Ellenzék, 1943. január (64. évfolyam, 1-24. szám)

1943-01-25 / 19. szám

19 i2 fannár 25. ELLENZÉK <1I'I TIII'IWI—I mmmmm 5 if A TÁ&ú&iSzMiUá& Uavác&üH'tf' &$éé$e> ... Harctéri élményeiről beszél Andrási Márton, a kolozsvári Nemzeti Színház táncoskomikusa t KOLOZSVÁR, jannár zs. 'Az Ellenzék munkatársától.) Kér héttel ezelőtt még a tá­bori színház ütött-kopott függönye nyílott szét előtte s otthonától távol, kétezernyclc- száz kilométernyire kornédiázott év mosolyt csalt a halvány tűzben égő, fáradt katonasze- mekbe. . . s most itt ül előttünk x kedves kolozsvári színész: Andrási Márton. £ pil­lanatban ő a legérdekesebo, a sztár, ő a kö­zéppontja a kolozsvári színházi családnak, mindenütt körülfogják, a színház társalgójá­ban, lakásán, kávéházban, utcán és minden­ki ezzel a kérdéssel ostromolja: hogy is volt?... Mit csináltatok odakünn? Mondj el mindent. Szegény Andrási Márton alig győzi már a sok beszédet. Mert végül is mindenki számára kell mondania valamit. Egy hónappal ezelőtt ment ki a keleti frontra, a Tábori Színház többi tagjaival együtt cs egyhónapi távoliét után most tért vissza. Szemtől szembe látta a harctér első vonalában küzdő katonáinkat . . . elbeszélgetett velük . . . együtt töltötték a ka­rácsony estét.. . kedves humorával ' számos derűs vidám órát szerzett nekik ott künt a dermesztő orosz télben — érthető tehát, ha életének talán legnagyobb élményét, melenge­tőén legdrágább emlékét hozta magával er­ről az útról ..'. Az interjú megszokott, cbligát kérdéseit ez­úttal talán száműzzük. Hadd beszéljen kér­dezés nélkül, mondja el úgy az emlékeit sor­jában, ahogy átélte azokat ezeo a télen, az eltelt négy hét alatt. Bizonyára sok monda­nivalója van. Sokmindent hozott magával. És Andrási Márton, a kolozsvári Nemzeti Szín­ház tehetséges, rokonszenves táncoskomikusa nem kéreti magit. Egy-két pillanat mindössze, amíg elrendezi gondolatait, szortírozza az emlékeit s máris beszél. Elevenen, frissen, szí­nesen, úgyhogy szava: és elbeszélése nyomán röpke félórára valósággal odavarázsol a messzi orosz hómezőkre, ahol... igen, ahol éppen úgy, mint valamikor, 1514 és 15 kö­zött, most is magyar fiuk járnak, drága hon­véd-katonáink harcolnak és minden nap cs minden éjszaka szembenéznek a halállal . . Uiían a fa&nUa.,, — Talán ott kezdhetném — mondja And­rási Márton —, hogy hálás köszönettel gon­dolok a kolozsvári Nemzeti Színház igazga­tóságára, amiért lehetővé tette a Táboii Szín­házban való szereplésemet. Ez xz egy hónap életem legnagyobb emléke marad Örökre. Őszintén mondhatom, nagyon fájt mindnyá­junknak a búcsú, az otthonunktól kétezer- nyolcszáz kilométernyire, amikor ott kellett hagynunk az orosz harctéren a világ legked­vesebb publikumát, honvéd katonáinkat De­cember közepén indultunk ki. A társává? tag­jai között volt Dajka Margit, Kiss Manyi, Utry Anna, Hossz» Zoltán, dr. Kertész De­zső, én és néhány artista. A társulatot vitéz Tolnay Andor igazgató vzette. Jókedvűen, vi­dáman indultunk a hosszú útra s a lavocsnei határállomáson túl, amikor már jól bent jár­tunk orosz területen, mindnyájunkat meglepett az a pompás rend és az a gyorsan működő közigazgatás, amelyet, amelyet rövid idő alatt a németek rendeztek be. Kievben a rendes, megszokott napi munka úgy folyik, mintha nem is volna háború. Igaz ugyan, hogy innen még két és fél napig kellett mennünk, amíg a frontra értünk. Helységneveket természete­sen ne memlithetek. Elég, ha annyit mondok, hogy alig néhány kilométernyire voltunk az első vonalaktól. Az ágyudörgést mindjárt az első órákban megszoktuk. Csak hölgytagjain­kat ijesztette meg az első pillanatban a lövöl­dözés, de vidám humoruk csakhamar felül­kerekedett. És még valami: a hideg!' Az ittho­ni időjárás után egyszerre belecseppentünk a 3ţ—40 fokos hidegbe. Kolléganőnk, Kiss Manyi rögtön feltalálta magát cs ötletesen megjegyezte, hogy a „Habos sütemény”. . . slágert talán ezzel a szöveggel fogja énekelni; „Jaj de jó a fagyos sütemény!”. . . — Egyszóval: sem a 40 fokos hideg, sem az ágyulövések nem tudtak kizökkenteni vi­dámságunkból, humorunkból, s elhatároztuk, hogy katonáinkhoz illően veszünk részt a tá­bori életben. Végre is a fronton vagyunk! Színészik kaíács&nytsUit a Uautíun... December 24-én, karácsony szombatján délután hirofh órakor érkeztünk meg rendel­tetési helyünkre. A nap ebben az időben volt a legrövidebb c5 jól ^ bent Oroszországban, amerre mi jártunk, délután három órakor már sötét van. Az ottani nép négy órakor már lefekszik » aki esti hat-hét órakor még ébren van, azt már kimaradásnak könyveli el. Az ahő i&táaU4fe'te' Tűit.» gr k,ét kálón «so­portra osztottak bennünket, az egyikbe Dajka Margit, Hosszú Zoltán dr., én magam és- né­hány artista került, Kiss Manyi. Kertész De­zső,' Utry Anna és a többi artisták a másik csoporttal más vonalszakaszhoz jutottak. Azt is megtudtuk, hogy játszani csak karácsony másodnapján fogunk először. Az utasítás az volt, hogy pihenjük ki a hossz. 1 ut ráradal- mait. — Igen ám . . ., de karácsony este van. jó, jó, pihenni is kéne, de a szent estét itt a fronton úgy töltsük el, hogy ne legyünk együtt katonáinkkal? Ezen törtük a fejünket, amikor az egyik század parancsnoka meg­jelent és felkért, hogy vegyünk részt századá­nak karácsonyfa ünnepély én Ekkor tudtuk meg, hogy Dajka Margit, néhány aitistanővel egy másik század körzetében már javában dolgozik a karácsonyfák dEzitésén. Felkérés- íe örömmel csatlakoztunk .• .századparancs- nokhoz s négy-öt óra között lehetett, amikor beérkeztünk a szóbanforgó század körzetébe, abba a helyiségbe, ahol a karácsonyfa állott. Hatalmas, nagy, iskolaszerű építmény volt 5 az egyik sarokban ott álló t a karácsonyfa. . . Mindössze néhány szál gyertya égett s vala­mi kis karácsonyfadíszek ek intették A szá­zadparancsnok halkan súgta: sajnos, az ott­honról érkező Vöröskereszt szeretetcsornagek csak néhány nap múlva érkeznek meg, s nem tudom, mit ajándékozzak itátuháimnak. Volt a századparancsnokhak egy nagy üveg szí Ivo­riu m ja, Hosszú Zoltán dr. s én is vittem magammal egy üveg rumot és egy üveg ko­nyakot, s anélkül, hogy összebeszéltünk volna, csak egy pillanat volt az egé'-z s a századpa­rancsnokkal együtt máris tudtuk, mit kell tenni. Mindent, amink volt, odatettük a ka­rácsonyfa alá, egy halom tábori levelezőlapot is, valamelyes teasütem f lyeker, úgyhogy jus­son valami mindenkinek. .A legénység ugyan­is a karácsonyfaünnep^ég után teát kapott s az, volt a célunk, hogy mindenkinek jusson egy kis rum, konyak és szilvórium is hozzá. Néhány perc alatt a tervet meg is valósítot­tuk s ekkor elsőnek a százíuiparancsnok mor- c'ott rövid, katonás üdvözlő beszédet. Beszé­de közben egyszerre megállt, majd ezt mon­data; — És most néhány pillanatig ne szóljon egyiktek sem... itt a karácsonyfa körül gon­doljatok most mindnyájan haza. — Soha, soha ilyen mélységesen drámai, és. mégis szivet-lelket simogató csendet még. nem. éltem át, — mondja Andrási Márton. — A tisztek s a legénység arcán or; voit valami, valami olyan szépséges áhitat, hogy ez más­ban, mint egy-egy tiszta, igaz könnycsepp­ben, amely a szemekből gördül alá, nem is fejeződhetik ki. Nem ellágyulás, rern t élelem- erzés volt ez, hanem a távoli otthonnak a. va-, rázslata, olyasféle, amikor a színpadon egv- cgy. nagy drámai jelenetnél a szerző ezt az utasítást adja: „nagy csend!“. Ebben a né­hány pillanatnyi csendben szinte hallani le­hetett minden katona szive dobbanását, imád­ság volt ez.' Hangtalan, néma, mélységes, szent imádság. Ebben a csendben küldte haza a hozzátartozók körébe a szivét minden ka­tona .... Utána a legénység sorából előállott egy harminc-harmincöt év kerüli altiszt 3 né­hány szóval köszöntötte a parancsnokát és kifejezte hűséges ragaszkodásukat. Ezután a parancsnok felolvasta az ismeretlen magyar kislány levelét, amelyet karácsonyra irt tábori levelezőlapon a honvédekhez. — Én nem tudom -— magyarázza Andrási Márton —, hogy mi történt velem, de ebben a pillanatban úgy elfogott valami, hogy el kellett forduljak, nehogy meglássák a kato­nák, hogy ömlenck a könnyeim. Elvégre is azért jöttem ide ki, hogy megnevettessem őket, jól néznék hát ki, ha sírni lámának. És ekkor az ünnepség végén előállott Dani bá‘, Hoss'zu Zoltán dr. Rövid kis székely népbal ládát mondott el, de olyan szivhezszólóan, hogy ebből a székely balladából minden ka­tona, aki ott állott a karácsonyfa körül, Tisz­tán kiérezhette, hogy e pillanatban, karácsony szent estéjén a tivoli otthon is velünk van. Valahogy ilyenformán zajlott le a kará­csony este ott messze az orosz hómezőkön, alig egy-.két kilométernyire az első vonaltól. Mondanunk sem kell, hogy Szilveszter előtt befutott a Vöröskereszt karácsonyi sze- retetajándéka s akkor volt pezsgő, vörösbor, cigaretta, sütemény, olyan dúsan és bőségesen, hogy mindenkinek bőven jutott belőle. — Az első előadást karácsony másounáp- ján tartottuk. A Tábori Színház egyik -cso­portja lerombolt templomban játszott, a- má­sik hatalmas bunker mélyén ütötte fel a színpadot, mi magunk iskolaterembe kerül­tünk. Ezt a képet sem felejtem el soha. Ka­tonapokrócokból és sátorlapokból állott a függöny és kis zseblámpákkal csináltuk meg a rivaldafényt. Valamelyes kis. világítás is volt igy a szinpadon s amint ránéztem a füg­gönyre, ezekre a sok vihart látott, egyszerű katonapokrócokra és sátoriatokra, ismét foj­togatni kezdte a torkomat valami mélységes meghatottság. De Dani bác oldalbaiökötc s azt mondta: „Eredj már és mókázz egy ki­csit“ s csak akkor tértem magamhoz ismét, amikor hallottam, hogy felcsendülnek az első kacajok! Istenem, itt a fronton harcoló ka­tonákat meg tudtam nevettetni. Qlvan jól­eső érzés volt ez, amit alig tadok szavakkal kilejezni. Dani bá‘-val együttes székely tré­fáinkon jóízűen nevetett és mulatott az . egész katonacsopoFt. A hideggel már nem is törőd­tünk. Csak egyet éreztünk: ha a hatnapos utazásban el is fáradtunk, s az egész idő alatt talán egyszer kerülhettünk fürdőkádba, s akármennyit is vándoroltunk, de megérte Azok az édes, drága fiuk, ez a mi legkedve­sebb közönségünk megérdemelte, hogy el jöj­jünk közéjük. — És most hazajöttünk. Az utolsó napok­ban igazgatónknak, Tolnay Andornak az volt a terve, hogy egy-egy színészt kivezényel­nek az első vonalig i's, hogy a bunkerekben is szórakoztassák rövid időre a katonákat. Saj­nos, ez a terv nem valósulhatott meg, mert január n-én, tehát közvetlenül huszonnégy órával az orosz támadás előtt parancs jött, hogy el kell mennünk. A Tábori Színház fel­szedte sátorfáját. Csak egy szomorú tragé­dia döbbentett meg, hogy Tolnay Andor, aki igazgatónk volt, nekem külön mesterem, mert valamikor az ő társulatánál kezdtem el a pályámat, nem láthatta már meg Ma­gyarországot. Pedig hogy vágyott, hogy újra együtt legyen családjával. Mindvégig gon­dunkat viselte, hazavezetett bennünket, de amikor befejezte a vállalt feladatot, befejez­te az életét is. Ott halt meg a karjaim kö­zött. Ott maradt a határon — Lavocsnén . . . — Befejezésül én sem mondhatok mást — mondja Andrási Márton —, mint amit Dani bá‘ mondott: összeszedtük minden tudomá­nyunkat, csakhogy minél jobbin érezzék ma­gukat a gyerekek, drága testvéreink, a fron­ton harcoló honvédek, hogy az Isten áldia meg őket!..,., * Ezeket mondotta a harctérről hazatért Andrási Márton. S a tekintetéből érezzük: minden, amit elmondott, amit látott, amit átélt, többezer kilométernyire az otthonitól, örökre belefotografálódott a szemébe, agyába, szivébe és minden idegszálába. S amikor ide­haza kiáll majd a színpadra, hogy kedves, finom humorával megnevettesse a zsúfolt ház közönségét, itt, a Nemzeti Színház pompás színpadán is, gondolatban minden bizonnyal nekik fog játszani, az ő legkedvesebb publi­kumának, a messzi orosz hómezőkön küzdő honvédeknek, akiknek zseblámpis rivaldája, katonapokrócokból és sátorlapokból összetá­kolt, kopottas függönyü színpadát sohasem fogja elfelejteni... GREDINÄR AURÉL. A BauvnijaHen'diiról (B.). .Nemrégen a Magyar Távirati Tro rj a f élhi v aha. J o 5 köz 1 é se alapján az egész sajtóban megem­lékeztünk arról, hogy a kultusz- miniszter ellenőrzésével ezidéri is odaítélték kiváló magyar Íróknak és költőknek a Baumgarten-dijűt és hogy közöttük. — mint,ismere­tes — kitűnő erdélyiek is szerepei­nek. Az üggyel kapcsolatban né­hány olyan sajtókóztciriény..látóit napvilágot, amely alkalmas a kö­zönség kőiében a kérdés hely eim és méltánytalan ér t e lm e z é sé r e.' ]\zek a közlemények előttünk ismeretlen inditóokok szerint olyan hangot üt­nek meg, mintha ezt az alapítványt elfogadni, méltatlan dolog volna és olyan beállítást adnak az egész kérdésnél;, mintha az alapítvány dijának odaítélésénél olyan szem­pontok merülhetnének fel,amelyek e dij elfogadását, a magyar írók fogalmával összcegyeztethetet len­nek jelentenék. Eltekintve attól, hogy a Báum- garten-dijat ki alapította, vagy hogy annak odaítélésénél annak­idején milyen politikai vagy világ­nézeti szempontok érvényesültek, ma már tudniillik, hogy mint egyeb hasonló alapítványok ügyében, úgy a Baumgarten-alapitvány ügyében, is,'teljes joggal, a nemzeti szem­pontok legtökéletesebb érvényesí­tésének célzatával és hatáskörével maga a kultuszminiszter személye­sen dönt. Öeléje terjesztik az ala­pítvány odai'élésére vonatkozó ha­tározatokat és mint ahogy az már nem egy esetben megtörtént, ezt az ítéletet ö változtatja -meg, he­lyesbítheti, ha okot lát fennforogni ilyen beavatkozásra Mondanum: sem keil, hogy a kultuszminiszter . joga kulturális és nemzeti szem­pontok érvényesítését jelenti. A Baumgarten-alapitvny évi di­jai nem jelentenek sem latifundiu­mot, sem bérpalotát, de jelente­nek néhány ezer pengőt, amelynek eredetileg is az volt a hivatása, hogy a rendszerint nem dús kö­rülmények között élő irók számá­ra megélhetési könnyebbséget b;z- tositsanak. Azzal a ténnyel, hogy ennek az irodalmi díjnak az oda­ítélése kulturális és nemzeti szem­pontból egyaránt kifogásóihatat- lan körülmények között történik, vele jár, hogy ezt a dijat megtisz­teltetésnek veheti mindenki, aki kapja és megtiszteltetésnek veheti az a varos, vagy országrész is, melynek Írója ebben a kitüntetés­ben részesül. Így értelmeztük mi is a magunk részéről a döntést, amikor megtudtuk, hogy ez id én ■ ismert erdélyi irók is szerepelnek a kitüntetettek között. Mint ahogy szerepelt nemrég boldogult Remé­nyűi Sándor is, aki a magyar ál­lamfő részéről adományozott C.or- vin-lánccal sem tarthatta össze­egyeztethetetlennek a dij elfoga­dását . Ha követnők a tájékozatlan és oktalan aggodalmaskodók gondo­latmenetét, azt kellene monda­nunk, hogy Budapest egyetlen szinházában sem léphetnének fel magyar művészek az állami szín­házakon kívül, mert hiszen azokat annakidején zsidók alapították, a Magyarország vagy a Pest című napilapokban sem Írhatnának de­rék magyar újságírók cikkeket, mert ennek a Japkomszernnck Miklós Andor volt a megalapítója, sőt tudunk még közelebb is olyan lapokat,' amelyek megfeledkeznek e kérdés tárgyalása közben -sajat alapításukról. SPANYOLORSZÁGBAN MÁR NEM FOGADJÁK EL A SZABAD ANGOL FONTOT. Madridból jelentik: A spanyol devizahivatal, az Espanol de Modena Ex- tranjera, ugv rendelkez-ett. hogy a jövő­ben neui fogadja e> a szabad angol fontot, hauem csak a hivatalos kompenzációs számlák fontjait fogja 40.5 pezetás pénz-, illetve 41.5 . araiétól rumon elszá­molok

Next

/
Thumbnails
Contents