Ellenzék, 1942. július (63. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-11 / 155. szám

LX ÜL évfolyam, 155. szám.

Szerkesztőség cs kiadóhivatal: Kolozsvár, ÂLfiPITOÎTS*, Kiadótulajdonos: „PALLAS SAJTÓVÁLLALAT“

Jókai-u. 16., I. em. Telei.; 11—09. Nyomda: Egye- ®t. K°,ozsv‘*r- Előfizetési arak: 1 hóra 2.70 P.,

tem-a. 8. sz. Telei.: 29—23. Csekkszámla 72056 U N R 1 II Sl Wi i A L U w negyedévre 8 P.( félévre 16 P., egész évre 32 P.

Honvedemk egyéni hőstetteiről szánéi be a német hivatalos jelentés

Kicsiny „magunk revíziója"

ma: ZATHUKECZKYGYULA

Eszak-Erdély boldog visszatérésének második évfordulója közeledik és úgy érezzük, evvel elérkezett az ideje, hogy számot próbáljunk vetni önmagunkkal és mindazzal, ami körülöttünk van. Ezernyi kérdés sokasodik elénk és a legnagyobb közülük az, hogy vájjon tudunk-e valamennyire választ adni? Tudunk-e a kérdésekre válaszolni őszintén, nyíltan és becsülettel, eltávolodva az ábrándoktól és hűen a tényékhez és igazságokhoz. És ha egybefogjuk a kérdéseket, talán végülis abba az egyetlenbe sűríthetjük őket: megfelelt-e Észak-Erdély magyarsága a hozzáfűzött várakozásoknak? Mert sok és nagy várakozást fűztek a nemzet e részéhez és önmaga is sok várakozással volt és van önmagát illetőéit.

Széchenyi István írja a Hitelben, hogy „Élők. ről, élők között nincsen igaszágos ítélet". És a íilozóiia szerint az „abszolút" sem létezik, aminél íogva senki sem lehet tökéletesen tárgyilagos, vagy maradéktalanul szubjektív. A kortárs a legkevésbé, ha Ítéletet akar mondani és illúzió „történelmi magaslatokra" emelkedni akkor, amikor arról szólunk, ami körülöttünk és bennünk éi és forrong. De a tényleges lehetőségeket talán pótolja némileg a jószándék és a íelismerése annak, hogy olykor kötelesség megmondani az igazat akkor is, ha fáj önmagunknak és azoknak, akiket szeretünk. Hogy Észak. Erdély magyarsága magatartásával mennyiben járult hozzá a nemzet boldogulásához, azt a titokzatos jövendő fogja eldönteni, de nem felesleges, ha már ma ráeszmélünk hibáinkra és hiányosságainkra, néha felesleges hősködéseinkre és mindég szégyenletes rettegéseinkre. Bizonyos, hogy a nemzetnek ez a része egyike a legértékesebb részeknek és puszta létezése az egesz gazdagságát jelenti. De meg szabad-e elégednünk azzal, hogy csupán vagyunk és ezáltal bizonyosan megkapjuk a felment vényt a történelem itélőszéke előtt? Mert gondoljunk a múltra és arra, hogy ha apró gyengeségek, hibák, formaságok és egyéb emberi gyarlóságok leküzdeltek volna, hányszor, de hányszor nyílhatott volna alkalom a legnagyobb sikerekre és talán minden megcsufoltatásunk elkerülésére. Testverharc, torzsalkodás( irigység milyen szörnyű betegséget minden társadalomnak. Pedig csak egy kevés jó lélek és némi bátorság kell hozzá, hogy kiirtsuk önmagunkból és másokból.

Ezúttal nem is az úgynevezett „nagy dolgokról" akarunk beszélni. A nagy dolgok rendszerint igen kicsinyek és néha az elvetett buzaszemnél kisebb sulival esnek a mérlegre, amelyen egy nemzet megméretik. A külső, —• a társadalmi, politikai és gazdasági — élet ma kényszerek között kiizködik. A háború kérlelhetetlen parancsai nehezednek az államra és a közösségi -lét minden területére. De lörvénv — amit sajnos, oly kevesen ismernek és még kevesebben .tisztelnek —hogy minél nagyobbak a külső nehézségek, annál erőteljesebb kell, hogy legyen a belső élet. Iám, a délerdélyi magyarok betűbe öntött sikolyában a „Lélekvcsz- tőn" című könyvben, Kacsó Sándor eljut a végső igazsághoz: „az erős lélek a legjobb vitorla". És vájjon mindnyájunknak, akik István király koronájának védelme alatt élünk, nin- rsen-e szükségünk erős leiekre, hogy lélekvesztőnkön átvészeljük a világot romboló vihart és boldog révb*e juthassunk?

Végeredményben minden államelmélet és minden filozófia, társadalmi elképzelés és teoria az emberből indul ki és az emberhez tér vissza. Amit tehát ezúttal elmondandók vagyunk, az nem szociológiai álialánositás, nem politikum, hanem rajz az emberről és argumentum ad horn inem.

*

Ha az erdélyi életnek ezt az emberi oldalát nézzük, elvonatkoztatva az egész hatásától, amely végeredményében is csak keret és abban az ember az, aki hat, mint ahogy Remé- nyik szerint az állam a keret és a nép a fejedelmi kép, aki hat — úgy nem akarunk általáno- sitani.

Egyik előző cikkünkben azt állítottuk, hogy a neobarokk (barokk életforma belső tartalom nélkül) rém terjedt és nem terjedhet el Erdélyben. De vannak áldozatai és talán vegyük sorra őket. Mert csak igy hajthatjuk végre Erdélyben ismét a magunk revízióját.

Amit hoztunk az ország számára, az a kisebbségi mult értéke. Mennyiben ügyeltünk erre az értékre és hogyan sáfárkodtunk vele? És itt ismét nem a „nagy dolgokra" gondolunk. Az erdélyi szellemiség, mint olyan, változatlan értéke a nemzet nagy egységének. Politikai ma- gatariásunk egyedüivalóan helyes. Gazdasági vonatkozásban az adott körülmények közölt minden lehetőt elkövettünk évszázadok bűneinek és két évtized rombolásainak jóvátételére. De az erdélyi éleiben figurákkal találkozunk, akik lassan kabinet figurák lesznek és akikről .egyesek hajlandóak általánosítani.

*

lit van például rögtön a predikátumok kérdése. Senkinek sem jutott eszébe huszonkét esztendőn keresztül névjegyére kinyomatni nemesi előneveit és ma olyanok is kinyomal- ják, akiknek .,. nincs. Igaz nem lehet zokon- venni, hogy nemességet osztó király hijján, talán arra hivatkozva, hogy a munka (ezeknél rendszerint az ügyesen csoportosított semmittevés) — nemesit. De ha már dupla nevet akarnak, legalább tennének kötőjelet közé. A primőrök és lófők is szokatlan mértékben elsokasodtak. Történészek dolga volna végre világosságot deríteni ema a kérdésre is. Mert igaz, hogy voltak lófők, sőt primőrök is, de hosszú időre a feledés homályába estek, hogy most belügyminiszteri jóváhagyás melleit az ükunokákon megelevenedjenek. Nem tragédia végeredményben és mód. arra, hogy — joggal, nem joggal — méltóságosnak tituláltassa magát az em bér. Csak legalább ne akadnának ezek körül a székely arisztokratikus ennek körül néha „balesetek". Kevesen vannak ilyen „balesetek", üe azért akadnak. És ezzel kompromittálják azokat, akiket valóban megillet az ősi székely cim.

Azután itt vannak az „arszlánok" ükunokái. Ezidőszerint uj nevük nincsen, de néhány évvel ezelőtt magyarul „jampiecnek" hívták őket. Egészen csodálatos istenteremtményei. Méllőságosnak szólítják a nagyságost, kegyelmesnek

a méltóságost — féireszegett fejjel és behajli- tott karokkal járnak, mint a műit század idősebb előkelőségei —, a tehetőség szerint racs- csolnak és mindenkit bátyámnak szólítanak, aki „valaki" és aki két évvel idősebb náluk. Rajtuk áll és bukik a világ, senki náluk egy aktát gondterhesebben nem tud a restanciák közé helyezni. Lányos házakhoz járnak a házasság szándéka és esélye nélkül, de a vacsorák bizonyosságával. A társadalmi élet az elemük és senki náluk jobban nem tud „dumálni", nem beszéhre arról, hogy komoly társaságban — amelybe csak mint légy a tejbe esnek bele —, elkezdenek „halandzsázni". Egy Budapesten kiveszőben levő faj, amely Erdélyben a jelek szerint uj életlehetőségekre talált.

Azután itt vannak a „hivatalnok urak". Kitűnő a magyar hivatalnoki kar, emberfeletti megerőltetéssel, személyes anyagi gondok között, becsülettel végzi munkáját De vannak közöltük „hivatalnok urak". Ezek tévesztik ösz- sze a hivatali méltóságot a tekintéllyel. Ezek hiszik azt, hogy a közösség érettük van és nem ők vannak a közönségért. Pöfíeszkednek és gorombák. Sajnos, tevékenységük is nagyobbrészt ebben merül ki. Náluk sülyednek el az ügyek és akadnak meg a kezdeményezések. A kompendiumokból fejükbe tölcsérezett jogi ismeretek némely paragrafusán rágódnak és azon túl megállt a világ számukra és mindazok számára, akiknek ügye eléjük kerül, ők gorom- báskodnak a pincérekkel, ők terpeszkednek Dzsingisz kánokként a kávéházi törzsasztal melleit és számukra hideg a fekete és meleg a leves, rágós a hús és fanyar a bor. Az utcán úgy járnak, mintha tegnapelőtt hadverő tábornokok lettek volna még és csak akkor töpörödnek össze parányivá, akkor hajbókolnak és kecske. bokáznak, ha egy fokkal nagyobb úrral találkoznak. Valaki „biciklistáknak" keresztelte el őket valaha: fölfelé görnyednek, lefelé taposnak. Ezekből sincs sok, de azért szintén akad és olyanok, mint a métely. Lefelé megkövetelik, hogy hasonuljanak hozzájuk. Ezért kell „kiirtani" őket.

Azután itt vannak a „politikusok". Néha tényleg van is közük a politikához, rendszerint igen kevés, leglöbbnyire semmi, ők „intézik iei" mindenkinek az ügyét, hiszen „csak egy Szavukba kerül." Per „Pista", „Gyuri", Pali" beszélnek az ország vezetőiről, holott legtöbbjüket csak filmhíradókból ismerik, ők azok, akik „mindent tudnak". Szédítik az embereket és az emberek sajnos, szédülnek mindaddig, amig rá nem jönrtek, hogy mindez csak homlokzat, potemktnfal, amely mögött nincs semmi. Ha az eféle ember ténylegesen eljut odáig, hogy a politikához valami köze legyen — (például valamilyen pártocska vidéki titkára lesz) — akkor híveivel két héten belül elhiteti, hogy a pártvezér kizárólag az ő tanácsaira támaszkodik és semmire sem menne, ha ő nem volna.

Azután itt vannak az „asztalos mesterek". Fúrnak, faragnak, fűrészelnek. Néha maguk sem tudják, hogy miéit, de lelkesen, műélvezetből és rendszerint bután, mindent és mindenkit, aki fúrható, faragható és fűrészelhető. Egyik erdélyi közéleti férfiú mondotta szokott humorával a minap, hogy a társadalom lassanként két részre oszlik: az egyik rész a fán ül, hogy mutogassa magát, a másik a la alatt, hogy fűrészeljen. Ehhez hozzátehetjük a magunk részéről, hogy a nézőközönség sorai egyre rií kainak. Tréfásan hangzik ez, de sok szomorú igazság van benne, Calumniare audacter, aliquit semper haeret. Vádolj bátran, vaiami mindég megmarad- Az „asztalosmesterek" vak merően és szemérmetlenül hazudnak. Az ő szemükben nincsen semmi szent, se barátság, se becsület, se lovagiasság, se értelem. Célt rit kán érnek el, de kellemetlenséget okoznak. Azt hiszik ugyanis magukról, hogy diplomáciai lángeszek, született stratégák és kitűnő em berisutsrők. Holott kivétel nélkül tökmagjan kók, akik mások dőltére lesnek és akikben pá rosul a hiéna és a keselyű természete. Mester ségükben aztán olyan buzgalom fogja el őkei néha, hogy észre sem veszik, hogy saját ma guk alatt vágják a fát. Ez a tipus is szaporodik Erdélyben, amin a nagy versengések során nem is lehet csodálkozni, se haragudni rájuk legfeljebb undorodni. De azt aztán nagyon.

*

De talán elég is a felsorolásból. Egyesekről — és Istennek hála, kevesekről — volt szó, ,de létezésük tény és talán nem indokolatlan, ha azt mondjuk, hogy jelenség, ők maguk nem szá miíanak és inkább megmosolyogni való íigu rák, de számit az, hogy egy általában lehelnek És itt van szükség, ezért korszerű a magunk „kicsiny" revíziójára gondolni. Ma is harcban állunk, mint ahogy állott Észak-Erdély magyarsága kisebbségi harcban huszonkét esztendőn keresztül, amely harcban a felsorolt típusok közül legfeljebb az „asztalos mesterek" találhattak térre és alkalomra mesterségük folytatására. A követelmények azonban abban az időben ha nem is magasabbak, de kérlelhetetlenebbek voltak és a helytelen magatartást tüstént nyomon követte a megtorlás.

Hisszük ós hangoztatjuk, hogy Erdély magyarsága örök és mérhetetlen értéke a magyar életnek. Hisszük és valljuk, hogy Erdély szelleme hat és a jövőben is győzelmesen hatni fog. Hirdetjük és hisszük, hogy a visszatért magyarság kovásza a nemzetnek és élhada annak a harcnak, amely egy uj és boldogabb magy arságért folyik. De vivjuk meg ezt a harcot tökéletesen és maradéktalanul. Irtsuk ki önmagunk, ból a hibákat és vessük kt magunk közül a hibásakat. Kemény parancs ez, de reltenés nélkül végre kell hajtani. Közösítsük ki soiaink- ból, ha kell gúnnyal, ha kell ostorral azokat, akik rom sorainkba valók és mélységes magunkba szállással irtsuk ki önmagunkból mindazt, ami lanyha bűn és vétkes restség, ami be- tegség, vagy csirája a betegségnek. Nemcsak az ország, nemcsak a nemzet sorsában kell tisz. tán látnunk, hanem a magunk apró ügyeiben is, kicsiny társadalmi közösségünkben és cselekedeteink szükrészabotl keretei között. Ha a rész, az atewn egészséges, egészséges a sejt is cs egészséges sejtek összessége az egészséges test. Világosan és félreérthetetlenül foglaljunk állást önmagunkkal és a világgal szemben mindannyian, ne resteljtik hlháinkat, hanem küszöböljük ki őket és akkor biztosak lehetünk a végső és fényes győzelemben-