Ellenzék, 1941. június (62. évfolyam, 125-147. szám)

1941-06-28 / 146. szám

I I 94 i ] a n i as 2 S. m L L f. N 7. £ K Miért kallódnak KOLOZSVÁR, június 2H. (Az Ellenzék tu­dósítójától.) Bevezetésre nincs szükség. Nyomban a kérdésre kell térnünk. hogy an­nál erőteljesebben hangsúlyozódják ki a lé ayeg: azonnal és hatékonyan cselekedni kell •az ügyben! Sére’em. Nem egyéné és nem egy kis cso­porté, hanem uz erdélyi magyarságé és raj­iunk keresztül az ország egész magyarságáé. A tragédia, ami 1935-ben, a Mátyás király szülőházában elhelyezett néprajzi múzeum körül lejátszódott. Ismeretes. A román ható­ságok felszólitolák a Kárpát Egyesületet, hogy a helyiségből azonnal költözzék ki, a felbecsülhetetlen vagyont érő tárgyakat szál­lítsa el s az épületet bocsássa a város ren deikezésére. Hiábavaló volt minden kilincse­iéi és közbenjárás, a kemény parancsot tel­jesíteni kellett. akár tetszett, akár nem. Az apróbb tárgyakat ládákba rakva, a nagyobbá­nutItítftat Közbejött valami? Igen. Következménye pedig szomorú figyelmeztetés mindunnyiiuik- nak. A visszaállított múzeumi tárgyak meg ma is ott hevernek a poros szobái: padlóin. Az apróbb holmik kibontatlan ládákban, gu­tákba rakva a nagyobbak pedig egymásra do­bálva. halmazállapotban, könyörtelen össze/ visszásaiban csaknem c menyezetig, mintha értéktelen padlás'lim-lom lenne. És egy me'- lékhelyiségheu húzódik meg szerényen, ütöt­tem kopottan, sebzetten ható gyönyörű szo­borcsoport: a Mátyás király szoborra beérke zett pályaművek eredeti gipsz modelljei, a Fadruszé, raáséiméteres nagyságban s abban a formájában, miként ina a Főtéren áll vité­zeivel; Magyar Balázzsal, Kinizsi Pállal, Sze- pólyái Jánstsa! és Báthori Istvánnal, aztán Svvánka István gipszmodellje, KöllS Miklósé, Tóth Andrásé, Vcstagh Györgyé és Rónai Jó­zsefé. Mindegyik egy-egy mementó: hogyan bántak uz Igazságossal. A sors iróniája, hogy az épület földszinti jofcbszárnván az idegenforgalmi hivatal htr lyezkedtt eb Az a hivatal, amelynek, ha near is tartozik szorosan feladatai közé a muzeum ügye, de szívügye, különben nem mondaná azt a félóránként jelentkező idegen Ú9 anya- országbeli érdeklődőknek: — Igen, tényleg ez a Mátyás király szülő háza, de sajnos, semmit sem tudunk mutatni a kö&ösnégnek, mert nincs még rendbehozva ,. . Semmit . . . azaz bocsánat . . . És ekkor a hátsó mellékhelyiséghez veze­tik a nyájas érdeklődőt, aki, ha már nem rés* telte a fáradságot, hogy Kolozsvárra jöjjön és megnézze a inesszeföldön hires gyűjteményt, ám lássa a nagyszerű munkát I —~ Persze, ezek itt úgy-ahogy be lettek hordva — mondja pirulva a mitzeuinőr - — éppen hogy fedél alatt legyenek. A helyisé­gek egyelőre foglaltak s ezért a tárgyakat nem lehetőn még kiállítani. Köszönjük. Elég. A felszabadulás kilencedik hónapjában nem lehet szó nélkül hagyni hogy a bürokratiz­mus útvesztőjében elkallódjék egy olyan ér- — ték. mely nekünk kolozsváriaknak minden­kor ragyogó büszkeségünk volt s melyért méltán irigyelhettek. És nem szabad hagy­nunk, hupy a nyilvánosság kizárásával tör­ténjenek megoldások vagy* félmegoldások. Az ősi juss jegén itt nekünk, kolozsvári magya­roknak kell elsősorban sikraszállanunk ezért. I?aíaí5ö! fiiba ... Őszintén megmondom: szégyellem az Ügyet s ezért nehéz felelni rá úgy. ahogyan szivem szeretné — mondja dr. Balogh Ernő egyetemi professzor, a Kárpát Egyesület lel­kes vezetője. — Mindamellett örömmel be­szélgetek a dologról, mert érzem: megérett arra, hogy a nyilvánosság elé he Tüljön. Megérett, mert az u rengeteg kísér­let, amit. a múzeumnak az épületbe való visszahelyezése érdekében tettünk, kátyú­ba jutott. Ahol a segítésnek C9ak a lehetőségét Í9 sej tettem, bekopogtam, kértem, könyörögtem — hiába. Egyik kérvényt a másik után küld­tem: városhoz, minisztériumhoz — minden hiába. Tellek a hónapok s ma ott tartunk, ahol azelőtt; pedig meggyőződtem arról, hogy polgármesterünk személyileg is szivén viseli az üggy sorsát és szorgalmazza a ké­rés telseitését — és mégis! Valahol hiba van. Nem itt. Másutt. Pillanatnyi szünetet tan » kiváló tudós. Aztán folytatja: — Ahhoz, hogy nrrodenki mindent mez- értsen, dióhéjban össze kell foglalnom a tör­ténteket. A mozeumot a Kárpát Egyesület a szobor leleplezésével egyidőben, 1902-ben nyílott a meg. Jóllehet a tárgyak egytizedét ajándékozásból szedtük össze, mégis belefek­tettünk 70 ezer arany koronát. A helyiséget a varostól kaptuk. Ezerkilenc9zázharmincöt* ben, mielőtt a muze am ot kilakoltatták volna a román hteftrtfk, IfefeíaSK tettek, hogy lomtárban a nagymuUu, ősi ereklyék? kát meg úgy, ahogyan a rövidrcszanott idő és szállítási lehetőségek megengedlek, a Kár­pát Egyesület civillé. Hová? Mos:, tulajdon­képpen már mindegy, hogy ho! és melyik pincében penészedtek. rothadta!: és moso' lyodtak esztendőkön keresztül ezek a póló'- hatatlan nagy nemzeti értékek; bűnbakot is hiába keresnénk, hogy vufion miét! nem ta­lálhattak e.zek a kincsek olyan elhelyezést, ahol legalább a pusztulás veszélyétől meg le­hetett volna óvni azokat. Fontos: végétért a 22 éves elnyomatás, a Mátyás-házat bitorló urak kihnrcolkodtf.k a patinás fészekből és szabadon állottak a történelmi faiak, hogy a műemlékek pompás- sokfélesége elfoglalja ré­gi helyét. A Kárpát Egyesület kitűnő vezér­kara nyomban munkához látott: a száműzött kincseket kiemelte a sötétből, s ősi hajléká­ba terelte. De mielőtt hozzákezdhetett volna az osztályozáshoz és elrendezéshez . . . az Idegen? egyesületünket, mint ,,az államra veszélyes alakulatot“ feloszlassák. Lealázó tárgyalások után elértük azt, hogy egyesületünket meg­mentettük. de ß muzeum egy részét fel kel­lett áldoznunk. Halászati, vadászati és szőttes tárgyainkból sokmindent elvettek és kiállí­tották a kioszk helyén felál lőtt néprajzi múzeumban. A kivonuláskor, sajnos, ennek jelentékeny részét magukkal vitték, amit visszahagytak, az kevésbé értékes volt. Min­den más egyebet, ami a Mátyás-muzeumban volt, azonnal el kelleit szállítanunk. Mégany- nyi időnk sem volt hogy kéuye'mes otthon­ról gondoskodjunk. Mindegy. Elhurcolkod- lunk. Isten a tanunk: hogyan. Közben há­romszor költözködtünk, egyik pincéből a má­sikba. És miből? Ez a szegény egyesület. mely külső segítség nélkül, csak a tagdíjak­ból élt, viselte ennekis a költségeit. Soha­sem felejtem el: költözködéskor, reggeltől estig, végig a- utcákon cipeltem kezemben a nehéz tárgyakat, izzadva, fáradtan, mintegy Valamennyien, volt. Mint min 22 esztendejében. íüefl keli minierii Er délnek ezt a közkincséí! Kis pihenőt tart. Kérdeznék valamit, de már nincs időnk: — Tudom, mire kiváncsi. Hogy mért nem állítom rendbe a múzeumot. Megmondom. Mult év novemberében a Magyar Háziipari Központ arra kért, adjam át az emeleti szo­bákat rövid hat hétre, hogy a Budapestre küldendő anyagát osztályozhassa. Szívesen rendelkezésükre állottam. Télen úgy sem le­hetett volna a múzeumot rendezni, mert fű­teni nem szabad. Vártam a tavaszt. A hat hétből hét hónap lett s a szobákat máig sem kap­tuk vissza. Hiába kérdi, hogy miért nem? Nem tudom- Ismétlem: a polgármester ur szívesen segít­ségünkre lenne, de a minisztérium még csak nem is válaszolt. Hiába jajgatunk, hiába tű­rünk. Érzéketlenek. Talán furcsán hangzik, amit most mondok: már a helyiséghez sem ragaszkodunk. Adjon a város egy másik, al­kalmas helyiséget, de mielőbb, mert az érté­ket felfalja a moly és soha többé nem lehet pótolni. Körlevelet tesz elém. — Most már igy próbálunk. Olvassa el. Minden számottevő magyarnak elküldetem Tudják meg. hogy a Mátyás-muzeum egész Erdély magyarságának közkincse, amit meg kell mentenünk. Muzeum Pártoló Bizottsá­got szervezek. Mert nagy szégyen lenne, hogy az érték, amit a 22 évi üldöztetésen és korbácsoláson keresztül megmentettünk, éppen most pusztuljon el. Megmentettük, pe dig nem vagyunk rauzeumegyesület. Mint a körlevélben is bejelentettük — a múzeumi tárgyakért, a további felelősséget az egész magyar társadalomra hárítjuk. (g. a.) Az első találkozó Irta: BÖZÖDI GYÖRGY szolgalegény. És nemcsak én. akik ott voltunk. Keserves den, az elnyomatás A napokban figyelmeztettek hogy mos1 * * * * * * *, van a tízéves érettségi találkozónk. Bizony, kaptam észbe, 1931-ben érettségiztünk, Hogy eltelt az idő, mi minden történt azóta! Országok omlottak össze, világrészek alakul­tak át, örökérvényűnek hitt eszmék és rend­szerek semmisültek meg, egy uj világ szüle­tett. Amiből ezelőtt liz évvel éretteknek bi­zonyított. bennünket a román vizsgabizottság, azóta rámutatott az idő, hogy mennyire nem érett, mennyire mondvacsinált és levegőbe épített világ volt. Csábitó volna az összeha­sonlítás a mai és tíz évvel ezelőtti kolozsvári érettségi között, mert szemléltetően mutatná be annak a rendszernek hazugságait, törté­nelem és valóságellenes szemléletét, amely­ben nemzedékünket felnevelték. De eziittal nem eriől van szó, hanem a ta­lálkozóról. A felszabadult Erdélyben tartott legelső magyar érettségi találkozóról. Amikor szobád magyarokként gyűlhettünk össze a liz évvel ezelőtt meghatározott időpontban azok, akik akkor elnyomottak. kisebbségiek vol­tunk, saját szülőföldünkön „idegenek*- és akik határozatlanul, kilátástalanul néztünk az előttünk álló éleibe, ahová a román bi­zottság által kiállított bizonyítvánnyal ma­gyar iskoláink kibocsátottak. Az az érettségi nem felszabadulást jelentett, hanem elszala­dást az egyetlen biztos hátvédtől, a magyar­ság erőit Összpontosító felekezeti iskoláktól és a mögéjük csoportosult magyar társada­lomtól. melyeknek oltalmában mégiscsak biz­tosabban éreztük magyarnak magunkat. Ettől kezdve egyenként és egyéni erőnkre utalva kellett harcolnunk a román egyetemen, az „éleiben“, nem az érvényesülésért, hanem a puszta fennmaradásért és nemcsak az egyes emberekkel, hanem, az egész államhatalom­mal szemben. Hogy álltuk meg a helyünket? — ez re nagy kérdés. Szétszóródtunk-e, megtörtünk-e, avagy felvérteztük magunkat a kisebbségi küzdelemben egy egész életre olyan lelki, té­nyezőkkel és erőkkel, amelyekkel bármilyen viszonyok, főleg jobb, de egyúttal kényelme­sebb és elpuhitóbb viszonyok között is embe­rül, szilárdan megadhatjuk a helyünket azok­kal a feladatokkal szemben, amelyeket erdé­lyi mivoltunk és hivatásunk határoz meg. Ifjúságunk évei, melyek alatt az ember egész életre szóló magatartása ki szokott, alakulni, a kisebbségi sorsban teleti: el. Helyesen értel­meztük-e kisebbségi helyzetünket és helyesen fogtuk-e fel hivatásunkat az akkori helyzet­ben9 Ez a hivatástudat (dkalinazható'e a mai gyökeresen megváltozott életünkben, valóban egy életre készültiink-e fel mostanig, vetsy egy kényszerhelyzetből származó epizód­ra? Életünk legfőbb értelmét abban láttuk, hogy ismét egyesülhessünk többi magyar test­véreinkkel és szabadokká lehessünk, de en­nek örvendetes megvalósulása után ismer­jük-e további feladatainkat, van-e olyan egy­séges és határozott uj életcélunk, mint ami­lyen eddig volt? A szabad magyar életnek sok magasztos célja, értelme van, tudjuk-e ezeket is az eddigihez hasonló odaadással, fenntartás nélkül és lólekből szolgálni? Mind­ezek a kérdések nemcsak u mi alkalmi kér­déseink, hanem az egész nemzedéké, amely a húszéves kisebbségi sorsban nőtt fel és lett emberré. De legsúlyosabban mégiscsak ben­nünket érintenek, a harmincéves korhatár körül állókat, akik az emberi életkornak is döntő határkövénél állunk, akikre :nár ez­után o magyar közösség komoly feladatai há­rulnak a nemzedéki törvények vasszigora sze­rint. Úgy hiszem, minden alapföltétele megvon bennünk anno.!:, hogy ne legyünk alkalmat­lanok arra a hivatásra, amelyet az erdélyi magyar sors követel tőlünk, mint társadal­munk értelmiségi rétegétől. A történelemnek kitűnő iskoláján mentünk út. a véletlen já­téka folytán korosztálynál: élete szinte év" számszerű pontossággal igazodott nagyobb fordulóiban, illetve esett össze n világtörté­nelmi sorsdöntő fordulatokkal. Most, amint utólag visszapillantok életünkre, szinte csá­bit a hangzatos kijelentés, hagy talán nem az iskola, hanem az európai élet történelmének menetéből érettségiztünk la. Hiszen a mi kor­osztályunk. akik most tízéves találkozóra gyűltünk össze, azzal kezdte egyéni és „tör- ténelmi“ életét, hogy a világháború kitörésé­nek évében, 1914 ben született. Legelső esz- mélhedései a nagy háiboru borzalmainak em­lékével vattait tele, majd elsőknek kerültünk a közhatalomváltozás után a román állam elem’ iskoláiba. Ekkor még magyar volt a ta­nít ősi nyelv, de amikor jómasam például el­végeztem a negyedik osztályt és a középisko­lának kellett volna követhetnie, bevezették a román tanítást az elemibe is. Tanítóim meg- f ont olásár a tehát még es y évig az elemiben kelleti maradnom, meri egy szú román nyelv- ismeret nélkül nem mertek a gimnáziumba engedni, nehogy szégyent valljanak velem. Így maradtam román szóra még puy érig a szülőfalumban, ahol senki, tanítóimat is be­leértve. nem tudott románul. A tanítók ve­lünk együtt tanultálaz uj tudományt. A kö­zépiskolában aztán kiderült, mit •elent hábo­rús nemzedéknek lenni. Az osztályunkba ke­rültek közül alig akadt kellő-három, aki egy évben született, a nagyobb rész a régi ériára­tok maradványaiból verődött össze, akik a zavaros időkben vagy iskoláikat nem végez- ! héttel: ienrler.cn, i rigy szüleiknek nem volt i mórijában, hogy l.'-llö illőben gimnáziumba vigyék. Akailtal:, akik öt-hat érvel idősebbel: I voltak nálunknál. S amikor végre az érett .é J gibez eljutottunk — tizenötre, leapadva — nem lisztül: meg újabb nagy fordulat nélkül. Ez a kor volt, az, amikor a magyar revízión izmus olasz támogatással komoly formát öltött, az esztelen román reakció pedig annál heveseb­ben sietett az elrománositási mozgalommal, Igy történt, hogy az érettségi előtt három nappal jelent, meg a kormányrendelet, hogy most már azokból a tárgyakból is románul kell érettségizni, amelyeket addig a feleke­zeti iskolák magyarul taníthattak. Mint a vil­lámcsapás jött: a latint, franciát románra kell fordítani és nem magyar iá, a természet­rajzból filozófiából románul kelt felelni, de a meghatározásokat és szabályokat meglehe­tős román nyelvtudásunk ellenére sem tud* tűk máról-holnapra románra fordítani. Nem csoda hát, hogy hetesen csúsztunk át a nagy rostán, majd még kevesebben vettük ennek gyakorlati hasznát. De mintha a gondviselés némileg kárpótolni akarna, tiz év múlva az n fordulat ért. hogy első találkozónlcra felsza­badult hazánkban gyűlhettünk össze. Amint futólag végigpillantok társaim sor­sún. a találkozó után. hogy a tiz év ala't. amióta szétváltunk, milyen munkát végeztek, mi lett belőlük, úgy látom, egyénileg is, de nemzedékileg is megálltak helyüket. Mert a helytállásnak a mi időnkben más értelme volt, mint általában. Helytállás volt az, ami­kor például egyikünk az érettségi bizonyít­ványával nem tudva mit kezdeni, besodró­dott a regátba és Konstancában kikötött mint pincér. Kitünően érvényesült a „főurak“ között, noha nem egyszer reáhárult a feladat, mint kezdőre, hogy a kikötőváros nemzet­közi vendégei után kisöpörje a világ minden tájáról összehordott cigaretták csutkáját. De pénzre tett szert és ősszel beiratkozott Cser- novitzban a jogra, majd a nyári ,,szezonra“ visszasielett a vendéglőbe. Így ment ez né­hány évig, mig végre diplomát szerezhetett. Nemrégiben találkoztam vele egy vidéki vá­rosban. most már nagyon jól van, mint mond­ja: bírósági tisztviselő, sokan azonban még most, tiz év múlva is egyetemre járnál:, hogy sietve befejezzék végre abbahagyott tanulmá­nyaikat. A kérdés tehát nem az volt szá­munkra, mint az első találkozón lenni szo­kott, hogy ki házasodott meg (mindössze öt) vagy ki hol helyezkedett el, hunem az. hogy „ki hogy úszta meg“. Örvendetes hogy heve­sünkből még két kereskedő is telt ki, de a nemzedék sorsát mutatja, hogy némelyikük csak a felszabadulás óta eltelt néhány hónap alatt jutott révbe. Csak egy társunk hullott ki mindjárt a harmincas évek elején: öngyil­kos lett. Az, akinek mindnyájunk között a legkevesebb gondja volt, aki a legjobb anyagi viszonyok között élt. Számára az ,.uri élet : fontosabb volt, mint az „élet”. Megdöbbené sünkben bármennyire is elítéltük tragikus cselekedetét, nem tudunk meghatódoitság nélkül gondolni most rá. Sorsa mégis szim bolum volt, példája annak, hogy’ az életet nem az anyagi jólét, hanem a lelki erő je­lenti. És ez tapasztalat, amit saját sorsunkból leszűrtünk, azt hiszem, elég lehet egy életre, egy folytonosan alakuló átmeneti kor zűrza­varába került nemzedéknek. Csak el ne ie• ledjük! A megujlwdó magyar életnek szük­sége van az ilyen tapasztalatokra, de még in- hűbb a mellette való gyakorlati bizonyságlé- leire. Alkalmunk erre az utóbbira is lesz, ha önzetlenül és hivatástudattal kapcsolódunk be uj magyar társadalmunk felépítésének munkájába. Ez a munka pedig elsősorban a mi nemzedékünkre vár. Következő találko­zónkon majd erről kell számot adnunk. 1 KIK NYERTÉK AZ ERDÉLYI VÁRO­SOK LOVAGLÁSI DIJAIT? Budapestről je­lenítik: A Tattersa’ban dijíovaglüs volt. amelynek sorún Kolozsvár város diját az él-só osztályú díjlovaglásban vitéz Bíró József rsendörszazados Kom nevű lován. Nagyvárad város diját Simonyi Géza főhadnagy Androdí nevű lován. Marosvásárhely város diját Tóth Béla százados Számum uievü lován, az uxhö--­gxek versenyében Szatmárnémeti város diját Keresztes Erzsébet Miriam nevű lován nyerte. BUDAPESTI ADOMÁNYOK — KO­LOZSVÁRI GYERMEKEKNEK. A szer­dai déli gyorssal érkezett Kolozsvárra az u négy budapesti nemzetes asszony azaz intézze avatott magasrangu katona­tiszt felesége, akik vitéz Telepy Miklós- néval az élén, azért jöttek Erdélybe hogy itt száznál több szegény sorsú 1 —12 eves kisgyereknek ruhákat osszanak szét. Az állomáson a kolozsvári A ószö vetségek vezetői s az itteni vitézek és vitéz jelöl- tek feleségei létrtá)r a vendégeket, akiket délután a Vármegyeházán dr. Dudutz Zoltán egészségügyi főfelügyelő üdvözölt. A budapesti asszony-vendégek ajándé­kait az arra legjobban rászoruló szegény- sorsú magyar gyermekek kozott osztják SZÓL. -- ^ ^ N.* x , - V • • ­Minisül meg a néprajzi mazsamoí

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents