Ellenzék, 1942. augusztus (63. évfolyam, 173-196. szám)
1942-08-08 / 179. szám
ELLENZÉK ir*«: mm lúism mmsmí^mrMsssmM a Érdekes és figyelemreméltó vita foglalkoztatja a székelyföldi lapokat. Nagyon időszerű a sajtóvita tárgya: megérdemli, hogy az egész magyar közvélemény gondolkozzék felette. A név és a nemesség nemzeti és társadalmi jelentőségét boncolgatják ezek a sajtóközlemények, amelyeknek végső célja, hogy tisztult és egészséges felfogást tegyenek uralkodóvá a magyar közéletben. Nem tagadhatjuk: a felszabadulás óta eltelt közel két esztendő alatt aggodalommal figyeltük, hogy társadalmunkban egyre jobban elhatalmasodik a eim= és rangkóxság. A levéltáraknak sohasem volt annyi látogatója, mint mostanában és Sajnos, nem a tudományszomjas történelemkutatás ezeknek a látogatásoknak célja, hanem a kései utódok a nemesi előnév és a családfa fontos adatait szeretnék kikutatni az elfakult okmányok lapjairól. Szép dolog a hagyománytisztelet. Magyar fajtánk legmegbecsiilésr© méltóbb tulajdonságai közé tartozik, hogy hódolattal emlékezünk történeti múltúnk nagyjaira és szükebb családi életünkben példaként idézzük azoknak az elődöknek életét, akik nemzeti eszméink önzetlen szolgálatát tekintették legfőbb feladatuknak. Az az áramlat azonban, amely mostanában felbolygatja az archívumokat és lázasan kutat a kutyabőrök között: nem a mult érdemeinek akar hódolni. Az előnevek kinos igyekezettel történő vadászata és a családfa kibogozása, késői hajtása a cim- és rangkórságnak, amely valósággal operettbe illő komikummal szeretné feleleveníteni az osztálykülönbségeket. Elszomorító, hogy nagyon sokszor komoly és tiszteletreméltó férfiak is beleesnek ebbe a hibába, akik mintegy önmagukat mentegetve magyarázzák, miért rakják fel névjegyükre az előnevet és az ötágú koronát. „Nem fontos, de azért mégis jó, ha tudják az emberről, hogy nem akárki fia.“ Ezzel a felkiáltással önkéntelenül is belépnek azok sorába, akik azt hiszik, hogy a feledés homályából kiásott nemeslevél többet ér a szivjóságnál és a fenkölt léleknél. Valljuk be: legközelebbi ismerőseink között is sokan vannak, akik komolyan adnak arra, hogy a postájukban a címzésnél ne tévesszék ösz- sze az ipszilont az ivei, a „ts“ helyett ne írjanak „cs“ betűt és Isten őrizz, hogy két „ffy“-t egy ef i-nek írjon a gyanútlan feladó. „Nem azért, mintha fontos volna, de mégis ..Erdélyben a huszonkéteszien- dó's kisebbségi mult alatt ismeretlenek voltak az ilyenfajta megkülönböztetések. A trianoni balsors csirájában megölte az urhatnámságot. Megtanultuk azt, hogy nagy magyar céljainkat csak akkor tudjuk igazán szolgálni, ha mindannyian összefogunk. Nem fektettünk súlyt az életformákra, megtaláltuk a lényeget és ennek köszönhetjük, hogy gondolkozásban és magyar érzésben egységesek maradtunk. A régi nemesi jognak alaptétele volt az „Una eadem- que nobiliias“ elve. Egy és ugyanazon magyar nemesség. így fogalmazta meg Verbőczy a tételt, amelyet mi, Erdélyben úgy értelmeztünk a 22 esztendő alatt, hogy magyar és magyar között nincs különbség. Ezt vallottak igazi erdélyi szellemnek és ezt a felfogást szeretnénk uralkodóvá tenni a magyar közélet minden vonalán. * Sokszor állítottuk, hogy a jövendő újjáépítő munkájára való lelki fölkészülés ideje még nem fejeződött be. A közélet nagyon sok vonalán még mindig átmeneti korszakot élünk. Tisztult gondolkozásra és az egyéni becsvágy teljes száműzésére van, szükség, ha azt akarjuk, hogy sikeresen kiirtsuk a mostanában jelentkező társadalmi íerdeségeket. Ezért elismcrésreméltó és dicséretes, hogy székelyföldi laptársaink konkrét esetekre való hivatkozással a nyomtatott betű erejével nyilvánosság elé hozták a név és nemesség kérdését. A Székely Nép kertelés nélkül megállapítja, hogy „igen nagy tévedésben élnek, akik azt gondolják, hogy ha a „ts“, „tz“, „ffy“- vel és egyéb különleges végződéssel írják nevüket, akkor feltétlenül nemeseknek hiszik őket. Pedig bármilyen különleges, cifra és kacskarin- gós legyen is a családi név írása, az magábanvéve még nem bizonyítja az egyén nemességét. Hiába fojtanák meg egyes emberek azokat, akik ne» vükből kettős mássalhangzó helyett J csak egyet árnak, vagy az „y“ he- j Ivett egyszerűen „i“-t tesznek, mert i ezzel csak kétségtelen bizonyítékát adják annak, hogy milyen messze állanak a valódi nemességtől, amely a lelkiség és a munkateljesítmény tényezőiből tevődik össze/* Olyan igazságok ezek, amelyeket mindazoknak meg kell szívlelni, akik a jövendő nagy feladatai helyett egyéni hiúságuk kicsinyes le- gyezgetésével szeretnének múló örömet szerezni maguknak. Arra kell gondolnunk, hogy a nemzeti szocialista Németország azért tudott lehetetlennek látszó feladatokat megoldani, mert a német birodalom mindén polgára megtanulta, hogy „mindenki annyit ér, amennyit és ahogyan dolgozik“. Súlyos történelmi tévedésbe esnek azok is, akik a magyar múltban keresik az ipszilonos és dupla mássalhangzós nevek használatát. Történelmünk legragyogóbb szereplői nem azért lettek naggyá, mert már a születésükben és nevükben is meg lehetett különböztetni őket a többi közönséges halandóktól. A Rákóczíiak és Telekiek a polgári ivei írták nevüket és oldalakat lehetne megtölteni azoknak a históriai jelentőségű magyar családoknak felsorolásával, amelyek örökre beírták nevüket a magyar történelembe anélkül, hogy ipsziloimal kérkedtek volna. Világrészek küzdelmének íiiáni erőkifejtése után uj Európa születését várjuk. Ebben az uj Európában nincs helye azoknak, akik az üres külsőségeket többre értékelik, mint a komoly munkát és a lélek nemességét. Legyen tehát mindenkinek bátorsága ahhoz, hogy szakítson a társadalmi feleségekkel. Ne hagyjuk meghonosodni Erdélyben a cim- és rangkórság világát. Becsüljük meg őseinket és tartsuk tiszteletben a mult érdemeit, de a mult emlékei követendő példákat sugározzanak az utókor felé és ne varázsoljanak elő olyan újfajta nemességet az ismeretlenség homályából, amely alkotó munka helyett származás és címek íítoy tatásával igyekszik különleges társadalmi helyzetet teremteni. Kisebbségi múltúnk huszonkét esztendejében nagy magyar tömegek tettek bizonyságot Erdélyben arról, hogy nemesek a szó igazi és eszményi értelmében. Ezek a tömegek a tettek erejével szolgáltattak példát az áldozatkészségről, nemzeti kitartásról, a megpróbáltatások vállalásáról és az erdélyi magyarság jobb sorsa hivaiotíságáról. Ne legyen tehát senki se gőgös a nevére, hanem cselekedetei eredményeivel szerezzen elismerést előnevek és nemesi korona helyett. * Vita indult meg a magyar és ide- yenhangzásu nevekről is a Székely- földön. A vitának az a lényege, hogy fontos-e az alkotó nemzeti munkában a név magyar csengése. Kiinduló pontul Híniéder-Fels Ákos dr. országgyűlési képviselő' cikke szolgált. A képviselő székelyuilvarhelyÜ lapjában válaszol azokra a megjegyzésekre, amelyek idegenhangzásu nevével kapcsolatban hangzottak el. Cikkében felsorolja az udvarhelyi idegennevü magyarokat, továbbá a német és szláv nevű közéleti férfiakat. Hinléder-Fels Ákos cikke érthető feltűnést keltett a Székelyföldön és alkalmat adott a pro és kontra megnyilatkozások egész sorozatára. Marosvásárhelyi laptársunk, a Székely Szó, vezércikkben foglalkozik Hinléder-Fels Ákos állásfoglalásával. Megjegyzi, hogy,, Hinléder-Fels Ákos ezzel a névsorral mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy aki csak alkotott és produkált valamit ezen a kis magyar glóbuszon, annak nem folyt magyar vér az ereiben, jó magyar csak az lehet, akinek őse, vagy dédapja idegen országból vándorolt be hozzánk“. Egyszóval, ugyanabba a hibába esik, mint azok, akik idegenhangzásu nevét felróják neki. Nincs szándékunkban a kérdés személyes részével foglalkozni. Az a vita, amelyet Hinléder-Fels Ákos dik- ke felkavart, mindenesetre alkalmas arra, hogy a közvélemény az idegen- hangzású nevek kérdésében állást foglaljon. Hinléder-Fels Ákos szerint mindegy, hogy az érzéseiben jó magyar embeT milyen nevet viseL A tettek a fontosak és nem a névhangzások. Ezzel szemben Szász Endre, a Székely Szó vezércikkírója, már cikkének elmében is meghatározza állásfoglalását, hogy „Nem mindegy“. Az idegenhangzásu nevek körüli vita nem újkeletű az anyaországban. Erdélybe viszont csak most jutottak el annak a mozgalomnak a hullámai, amely azt kívánja, hogy a magyar közélet vezetői viseljenek magyar hangzású neveket. Ez az állásfoglalás abban látja a maga igazát, hogy aki a mai körülmények között bármilyen régi és neki bármennyire kedves, de idegenhangzásu családi nevét leteszi, hogy magyarral cserélje fel, az a maga példájával igenis használ a nemzetének. Ha ezt az álláspontot csalhatatlannak fogadnánk el, az következnék, hogy az országban minden idegenhangzásu nevet sürgősen magyar nevekkel kellene felcserélni, mert csak igy lehetne külsőségekben is tanúságot tenni a jó magyar érzés mellett. Mielőtt ítéletet mondanánk, tárgyilagosan és megfontoltan vissza kell tekintenünk a magyar múltba. Ismét elő kell hozakodnunk Verbőczy századokra szóló megfogalmazására, amely a magyar nemesjog lényegét az egy és ugyanazon magár nemességben látta. Vannak hazánkban olyan családok, amelyeknek idegenhangzásu neve összeforrott a magyar történelemmel. Nemességüket még abban az időben szerezték, amikor a földbirtokokat és előneveket a haza igazi szolgálatáért osztogatták. A magyar szabadságmozgalmak harcosai között ezrével találhatunk olyan idegennevü vezetőket, akik magyar meggyőződésükért és törhetetlen nemzeti érzésükért az életüket adták. Minden országrésznek, minden megyének, nagyimütu városainknak megvan a maga külön történelme. Ezekben a szűk körben mozgó történelmi visz- szaemlékezésekben ismét nagyon fontos szerephez jut a családi név. Úgy hisszük, hogy a hagyományos magyar kegyeletérzéssel találnánk 'magunkat szemben, ha most egyszerre azt követelnénk a leszármazottaktól: dobják félre egyik napról a másikra az ősök nevét, mert a mult érdemei nem érnek semmit, a vér- és könnyáldozat súlytalan a jó magyarság megítélésének mérlegén: csak az lehet jó magyar, akii már a nevében is az. Ha ezeket a szempontokat figyelembe vesszük, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a két állásfoglalás között a középuton van az igazság. Hazafias érzés vezeti azokat, akik azt szeretnék, hogy a magyar életben csak magyarhangzásu nevek vi- I sslői szerepeljenek. Gondolnunk keli azonban arra is, hogy ha ezt a tételt megvalósítanánk, úgy máról-holnapra sokezer teljesen ismeretlen név kerülne forgalomba és eltűnnének olyan nevek, amelyeket az idők patinája az idegenhangzás mellett is százszázalékosan magyarrá tett. Bizonyos mértékig feltétlenül szükség van a névmagyarosításra. Azoknál, akik csak kényelemszeretetből, vág y elfogultságból nem akarják nevű kel megváltoztam, csakugyan jogosult a vádaskodás. Indokolatlan azonban olyan esetekben, amikor a név már nem adhat származási, vagy nyelvtani fejtegetésekre alkalmat, egyszerűen azért, mert annak vise lői évszázadok során tetteikkel tettek tanúságot magyarságukról. Könnyen azt lehetne felhozni, hegy kétféle mértékkel akarunk mérni. Hogyan lehet meyitélni, hogy milyen esetben van szükség a név ma gyarositásra és mikor nincs? Hiszen mindenkinek kedves a családi neve és az attól való megválás bízonyos- foku áldozatot jelent. Hivatkozunk azonban a józan bírálat és az érett megfontolás álláspontjára. Ezeket a kérdéseket mindenki önmagában tisztázhatja. A helyesen alkalmazóit önbirálat a legjobb fokmérő', amely megmutatja a cselekvés útját. * Befejezésül uj szempontot kell megvilágítanunk a vita során. Amikor egyrészt helytelennek tartjuk, hogy egyesek a nemességet a névben keresik, azon is őrködnünk kell, hogy a névvel _ se történhessenek visszaélések. Megdöbbentő, hogy a liberális—demokrata korszakban mennyire nem gondoltak a magyar történelmi nevek védelmére. Az elmúlt század utolsó évtizedeiben valóságos járvánnyá vált, hogy a W eiszmüllerekből, Édelsteinokból j és a legkülönbözőbb idegen elneve- I zésü zsidókból Rákócziak, Telekiek és hasonló magyar történelmi nevek viselői lettek. Éppen a közelmúltban hallottunk egy példát, hogy egyik zsidó földbirtokbérlő egykoronás bélyegköltség árán annak a grófi családnak nevére mayyarosi- I tóttá a nevét, amellyel vagyonjogi I vitából kifolyólag ellentétbe került. I Megbocsáthatatlan vétek, hogy a de- I mokrácia nevében büntetlenül sza- ! bad utat engedtek a magyar történelem és ősi hagyományok ilyen módon való megcsúfolására. Törvényhozásunk módot talált arra, hogy a megváltozott idők egészséges uj szellemében megtiltsa a történelmi nevek üzleti reklámok céljaira való felhasználását. Gondoskodni kell azonban arról is, hogy az egykoronás Rákócziak, Telekiek és többi hitsorsosaik sürgősen változzanak ismét vissza Weiszmüllerek- ké, Édelsteinokká és Schwarczokká. Tartozunk ezzel a magyar múltnak és azoknak, akik történelmi tettekkel szerezték meg családi nevük becsülését. * Az uj idők harcára készülő ma- gya uj megfogalmazásban ér'&lmeaá a nevet és a nemességet. Múltúnkat tagadnánk meg, ha minden hagyományt félredobnánk. Ki kell azonban gyógyulnunk abból a hibából, hogy a név és a nemesség különleges előjogokat, vagy osztálykülönbséget jelent. Ha előjogról beszélünk, azt csak egyetlen vonatkozásban ismerhetjük el. Történelmi és ismert nevek viselőinek már eleve kötele zettségük van a nemzettel széniben. Kötelességük, hogy tevékeny részt vegyenek a magyar nemzet újjászületéséért vívott küzdelemben és éle- I tűk eredményei által igazolják, hogy méltóak azokhoz az elődökhöz, akik a név becsületét megszerezték. Hiú és szappanbuborékszerü az a világ, amely csak tetszetős külsőségekre ad, meTt nincs elég ereje ahhoz, hogy komolyat is alkosson és lépést tartson a rohanó idők száguldó üte mével. Legyen az uj idők magyarja j az igazi munka embere. Adjon nemességet az elvégzett munka értéke és a külsőségek hajszolása helyei! uralkodjék a magyar közéletben az uj szociális világrend felfogása: mindenki annyit ér, amennyit dolgozik. Máidon Gyula vízvezeték, csatornázási, központi fűtés, fürdőberendezési és villany szere i c s i vállalat. Munkát vidékre is vállatok. — Bartha Miklós-utca 5. Telefon 29— lü. 19 4 2 augusztus 8.
