Ellenzék, 1942. október (63. évfolyam, 222-246. szám)
1942-10-10 / 229. szám
1 9 í 2 október 10. ELLENZÉK Mé Uóságos Ma: Vá&h J5xsbí Nemrégiben cikket irtain arról, hogy magyar életünkben túlságosan sok a társadalmi ünnep és még több az ünnepelt. A cikk megírására Tóth Lászlónak, a Nemzeti Újság kitűnő főszerkesztőjének és közírójának kezdeményezése indított, aki a gombtunedra elszaporodott ünnepségekkel és az ünnepeitekkel, mint magyar életünk egyik sürgős megoldásra váró kérdésével foglalkozott. Ha visszagondolunk a felszabadulás óta eltelt két esztendőre, ennek az érvelésnek valóban igazat kell adni. Hogy a felszabadulás utáni hetekben az egész erdélyi magyarság ünnepelt — a legtermészc- ■' sebb jelenség volt. H üszőnkét esz- W renriő kisebbségi küzdelmei, létkérdései és háttérbeszoritottsága után a felszabadult magyar lélek külsőségekben is nyilvánítani akarta a Mindenható és a magyar haza iránti háláját. Az ünnepségek száma azonban ezután sem csökkent. Sőt héíről-liétre növekedett. Most már nemcsak nemzeti ünnepeket ült meg a magyarság, hanem helyi jellegit társadalmi események is ünnepségekké nőtték ki magukat és az ünnepségekkel együtt arányosan gyarapodott az ünnepeltek száma is. \ Erdélyi szemmel nézve, nemcsak az ünnepségekben látunk kivetni valót, hanem abban a hangnemben is, amelyeket egyesek Erdélyben is szeretnének meghonosítani, Ezt a hibát az utóbbi időben gyakran észleltük, nemcsak a nyilvánosság előtt történő hivatalos, vagy félhivatalos megnyilatkozásokon, hanem szü- kebbkörii gyűléseken, értekezleteken, sőt magánbeszélgetések során is. Hiába hirdetett harcot a kormányzat a hízelgés é&/líajbókolás ellen és hiába támogatta ezt a kezdeményezést teljes erejével a sajtó, egyelőre1 még nem sikerült teljesen kiküszöbölni magyar életünkből azokat a jelenségeket, amelyek magyar és magyar közé mesterséges válaszfalakat emelnek. Á felszabadulás óta számos gyűlésen, értekezleten, társadalmi ősz- szejövetalen és hivatalos megnyilatkozáson vettem részt. Az újságíró- foglalkozás velejárója, hogy részint tagja voltam valamelyik tanácskozó közületnek, vagy beszámolót kellett ! Írnom lapom számára, máskor pedig, mint egyszerű érdeklődő vettem részt a közélet különböző megnyilvánulásaiban. Ha visszagondolok ezekre az eseményekre, amelyekből kicsinyben össze lehetne állítani a magyar élet két esztendejének keresztmetszetét, őszintén meg kell Írnom, hogy amikor először jártam a fővárosban a felszabadulás után, sok belső zavarral és idegenszerűséggel kellett megküzdenem, amíg megszoktam, hogy nagyon sokan milyen fontosságot tulajdonítanak a címeknek és rangoknak. Hogy csak egy példái említsek: voltam egészen szűkkor« értekezleten. Valamilyen bizottság tárgyalt, amelynek talán tizenkét vagy tizenöt tagja volt. Tudtam, hogy mindannyian évtizedek óta ismerik egymást és legnagyobbrészt a magánéletben is meghitt baráti kapcsolatban vannak. Annál különösebben hatott tehát, am,Lkor az egyik felszólaló köszönetét mondott az elnök ur Öméltóságának lendületes megnyitójáért és hivatkozott X. bizottsági tag ur Öméltósága mult ülésen kifejtett véleményére, amely most már a megvalósulás felé halad. Eleinte azt hittem, hogy egyedülálló jelenséggel állok szemben. De ahogy tovább folyt a tárgyalás, ámulva hallottam, hogy az elnöktől elkezdve az összes tagokig, szorgalmasan méltóságos urázzák egymást a résztvevők és legalább két-három mondatban szükségesnek tartják ki! emelni egymás kiválóságainak clis- ; mérését. I Némi lokálpatriotizmussal arra i gondoltam, hogy mi erdélyiek ezen már régesrégen túlvagyunk. A hu- szonkéteszfendős kisebbségi sors olyan testvéri egységbei kovácsolta az erdélyi magyarságot, hogy a társadalmi különbségeket nálunk lehetetlen lenne kihangsúlyozni, örömmel olvastam azokat a cikkeket, amelyekben a legnevesebb budapesti publicisták az erdélyi szellemtől várták a megújulást. Valósággal hozsannával üdvözöltük, hogy ezt az álláspontot kormányzatunk is magáévá leüe és reméltük, hogy a hízelgés és hajbókolás világának véglegesen befellegzik. * Tekintsünk vissza az erdélyi éleire! Sajnos, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a liizelgés és haj- bókolás elleni harcban Erdély nem váltotta be mindenben a hozzáíü- zott reményeket. Tovább fűzöm a személyes élmények láncolatát. Ahogy telt az idő, azt kellett tapasztalnom, hegy az a jelenség, amelyen Budapesten annyira megütköztem, lassan, de biztosan nálunk is kezd tért hódítani. Először csak a hivatalokban érvényesült. Az ember szinte észre sem vette, hogy amikor valamelyik hivatal vezetőjét kereste és megkérdezte, hogy X. vagy Y. urat megtalálhatja-e, az illető vezető tisztviselő titkára, vagy más alárendeltje válaszában már azt mondotta, hogy X. vagy Y. Öméltósága azonnal fogad, vagy ebben a percben nem tartózkodik hivatalában, vagy egy pillanatnyi elnézést kér, mert most hivatali teendőivel van elfoglalva. A hivatalnokok nyilván azt érezték, hogy a címeknek ez a ki- hangsulyozása szolgálati kötelességük és súlyosan megbántanák főnöküket, ha a neve, vagy hivatali rangja mellől elhagynák a méltóságos urat. Sokszor a hivatalvezetők a maguk személyében nem is felelősek az alázatoskodásnak ezért a leg- gyakoribb megnyilvánulásáért. Védekezni nem iehet ellene. A szokás hatalma lassanként a közönségre is átterjedt. Egyre gyakrabban előfordul, hogy az ügyes-bajos dolgaiban hivatalos tényezőkhöz forduló közönség most már a „pénzügyigazgató ur“, a „polgármester ur‘\ a „tankerületi főigazgató ur“ és más rangok mellé szorgalmasan odabigy- gyeszti a méltóságos jelzőt, sőt még azokat is előlépteti méltósáyosakká, akik egyelőre nem jutottak be az V. fizetési osztályba. Sokszor beszéltem erről a kérdésről magukkal az érdekelt méltóságos urakkal, akik szintén a legmélyebben elitélték a hajbékolásnak ezt az egészségtelen szellemét. Azt hiszem azonban, hogy nem állok egyedül azzal a véleményemmel: ha csakugyan a legteljesebb eréllyel fellépnének és szigorúan kikérnék maguknak a méltóságos úrázást, úgy egy-kettőre eltűnne ez a szellem a hivatalokból. Sajnos, nemcsak a hivatalokban találkozunk a társadalmi életnek ezekkel a jelenségeivel. Ahogy egyre gyakrabban jártam a különböző gyűlésekre, ünnepségekre és összejövetelekre, kezdtem észrevenni, hogy a címek és a rangok előtti feltétlen megalázkodás most már nálunk is otthonossá válik. Amii annakidején groteszkül hatott Budapesten, észrevétlenül kezd meghonosodni az erdélyi humuszon is. Bizony előfordult már, hogy nagy erdélyi ünnepségeken is hallhattuk, amint régi barátok, a kisebbségi sors hűséges harcostársai, kihangsúlyozzák egymás méltóságos elmét és nem kérik ki, amikor a szónokok a rossz példát követve, azzal kezdik beszédüket, hogy „Méltóságos uram! '[Oír (IO p ih&n ha pedig kiégeti, a TUNGSRAM © Engedje meg, hogy Méltóságod fejtegetéséhez hozzáfűzzem, stb.“ Végső megállapításként be kell tehát vallani, hogy néhány dicséretremál- tó kivételtől eltekintve, Erdélynek is megtetszett a „méltóságososdi“ és ahelyett, hogy a mi segítségünkkel az anyaországból kiűztük volna a hajbókolást, nálunk is tetszetős társadalmi játék lett a cimezgetés. * Kétségtelen, hogy az. erdélyi magyarság nagy tömegei a legmélyebben elítélik ezeket a társadalmi fer» desépeket. A háború vérzivatarának kellős közepén, amikor magyar jövendőnkért, nemzetünk fennmaradásáért és az uj Európáért harcolnak honvédeink, valósággal operett- szerüen hat, hogy még mindig probléma lehet a hajbókoiás kiküszöbölése. Ezért tartom szükségesnek, hogy felfigyeljünk arra a beszédre, amelyet gróf Teleki Béla tartott a szaniszlói gazdanapon. Teleld Béla, aki egy személy ben az Erdélyi Párt és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője, az erdélyi hitvallást vitte a nyilvánosság elé, amikor arra kérte a gazdagyülés résztvevőit, hogy a megszólításnál ne használjanak más kifejezést, mint; azt, hogy „elnök“. — Népi, testvéri közösségünkben — mondotta — csak a végzett munka értékénél kezdődik az ember, a jövőben is mellőzzünk tehát minden formaságot. Megszivleiendő az a kijelentése is, hogy „ne ünnepeljetek bennünket, mert mi nem azért sarjuk a magyar falvakat, hogy ünnepeljetek, hanem azért, hogy tanuljunk tőletek“. Jellemző, hogy mennyire eüliara- póázhatott már nálunk is a hízelgés és hajbókolás, ha az erdélyi magyarság vezetője szükségesnek tartotta ennek az áramlatnak a nyilvánosság előtt való megbélyegzését. Könnyű lenne most azzal befejezni a fejtegetést, hogy „ime, a követendő példa, alkalmazkodjunk hozzá!“ Ilyen határozott formában azonban eddig még csak az egyetemen találkoztunk a cimezgetés játéka elleni védekezéssel. Az egyetem tanácsa ugyanis felhívásban figyelmeztette a diákságot, hogy tanáraikat ne méltóságos «rázzák, hanem maradjanak a „professzor ur“ megszólítás mellett. Hallottunk néha másoktól is enyhe tiltakozásokat, ele sokszor az volt a meggyőződésünk, hogy ez csak a forma kedvéért történik és a tiltakozó igen-igen meyneheztelne, ha a levélcimzésnél történetesen nagyságost Írnának a méltóságos helyett. Teleki Béla ellentmondást nem tűrő szavaihoz hasonló Őszin- teséyü talán Kelemen Lajosnak, Kcrvin-Iáncos történettudósunknak, Erdély legpuritáuabb jellemének ki- fakadása volt, aki dühösen ráförmedt egyik régi ismerősére, amikor leméltóságos urazia, hogy „ugyan kérem, velem ne tsu tolódjék2'. A szaniszlói gazdanapon elhangzott kijelentések minden jövendőért aggódó erdélyi magyar embert gondolkodóba kell ejtsenek. Meg kell találjuk a végleges megoldást a cim és rangkórság száműzésére. Nem méltó a magyar emberhez a. hizel- kedés világa és kicsinyes hiúsági szempontok miatt nem szabad megbontani a magyar nép testvéri egységét! Jelentsék ki a legkomolyabban a „méltóságosak“, hogy nem kívánnak magyar testvéreik előtt a címükkel tetszelegni. A társadalom pedig fogadja meg az Erdélyi Párt elnökének tanácsát és a megszólításnál használja az „elnök ur‘, „polgármester ur1', stb. kifejezéseket. Az uj európai rendben nincs helye a címek hierarchiájának. „Mindenki annyit ér, amennyit dolgozik.“ Ennek az egyetlen mondatnak megvalósítása tette naggyá a nemzeti szocialista Németországot és ez legyen a boldogabb magyar jövendő jelszava Ls, ha azt akrjuk, hogy testvéri közösségben végezhessük a ránk váró alkotó munkát. LEVÉLPAPÍROK, egyszerűtől a legválasztékosabb kivitelig, legolcsóbban az „ELLENZÉK“ könyves« boiijában, Kolozsvár. i Parketfezésl munkálatokat jutányosai« váltat Urinezi 8 Co., Zápolya-utca 14. és Szeutegy~ ház-utca 1. (Sebók-cukrászda) V
