Ellenzék, 1940. augusztus (61. évfolyam, 172-198. szám)

1940-08-18 / 187. szám

KÖLCSEY Itta: KOVÁCS LÁSZLÓ Születésének 150. évfordulóján fények vil­lannak feléje. Alkalmi kötelesség fc’zól róla. rákukkantó felületes emlékezés; vagy n ko­moly tisztelet és inkább életműve részleteibe elmélyedő szeretet. Mind jók arra, hogy fényt vessenek reá s e sok mnen-onnan ve­tődő fánybeu elénk boinoljon rejtélyekkel teli, gazdag ezellera-arca. Fátylak libbennek fel, de uj és uj fátylak takarják mégis; gaz­dag lelki tájak tűnnek eJlénk, de mindig csá­bitó marad titkai felé a szellem további út­ja: a perspketiva nem zárul közel, hanem végtelenbe vész, mint a legnagyobbaknál. Az utóbbi évek nagy évfordulói közül ta­lán egy se volt ilyen termékeny és gazdagitő. Nem mutatós megemlékezésekben, hanem olyan rábukkanásokban és rálátásokban, me­lyek a mult függönye mögül felfedezéssze- riien emelték ki Kölcsey alakját. A nagy ,,népi-nemzeti“ virágkor, az Arany—Petőíi- nemzedék csodálatából uj látnivalókra éb­redt magyar szeiiem csak alig pár évtizede látott rá arra a gazdagságra, melyet a Petőfi Arany előtti nemzedék teremtett. Vörösmar­ty t nem rég, alig pár évtizede látjuk a leg­magasabb csúcsok között. Miután kiélte ma­gát az az Jrodalcmszemlélet, amely sz’.ute csak a Petőfi—Araay magaslathoz keresi** a a szellemi és formai előzményeket, az elő­futárokat, elénk nőit uj és uj színeket kap­va. friss felfedezők révén, Berzsenyi. Nem mintha az irodiallómtudomány nem tartotta volna számon méltó megemlékezéssel alak­jaikat; csak a müveit magyar tudatában nem volt olyan eleven (Szerepük, mint ma. így nő a megemlékezés rávetődő fényei­ben most Kölcsey is. Mi élt a müveit magyar tudatában róla? A legszélesebb körben örök emlékezetét tartja az, hogy ő a „Himnuszának, a magyar nemzeti imádságnak a költője. Az iskolából távozók emlékezetében mind jobban halvá­nyulva és pislákolva szinte már csak halódó szólamként él a „Parainesis“ pár kezdő mondata s néhány más sora. Az irodalom­hoz közelebb élők talán még tudják azt is, hogy ő kezdett írni balladát, elindítva azt a formai fejlődést, amelynek a végén betelje* -’ülésként állanak Arany balladái. Vagy tud­ják róla azt, hogy ő irta azt a kritikát, amely miatt Berzsenyi azután örökre elhall­gatott. Az ostorozni szerető és prófétáskodó magyarok emlékeznek „Zrínyi második da­láénak megrázó hangjára... Itt meg is áll­hatunk, mert tovább már alig szélesedik a róla való ismeret. Akik többet tudtak róla, azok már a külön érdeklődők, irodalommal hivat ésszerűen foglalkozók, vagy szakembe­rek voltak. A kép igy nemcsak szegény és hézagos, de hamis is. Ha csak ez ismeret-foszlányok mellett maradunk, majdnem csak e foszlányok sízö- vetét vizsgálhatva, már kiteljejsüilhet és meg- gazdagodhatik ró'-a a kép. Legalább is izgató problémák, felelet-váró kérdések, mélyebb vizsgálódásra és ismeretre ingerlő titkok lépnek elénk. Milyen mély és nagy folyamat öm'ött végig ai lelkén nemzetéért, hogy ő adta népének a nemzeti imát és ugyancsak ő irta róla a legsötétebb, legkétségbeesettebb jóslatot a „Zrínyi második dalá“-ban, szinte végigvágva vele magán és nemzetén egy­szerre?... Vájjon a „Parainesis“ iskolai emlé­két, néhány bemagolt sorát felidézve, nem érezziik-e meg foszlányaiból is e költői próza felülmúlhatatlan hatalmát? Megkeresve a könyvben az emlékezetünkben már elmosódó sorokat s tovább olvasva azokon, nem kell-e felfedeznünk“ a legszebb magyar életbölcse­leti müvet?... Vagy: ha a Berzseaiyi-biráHatlra gondolunk, vájjon csak az a szerencsétlen tény az emlékezetre érdemes, hogy miatta egy nagy magyar költő elhallgatott? Vájjon nincsen-e mögötte inkább egy nagyon mély értelmű „tartaimae*4 tévedés?!... Vájjon megelégedhetünk olyan értékítéletekkel, hogy o irt először balladát, elindítva, a for­mát, amely Aranynál a tökélyig jutott s igy fcfcuoí u as Arm^fltőfi sMazuedák nsa maeredmónycinek egyik előzőjét keresgél­ve? . . . Mind olyan kérdések, amelyek csupán fel­téve, vagy kibontva már megnövelik a köz­keletű képet. A nagy PzelHem és a nagy lélek ott kezdődik, ahol a titkai és „ellenmondá­sai“ sorakoznak fel'. A görög-római klasszikus ideál volt az, amely felé szelleme vágyakozva elindult. Je­lek és vallómások beszélnek erről életében és müveiben. E „kasszikus“ lélek, aki a forma biztonságába és nyugalmába vágyako­zott s a morál1 teljes ébrenlétével kereste a szépségeket, az európai romantika friss vi­harszelébe került s e két nagy ellentéttel bel­ső harcában élt. A nyugalom és józanság út­járól a szépség vadabb és kiszámi ihatatla­nabb tájai fe’-é rohanni kívánó, zabla tépő paripákat kellene fépeznie a rínak, akinek a szeme vágyakozva görög és római szellemek szoborrá fékezett nyugalmán és elérhetet­lennek látszó bölcs derűjén állt. Ha meg­lazul a fék, sötét képek hullnak ki leikéből s kétségberohanó pesszimizmus ejti hatalmá­ba. "Vagy végső fórumok elé folyamodik, ..térdre hull“ és :ma alázatában oldódik, vagy emelkedik fel1. így nyílnak ki ugyan­abból a leiekből az olyan sötét virágok, mint a „Vanitatum“ vanitas“ vagy a „Zrínyi má­sodik dala“ egyfelől a „Himnusz“ áhítattá finomuló fájdalma. A kor nyugtalan, roman­tikus anyagával telítve, a lélek fékeinek ta­nult és kemény fogása kell, hogy magával ne sodorja a divatos ár, de ebben a kinos és jó­zan ébrenlétben a görög derű és nyugalom is csak távoli, irigyelt fény marad. E klasszikus ideálon csüngő lélek miért nem érti meg hát Berzsenyi költészetét, mely a humanista-klasszikus formákban pompázik s olyan, mint magyarba átültetett latin vi­rágcsokor?... Kölcsey a görög-latin költészet szellemét, mély elvi értelmét látta és kíván­ta érvényesíteni. A magyar föld, a magyar mult képanyagából szülessen meg a klasszi­kus szellem irigyelt titka a mii. Nem a kül­ső cifráitokban, magyar ember számára élettelen mithológiai képekben, rébuszok- nak ható görög-latin vonatkozásokban legyen a költő „klasszikus“, hanem a saját földjé­nek szineiből és nedveiből táplálkozzék. úgy legyen nemzeti, amint egészen nemzeti volt a maga idejében a görög és latin költő! „Melyik magyar ismerjen saját mezeire, hu rajtok a Pán fújja a 6Ípot s Tytirus haj- hássza bárányait? Melyik magyar találhassa fel magát saját nemzetiségében, ha nemcsald az idegen mythológia képeire, hanem ez vagy amaz római verselőnek ez vagy amaz sorában álló, ez vagy amaz névre is emlé­keznie kelll, ha poétáját érteni akarja? A görög költő csak kitisztult érzést Ízléssel párosulva kíván haizája fiától, hogy lelkére hasson dalával: nekünk ellenben antiquáriusi ludományt kell szereznünk, hogy költőnket olvashassuk s ha megértettük is, minő beha­tást tehet ránk a mythológiának világa, rnely nekünk csak valamely allegóriái tarka festés cyanánt jelen meg? Valljuk meg, hogy nem jó utón kezdettünk a rómaiaktól tanulni. A helyett, hogy segédüknél fogva tulajdon kö: tünkben emelkedtünk volna, szolgai követés­re hajlottunk: ahelyett, hogy az ő szellemü­ket magunkba szívtuk és saját világunkban, sajátunkká tettük volna, az ő világukba köl­töztünk által: de ott egészen fel nem talál­hatván magunkat, honunk felé visszapillon- gunk s örökre mego-szlott képzelettel, itt is, ott is idegenek maradunk. Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti keltésének csak a nemzet kebelében Lehet s kell szárnyára; A kelnie?...“ A görög-latin költészet mély ér-; tdlmü követője és megszállotja inkább Köl­csey, mint Berzsenyi. És éppen a klasszikus költészet igazi széliemétől elbűvölve kellett’ komoly kritikával illetnie Berzsenyi tipiku­san barokk klliassziczmusát. r Kölcsey a görög-római rétorok késői mai gyár ivadéka. Nem csupán olyan kölcsönö­sen jellemző tények miatt, hogy elképzelt témákról mintabeszédeket irt, de egész iroi magatartásában az. A görög-római rétor sem csupán a szónoklás tudományát művelte és tanitotta, hanem általában az írás művésze­tének művelője és tanitója volt. A görög- római rétor is bölcselet kedvelő volt, főként éppen életbö’-cse&ettel foglalkozó, mint Köl­csey. És kritikus is volt, a költői müvek magyarázója és bírálója, mint Kölcsey, aki­nek a kritikáról irt általános megnyilatko­zásai ma is meglepően biztos elvi indításo­kat adnak költői müvek értékelői számára. De a görög-latin rétarok e késői ivadéka minden idegszálával magyar. Amikor „min­tabeszédeket“ ir, vagy amikor valóságos al­kalmak adódnak pályáján szónoki müvek alkotására, a magyar jogász- és tálabiró-világ számára teremti meg a beszéd formakultu- ráját, máig is felülmulhatatlain mintáit a ma­gyar szónoki művészetnek. Amikor Pozsony­ban, a magyar országgyűlésen beszél, nem külső adottságokkal hat, hanem pusztán a beszéd gondolatai és formai értékeivel. A szónoknál oly szükséges természetadta vagv keresett külsőségekből semmi nincs benne, se alakja se hangja, se előadása nem olyan, hogy ez már magában figyelmet keltene, vagy kívülről hozzájárulna a hatás növelé­séhez. Maga a szürkén elmondott beszéd, a jól kifejezett gondolat, a forma meglepő mű­vésze kelti az emlékezetes hatást. Uj stilust indít el. A jövendő magyar szónoki beszéd raagávalragadó mintáját adja meg. ellenáll­hatatlanul kiragadva azt a jogi cikornyák, a nehézkes és nagyképü mondattekervények hínárjából. Szónoki müveit olvasva életművének ez a része az, amely művészi hatásában a mai ol­vasó számára a legellenállhatatlanabb. A klasszikus magyar prózai irásmüvészet örök magaslatai ezek. A gyermekségétől kezdve annvira vágyott görög-római forma-ideál ezekben megvalósult. Ez a Kölcsey igazi, egész egyéniségéhez illő, leikéből lelkedzett kifejezési formája: ebhen találkozik az össz­hatást növelve a morál emelkedettsége, a leÜki nemesség, a bölcseletszerető ember, a közéleti férfi, a művész, és a költő. Ez az a torma, melLv, mint nagy fék, de egyúttal mbit tág fedél nyugalma alá vonta a korabeli ro­mantika divatos rilágszeléhen álló lelket g' lg«» «müvóaaü Kölesei Ferenc verseiből TANA CS Hogyha pályád ellenébe Küzd az álnok vad gőgjébe, S tőrt hány minden lépteden; S nincs ki nyújtson hív oltalmat Vészhozó ösvényeden: Menj! s temesd el bús fájdalmad Hol reád vár szent magány; S vonj korlátol álmaidból, S alkoss ideáljaidból Szebb világot alkonyán. HERVADSZ Hervadsz, hervadsz, Szerelem rózsája, Isten hozzád | Keblem ha lánykája! Omlik a hab, Omlik könny hull ásom; Kél a szellő, S költi sóhajtásom. Parton a hab, Bút mos könny hullásod; Enyh a szellő, S enyhül sóhajtásod; Hagyd hervadjon Szerelem rózsája, Nyíl hajnalkor Remény violája. Hervadsz, hervadsz Szerelem rózsája! Nem kell nekem Remény violája; Ujjaim csak Nefelejtset szednek Bús esívéjén Bús emlékezetnek. Softasetti tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak ne­vezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölt net meg fényével s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világí­tással állandóan boldogíthassuk. (Kölcsey.) Embeirt egyénemként s csoportban a maga hasznáról felvilágosítani a leg­nehezebb feladatok közé tartozik. j (Kölcsey.) A sokaságért híven munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse koronázandja, úgy is melletted leszen. Fáradalmaid jutalmát önér leseden kiviil a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek köreiben alapul meg a maradandó hír s a nemcsak maradandó, de megérdemelt hír. j (Kölcsey.) A szerencse külső s belső adsomiányit saját igyekezettel nemesíteni s amit szerencse önként nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi alól nagyra é* nemesre tüjrekedö ember magát fel nem oldoxhatji, IXMs&xA

Next

/
Thumbnails
Contents