszolgabiró-szinmürőT1 nem is beszélhetünk — amint Harsányi Zsolt Írja — népszínmű és történelmi regény attól függetlenül lehet; hiszen a tubarózsa, a frakk, a főszolgabíró és az orvvadász tudomásom szerint nem egyetemes kérdése a magyarságnak, a falu népének általános helyzete, történelmi személyiségek példamutató jelentősége és a társadalom belső feszültségeinek megoldása azonban tagadhatatlanul közérdek, nem csupán társadalmi, de nemzeti értelemben is. Tehát ezeknek a kérdéseknek lehet irodalma, sőt igen szomorú volna, ha már nem volna. A sors 'különös tréfája, hogy az tagadja meg az „életregény“ létjogosultságát, aki éppen ebben a „műfajban“ nőtte ki magát. Az életregényt a művészet szép szivárványa alatt tiszta ihletű regénnyé akarja változtatni. Pedig nem az. De itt időzzünk egy kicsit. Ha valaki Dózsa Györgyről hű és hiánytalan történelmi arcképet készit, az lehet szépirodalmi alkotás is. Teljesen az. eszközöktől függ. Ha egész élete folyását a történelem megvilágitásá- ban, de az iró eszközeivel hozza közelebb a m?i emberhez, életrajzot ir róla. Ellenben hogyha valaki a hiteles adatokat és valóban élt személyeket egy kikerekitett történet menetébe foglalja, akkor kétségtelenül regényt ir — jót, vagy rosszat, az itt nem kérdés. — Ez lesz a regényes életrajz, vagy — ha még inkább felszabadit ja az adatszerüség súlya álól — életregény. Aki Petőfiről ir regényt, nem függetlenítheti magát a fiatalkori nyomorúságoktól, a debreceni téltől, március 15-től, Szendrey Júliától, Bem tábornoktól, sem a fehéregyházi síktól. Tehát a költő életét foglalja többé-kevésbé hitelesen, és többe- kevésbé művészien regénybe. Egyszóval: életregényt ír, amit a történet- tudoonány és az irodalomtörténet nem tekint kútfőnek, csupán regénynek, amely legfeljebb nem hazudik és nem téved. Más kérdés aztán, hogy az életregény, minit regény, mennyire művészi. Móricz Zsigmond az erdélyi fejedelmekről irt „életregényt“, de mert a főhősök mögött egy ország és egy nép sorsa dübörög, ezt a fajta „életregényt“ történelmi regénynek hív- j juk. Tamási Áron a székely havasok szüztiszta lelkű embereiről irt életregényét, de mert benne maga a nép mutatkozik meg, magyar népi regénynek tekintjük. Rubensről ellenben nem lehet sem történelmi, sem társadalmi regényt Írni, mert nem harcolt történelemalakitó eszmékért, nem bogozott ki társadalmi kérdéseket; a regényíró csak életregényt irhát róla. Az életregénynek tehát volna létjoga, mégpedig az, hogy rendkívüli emberek rendkívüli szellemiségéről, emberfölötti küzdelmeiről, alkotásra ostorozó becsvágyáról, em- berszeretétből fakadó megváltás- óhajáról, szürke emberekben fészket nem lelő eszményekről, tanúskodjék. a hétköznapok fölé emelkedett ember lemondásával jelölje meg a hősi élet útját. Ott van a kérdés kulcsa, hogy az ilyen életregény nemzetnevelésre hivatott erkölcsi ember, a homo morális lelkében forrósodik át. A szellemi ember ellenben nem apró szerelmi történetekért nyúl vissza, nagy emberek életébe, hanem a, tanításért, a példáért. Ha éppen szerelemről akar írni, nem keveri olyan személyiségek arcképéhez, akiket nemzedékeken keresztül egészen más világszemlélet megtestesítőiül 'tisztelnek- Az életregények írói abban vétették el a dolgukat, hogy ők a nagy emberekben is a szeplőt keresték meg. A legvégzetesebb hiba ott csúszik be, hogy az életregények szerzői csak a legritkább esetben emelkednek fel a nagy személyek mély élményeinek utnérzéséig, leggyakrabban már kalandjaikban elakadnak, de még csak nem is látják, mekkora távolság van a kalandtól a jellemalakitó élményig. Azzal sem lehet az eszmetörténet előtt védekezni, hogy ezeknek a kalandos életregényeknek külföldön sikere vaj). Katona Józsefnek nem vált sikei'e a Bánk bánnal azon a bizonyos pályázaton, viszont Parish an minden nj női kalapnak és minden ingerlő kölnivíznek sikere van. Csakhogy ez a siker — divat. A Bánk bán addig él, amig müveit ember lesz a földön, azt pedig, amit a divat hullámaira bíztak, még a British Museum lomtárai sem menthetnek át az utókorba. Megelőző nemzedékek is tudtak az emberi művelődés nagyjairól, ismertek nagy MHHUMMttHMMBMMMMBHMmHÜHMMMWMm MnonnBMHHHMI , RÓMAI KÉPESLAP RÓMA, február hó. A ruGdny viszonylag ...............—.............. ■■■ — •'— hidegebb, derü6 nap után — a hőmérő ekkor se szá’lt le plusz 7—8 foknál alább —• mâr tavaszodást érzünk, aminek a jele, hogy a bőszámu „caffé bar"-ok elé kirakták már a kis asztalkákat és a székeket, s ’e7.ek már lelkes közönségre is találnak. Kivált dói tájban — amikor téli időn is forró me'egséggel tűz a nap —, ott ülnek künn a vendégek a forró „surrogató" vagy a kakaó mellett, s némelyik legényesen még a kabátját is kigombolja. Ez a tél — Itália harmadik háborús te’e — nagyjából egyezik azokkal, amelyekről szoktak beszélni a római bennszülöttek, hogy kis- kabátban lehetett elüldögélni a „caffé oar"-ok, vagy valamelyik „trasteverei osteria" előtt. S ez igy van jól, mert a tavalyi — itteni mértékhez viszonyítva — cudarul zord volt: háromszor havazott is . . . Kisgyerekek csodálkozva mutogattak a szá'.ongó hópihékre. amelyek egy-két órán belül eltűntek vékony, nedves nyomot hagyva a kövezeten. Nem olyan hó ez bizony, mint a hazai jó méteres havak, azonban mégis hó volt, s hallottam olyan elkeseredett kifakadást is az időre, hogy: „Kóma Szibériává vá’tozott..." Nem, a tavalyi szigorúbb tél kivétel volt, a gyönyörű kékegü olasz klíma helyesírási hibája. A rómaiak — s talán helyesen is'— nem vesznek tudomást a télről, ame’y az idén egyébként „jól viselte magát" — aránylag. De kellett is ez a fűtési korlátozások miatt! A modem épületekben ugyan központi fűtés van, azonban mindenkinek az okosan előirt takarékoskodáshoz kel' magát tartania, — ott is lehetőség volna a fűtésre. Olasz házakban sűrűn látom a múltban is használt háromlábú érc- eerpenyőt, amelybe faszenet tesznek, meg- gyujtják és az izzó parázs íelmelegiti a kő- padlós és nyirkos, vastagfa'u termeket. Olykor a piacokon, boltok előtt is találkozunk ezekkel a serpenyőkkel — egyszerűbb kivitelben —, vagy pedig hirtelenében összekotort fadarabkákból rögtönöznek tüzet az utcán, sőt még egy-egy, parázzsal megrakott rozoga p’éhíazék se rossz arra, hogy közelségében fe’melengessék a fázó ujjakat. Ilyenszerü a római tél, amely a legkevésbé omaga veszi komolyan a dolgát.,. «► Magyarvonatkozásu kulturális esemény bőven akad az évadban! így most vasárnap nagyszabású olsaszín agy a.r ünnepség színhelye volt a római Magyar Akadémia, a Palazzo Falcon ieri. Az „Opera Impiegate“, az olasz fascista hivatalnoknők egyesületének több mint 200 főnyi csoportja látogatott el ide. Az olasz vendégek megtekintették a XVI. század végén épült gyönyörű reneszánszpalotát, annak műtörténet,! nevezetességeit, majd a díszteremben gyülekeztek, ahol megjelent dr. Genthon István igazgató és képviseltette magát a rcimai magyar követség is. Itt Emma Cibella elnöknő meleg szavakkal méltatta az olasz-magyar barátságot, majd felkérésére e sorok Írója tartott olasznvelvü előadást a római Magyar Akadémiáról és az olasz-magyar kulturális kapcsolatok- ról. A jelenlevők melegen tüntettek az olasz-magyar barátság mellett és az előadásról beszámolt a római saj tó is. Most jelent meg ugyancsak Triesztben a: ,,Alkyone“ magyar fordítása. Az ,.Al- hyone‘‘ — mint ismeretes — D'Annunzio ,.Dicséreteisorozatának a harmadik verseskötete, amely legjobban képviseli a nagy olasz költő halhatatlan művészetét és — hivatott olasz kritikusok szerint — az olasz köhéstet legkiemelkedőbb teljesítménye Leopardi és Carducci óta. Az „Al- hyone“-t Oláh Gábort a már m.eghalt jeles debreceni poéta és dr. Ternay Kálmán. a trieszti egyetem lelctora fordította le magyarra s a könyv több mint 400 oldalon — tanulmányokkal és a verseidre vonatkozó glosszákkal kibővítve — remek illusztrációkkal és pazar kiállításban került ki a nyomdából. Akik olvasták D'Annun- ■zio-t s behatóbban ismerik Oláh Gábor maradandó művészetét, dús, színes forma- nyelvét, azok aligha tulálhatattnk volna alkalmasabb magyar Jcöltőt ebben a feladatban való részvételre. A forditásókat a legkiválóbb — magyarul is tudó —- olasz irodalmi szakértői: nézték át s igazi elismeréssel nyilatkoztak róluk. Ez a véleményük az olasz irodalmi orgánumoknak is. Ternay Kálmánt különben Pavolini olasz népmüvelésügyi miniszter is fogadta az „Alkyone“ megjelenése után. Szomorú viszont, hogy Oláh Gábor, aki talán az „Alkyor«e"-beti ragyogtatta leginkább fordítói jelességeit, nem érte meg ezt! Pedig a könyv anyaga már — 1935-ben készen volt! Ternay Kálmán — amint ezt az előszavában vallja és ez az előszó egyben kórkép is bizonyos budapesti kiadói viszonyokról — térdig járta le a lábát, kilincselt, levelezett, úgyszólván azonfan még szóba sem álltak vele, a legtöbb, amit válaszul kapott, annyi volt, hogy „nem látnak benne üzleti fantáziát". Az „Alkyone", D'Annunzio és Oláh Gábor — költőket, írókat, festőket, szobrászokai, zenészeket. írtak is róluk, ahogy ma Németh László Széchenyiről és Berzsenyiről, Féja, Géza egy Dózsa. Györgyről és Móricz Zsigmondról ir. Festőben a festőt, zenészben a zenészt, íróban az isteni szikrát, költőben az öröklángot keresték. Sokkal nagyobb volt. a tisztelet bennük a szellemi ember iránt, semhogy a művész mögött az udvaroncot, a világfit, a titkos szerelmek lovagját, a korcsmái duhajt leplezték volna 1«-. Az ilyesmi különben Ízlés dolga. Rá lehet szoktatni a könyvfalókat. De vállalja a felelősséget, aki eszményeket rombol le „érdekfeszitő kalandokért“. Egyébként igaz: a szerző történetbe fonhat, akit éppen akar, tetszése szerint nyúlhat hozzá. Egyéni szerencsétlensége azután, ha a jövendő meg .nem vesztegethető könyörtelenséggel oda illeszti majd ezeket a könyveket, ahova illenek; a tiszta irodalom kirakatából messzire kidobás ja az illetlenül odacsempészett lomot. Az irodai ómban csak olyan Írá snak van helye, amely a művészet törvényei szerint szép, az élet követelményei szerint jó, tehát mindenképpen alkotás. Ami olvasmánynak ke szült, az divattal jött és divattal megy. Megtette kötelességét azzal, hogy amig valaki ezt olvasta, nem olvasott rosszabbat. Mi pedig az „életregényekben“ továbbra is várjuk az igazi nagy alkotásokat, amelyek a legmagasabb szellemi igénnyel készülnek, függetlenül könyvpiactól, múló divattól, külföldi siker vágyától, hatásvadá- s zást ót. P. I. L. ha az ismeretlenebb Ternaytól eltekintünk —■ nem volt „üzlet" sehol. S mint Ternay jogosan panaszolja, „a Jogsértőbb a dologban neui maga a visszautasításuk ténye, hanem a verstől való érthetetlen irtózásuk. ' Bizony, ha az olasz népmüvelésügyi minisztérium jeten’ős anyagi segéllyel be nem avatkozik a dologba, s más olasz tényezők is nem támogatják megértéssel a íorditót, — az „Alkyone" magvaf fordításnak a kézirata ma is az Íróasztal fiókjában porosodnék a magyar—olasz Szellemi kapcsolatoknak és a magyar irodaimnak is őszinte kárára. Pedig Gabriele D'Annunzio — köf^ tői nagyságáról most nem beszélve — megérdemli, bogy jobban megismerjék nálunk mint nemes barátunkat. Idézek abból, amit a bres- ciai Monti-ünnepségekie érkező magyar küldöttségnek mondott 192b októberében a gardone-i „Viktóriáié“ fedélzetén: „A ti nagy ügyeteket elsőnek én védelmeztem Nyugaton és a reátok zúduló igazságtalan béke- szerződés legádázabb ellensége én voltam. Más magyarok is felkerestek már a Vittoriale-n, ám, hiú vigaszt tőlem nem kaptak, de igenis kemény szemrehányást, mert nem követtétek Petőfi Sándor szavát: „Talpra magyar!“ Ez ma is a ti földetek sza va. Nektek nem szabad megnyugodnotok, nem szabad aludnotok mindaddig, amig vissza nem szereztétek egész földetek ...“ MIHÁLY LÁSZLÓ Testnevelő tanárok és leventeoktatók figyelmébe! Megjelent: Király Dezső : Iskolai és levente testnevelés kézikönyve Rendgyakorlatok, menet nóták, sza hadgyakorlatok, ősi hindu „Jóga“ gyakorlatok, szertorna, haditorna, atlétika, játék. 700 gyakorlat, 100 já ték, 100 óraterv, 1800 ábra. Függelék. A leventepróbák legújabb szabályai. A $30 oldalas kötet vászonkötésb«n 22.50 pengő. Kapható az „Ellenzék“ könyvesboltban Kolozsvár, Mátyás király-tér 9. V* öékre utánvéttel is azonnal megküldjük.
