Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)

1940-07-07 / 151. szám

várom, hogv legyen vége, hogy menjünk mulatni valami jó kis helyre . - Ejnye, hát nem tesz meg az én kedvemért annyit, hogy fellépjen? letérdeltem a dívány e!é és úgy kértem, ő egy kicsit gondolkozót s azutáq azt mondta: . Hát tudod mit, fellépek, de csak a Te kedvedért és ezt meg is mondom maid nekik.“ Azonnal felugrott, fölvette a frakkját és együtt mentünk a színházhoz, ahol valóságos üdvrivalgással fogadták. Mikor kilépet a színpadra, a közönség tombolt. Ady percekig nem tudót* szóhoz jani, úgy ünnepelték. Eleinte durcásan kezdte a mondóká- ját, de aztán feledve a rajta esett sérelmet (a kocsiügyet), gyönyörűen beszélt és szavalta el néhány gyönyörű költeményét. Utána ismét felzúgott a taps és ünneplés Mikor gratuláltunk Adynak. azt felelte: „Gyerünk a bankettre“.

Miután a rendezőség köszönetét mondott a hangversenyen résztvevőknek, elmentünk az esti bankéitre. Ott is egész este Adyt éltették. Minden pohárköszöntő neki szólt, az ő nagy nevétől volt hangos az egész terem, őt ünnepelte mindenki Hajnal felé mi is készülődni kezdtünk az útra, mert a vonatunk 4 óra felé indul Debrecenbe.

Akik együtt voltunk első este, mind kiki- sértek az állomásra. Ady proponálta, hogy mind a négyen kisérjenek e! bennünket Debrecenbe — én eleine nagyon örültem, de közben kezdett virradni és láttam, hogy mind milyen fáradtak, álmosak és ez nem Í3 volt csoda, mert 48 óra óta senki sem aludt és én magam is alig váram, hogy beszállják a fülkébe, hogy lefekhessem. azért arra kértem a társaságot hogy most ne jöjjenek. Most mindenki menjen haza és aludja ki magát és azután bármelyik nap szívesen látom ezt a nekem nagyon kedves társaságot Debrecenben és boldog leszek, ha meglátogatnak szerény otthonomban (akkor háztartáson» volt, melyet két nővérem vezetett és állandóan velem voltak). így volt a legszebb, legalább nem láttuk egymást világos nappal, álmosan, fáradtan és megmaradt az illúziónk. Mikor a vonatunk elindult, még nem volt egészen kivirradva . . . Ködeső esett, az idő is szomorú volt, mint mi is. És a négy férfi, levett kalappal áilt a peronon, amig a vonatunk kigördült az állomáról és azután addig integettünk egymásnak, amig el nem tűnünk egymás szeme elől.

Integetés közben a szememet elborították a könnyek, hogy mit vagy kit sirattam, nem tudom, de éreztem, hogy sírnom kell és sírtam. Még most is könnyes a szemem mikor ezt leírom ... Talán azért, hogv mindennek vége van . . . Mindennek, ami szép volt. És ezekkel a drága, melegszívű emberekkel talán sohasem kerülök össze többé . . . Utunk hazafelé fárasztó és unalmas volt

Mikor megérkeztünk Debrecenbe aznap délután mér kaptam egy sürgönyt Zilahról: „Hogy utazott, hogy érzi magát, kiván-e emlékezni“ aláirás nem volt. Én gondoltam, hogy Ady küldte a táviratot. A következőképpen válaszoltam: „Jól utaztam, fáradt vagyok, emlékezem., emlékezni akarok, Lilly“, ízt az egy szöveget elküldem négy címre: Adynak, Papp Viktornak, Balázs Árpádnak és Antal Ivánnak. A következő nap újabb sÜTgöny jött: „Az a négyünknek szóló távirat elsőrangú piimadonna-ötlet volt, jól mulattunk rajta, én vesztettem 5 üveg pezsgőt Bandi“.

Csak sokkal később tudtam meg, hogy miért vesztett Ady 5 üveg pezsgőt: fogadott a többiekkel pezsgőbe, hogy ő nem írja alá a táviratot és én mégis tudni fogom, hogy ő küldte és neki fogok válaszolni. És igy leveleztünk tovább sürgönyileg Zilah és Debrecen között, azon a héten legalább 15—20 táviratot kaptam Zilahról. Már a sürgönyki- hordók s nevettek ezen. A rákövetkező héten már Pestről kaptam levelet és levelezőlapot. Később lassan elmaradtak a levelek ... Elhalványulnak az emlékek ...

Miután csináltak rólam néhány jólsikerült felvételt a debreceni ..nagyerdőn“, mikor ki* kocsiztunk a Fráter-fiukkal, én külön is csi- ná'tuKam egy felvételt a ló nyakát átölelve — tf képen csak két fej volt, az enyém és egy lófej. Mivel sikerült kép volt, egyet küldtem belőle Pestre is a társaság egyik tagjának, aki megmutatta Adynak 4yd nézi, nézi a képet és e/t mondja a barátjának: „Lz nagyon jó képe Lillynek — és igy folyta ja a másik fejre muatva: — Te is nagyon jól el vagy találva.“ Azután Adyt csak egy év múlva láttam, mikor vendégszerepeltem Pesten a Királyszinházban, a .Cigányprímás“ Sárijában léptem fel. Mikor megkezdtem a vendégszereplésemet, az első páholyban Adv, Tapp Viktor és Kincs Gyula bácsi ültek, aki véletlenül Pesten volt. Egy gyönyörű virágkosara kaptam tőlük, tiszta kéknefelejtíből és 3 piros rózsa volt benne. Két felvonást nézlek végig az én kedvemért. Adytól ez is nagy áldozat volt, előadás után egy felejt holetlen estét töltöttünk együtt a Margitszigeten. Ez volt az utolsó eset. amikor találkoztam Ady Endrével és igj az a kedves kis regény, amely a vasúton kezdődött, a Margitszigeten fejeződött be... De.nekem ma is és amig élek. a legszebb emlékeim közé fog tartozni a zilahi tanárkongresízu»r

Egy mai magyar Európa-járó

„Áruló a múzsa, urnely hallgat a fegyver zajban.“

Cs. Szabó László

Hanyatló kultúrkörök jellegzetes figurái közé tartoznak azok az emberek, akik e zavaros időkben szüntelenül utón vannak. Lelkűk belső feszültségéből eredő indításánál fogva felmérni és rögziteni akarják a rendelkezésükre álló eszközök segítségével a pusztulásnak kitett kulturértékeket. E kategóriát alkotó szellemiségeknek a baljóslatú ,,annus spenglerianus“ utáni évtizedeket élő Európa roppant élménnyel szolgál. Ezt a hatalmas élményanyagot emberi életük rövid szakaszán kimeríteni nem tudják. Ez a mult és jelen sokszínűségét magába foglaló nyugati müveltség-vivmány, a rendszernek olyan bonyolultságát és rengetegét öleli fel, hogy a felmérésébe belekontárkodó pillantás meggyőz véges és tehetetlen voltunkról. Vegyük hozzá még a felbomlás folyamata okozta jelenségek halmazát és egy olyan színjátéknak vagyunk tanúi, melyek évszázadok vagy évezredek alatt egyszer láthatók.

E pergő színjáték értelméhez és külső jelenségeihez az élet mindennemű megnyilatkozásainak oldalairól közeledtünk. Célunk erőnket haladta meg és nem egyszer végtelen boldogság ÖDtött el, ha megadatott egy-két élmény szépségének megragadása és átélése. Sokan szerencsés helyzetükben megtehetik, hogy élmény-terepüket Európára terjesszék ki. Útra kelnek, hogy a lehető legközelebbről szemléljék rajongással szeretett betegük, a korhadó és omló Európa vonaglásait. A Végzet hatalmas játékát űzi. Ha mi szenvedünk játéka szemlélése közben, érthető. Pedig nem Halálról és nem Végről van szó, csak átfordulásról, egy „uj“ valamiről, melynek még körvonalait sem észlelhetjük, csupán következtetésekből sejthetjük. Tudva ezt, miért sajnálkozunk és miért a kétségbeesés. Talán, mert fáj a megszokott szépségektől elszakadni, fáj örök igazságoknak tartott eszméket elmúlásukban látni, egyszóval, nehéz egy szivünkhöz nőtt baráttól elválni és nehéz ugyanakkor egy homályba burkolt idegenre pillantani.

Az emberi ész fürkészte ki a természet örökkön ismétlődő törvényeit Halál és Élet egymást feltételező fogalmakká egyszerűsödtek a hozzá tapadó titokzatosságok után. Az ősz és Tavasz, lombhullás és rügyfakadás egymást követi végtelen idők óta. Elmélá- znnk az ősz láttán és lombfakadásban születünk újra.

A világ folyásában az „ősi világrész“ műveltsége hihetetlen csúcsok elérése után, fenséges küzdelmek közepette a Ma fáradtságához érkezett. A „lelkek nevelője, illatokat és izt szűrő, nagyhomloku, könyves, vén Európa“ hatalmas ingásai megremegtetnek. Omladozó falainak láttán az „ősz hangulata“ ömlik szerte rajtunk és buslakodóvá tesz szétomlásának élménysorozata.

E füstölgő falak, a reccsenő palánkok közé kívánkozik szüntelenül a szellem embere, Cs. Szabó László is1, hogy a zaklatott világban telt kirándulása végeztével felmérje, értékelje, leltározza és felbecsülje a látottakat. De a hazatérés tudata éppoly örömmel tölti el, mert érzi az otthoni földnek és tájnak, a „szivet, észt és poézist“ a Volga partjáról hozott testvéreknek melegségét és közelségét.

Európa mai arculatát látván és vizsgálván, elkomorodik. Lehangolóan iria 193ó-ban első utazása alkalmával, hogy „szívesen irtain volna egy derűs olvasmányt, a tárgy némileg akadályozott a jószándékban. Európa ma sem szomorú, de nagyon elszomorító“. A feszültségek előrevetett árnyéka hüti már az európai légkört, amikor „Doveri átkelését“ közre adja.

Ausztria, Franciaország és Belgium felkutatása után átkél a calaisi csatornán, hogy Doverben lépjen a Szigetország földjére. Külön világ határát lépte át. A „kontinensről“ érkezett egy világbirodalom gócpontjába. S maga a „honnan“ érkezés ténye már ekkor elég gyanússá teszik, hogy a vámőr körülszaglássza .körültapogassa. Mi ez, ha nem egy világégést jelző jelenség jövőből érkező tükörreflexe? A doveri partoknál kezdődő

uj világ nem jobb, nem szebb, csupán érdekesebb és valahogy „masabb“, mint amelyből érkezett- más szokások, különös társadalmi rend és igények, 1'urcSa ételek, meg az előítéletek bőséges zuhataga az angol élet összetétele. Mindezek láttán ütközik először ki rajta a magyarság faji és nemzeti vonásainak determináltsága. A lélek kikutathatatlan mélységeiben „fészkel“ az otthon kitörölhetetlen élménye. Lépjük át nemzeti határainkat, hazára nem találunk, mert nem „találhatunk“ és csak mint gyanús idegenek kelhetünk a még gyanusabb idegenben. Azonban ez nem vad hazafiasság, vagy vak elfogultság következménye. „Magyarok vagyunk szeretetből, európaiak okosságból. De szomorúságunk mulatja, hogy hazánk és Európa fölött keresztények maradtunk.“ Egy nagy népi közösségben élünk, dúskálunk ennek kukurkinCseiben, vágyunk és célunk magasabbra tör, azonban csak népi elemeink ösz- szessége által folyhatunk bele az emberiség művelődésének hatalmasakat hullámzó folyamatába. Magyarok vagyunk szeretetből. Európaiak okosságból. íme, egy nagymüveltsé- gii „európai magyar“ tömör megállapítása, kit lelke mélyén kiszakithatatlan gyökerek kötnek a magyar népi gondolat világához **s aki épp ezáltal tapad a nyugatibb államok szellemi tömbjéhez. A veleszületett „szere- tete“ és a felnőtt férfi „okoss-ágaT hajtja az európai szellem háborgó tengerére. A -örzs évszázadokon keresztül fejlődött és termett nagyszerű gyümölcsöket és most hullásainak nagyszerűségét is megfigyelhetjük.

A század gyermeke egészen sajátságos szempontból figyeli ezt a színjátékot, melynek színhelye Európa. Tanúi lehetünk az események vad forgatagának és egy fel nein fogható cél felé való kibontakozásának. A hírek korszakát éljük. „Egy oiszág telefonál, kacag, sir veszekedik, dühöng, hizeleg. Várja a hirt“ és ebből a zaklatott jelenből boldogan menekül a már megszépült múltba. Hosz- szu elmélkedésre e kor azonban nem alkal ni as. v.

Az ütem gyorsaságához simul a forma is. Kis és jelentéktelennek látszó események, a mult apró és jellemző történéseinek élmeny- szerűségét vetítik ki az egyetemes jellemzésére. Egyike a legnagyszerűbb példáknak erre vonatkozóan Illyés Gyula „Naplója“ és Cs. Szabó „Magyar Nézője1 . „Nagy“ dolgok tükörképeit röpke gondolatokban rögzítik és tárják elénk. A kaotikus zűrzavarban „virág- országfiait“ ily módon akarják tájékoztatni, felrázni és a helyes útra téríteni. A „szigetre való átkeltében sajátos magyar „néző“ tudott maradni, de még inkább kitűnik ez a „magyar őszről“, az 1938-as, izgalmakkal teli szeptemberéről irt naplójának rövid oldalaiból. Csodálatosat keveredik itt is a „magyar“ és az „európai“. „A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron ... az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszaviszuek a világból széttörhetet- len körünkbe.“ A É9 Szabó szerű embernek szive, nézése, szava magyar, de azé a magyaré, aki érzéseinek megiisztultsága által emelkedik a humánumba és az európai kultúra állatias ösztöneitől fertőtlenített köreibe. Ami azonban igazán naggyá és tisztává teszi szellemét, az, hogy mély latin műveltsége felvértezi és megóvja az egyoldalúságtól, mentesiti akár a nacionalizmus, akár a koz- mopolitizmus szélsőséges igazságtalanságai ellen. Bármit vesz szellemi bonckése alá! európai szemleutjai alkalmával legyen az az élet bármiféle megnyilatkozása: irodalom, művészet, fasizmus, bolsevizmus vagy osztályharc; osztrák hazafiaság, belga rexizmus, népfront vagy Marx, újabban balkáni lelkiség, lengyel sorskérdés vagy olaszországi emlékek, egyszóval az ezerarcú Európa lüktető történelméről, szelleme tiszta marad.

Kérdéses marad, hogyan emelkedhetett erre a szellemi magasságra Egy helyen azt írja, hogy „ahoz az életkorhoz jutottam, amikor már Csak szeretettel lehet írni“. Szép ez nagyor. de magyarázatnak kevés. Mélyebb egységben kellene keresnünk emelkedettségének okát. Valahol talán egy központi rendszer vázlatszerü körvonalaiban. Ezzel és ennek a megállapitasaival úgy érzem, túl korai lenne foglalkozni, mjrt értékes adatokkal fog szolgáltatni, sőt kell is szolgáltasson maga Cs .Szabó is. Szerénységében „beszámolóknak“ nevezi könyveit és „nem tart igényt maradandóságra, vagy örökszeriiségre, egy szemleutat, egy önkényes időpontot, egy kusza európai pillanatot rögzít le és az események és személyek örvényében sejtelme sincs hogy mi a pletyka ég mi a világtörténelem“. Ez egy magvar európai utazó véleménye saját könyvéről1

Útirajzai kénvszervallomások, melyek korának szemlélete közben, valami belső ,ellenállhatatlan feszültségből pattannak ki. Felmérései körül nem határoltak, nem fogja;pontos egységbe-őket, de nemiig szándékszik] „tél- év múlva újabb függelékkel“ a maga nyomába menni. Igaz és őszinte szókimondó. Egy megállapitása reá is pontosan talál: „amihez az iró gyönge, a bölcsész elég kegyetlen'-; könyveinek számtalan olda'áról a bölcsész tekint le az olvasóia.

Vádak is érték, még pedig igen súlyos vádak.

Ez a lázas, siető és uj hit felé lendülő, mindent átfogni akaró tekintet, meghatározhatatlan műfajba torkollik. A vádlóknak figyelembe kellene venniük, hogy „fegyveres Európában“ élünk, amikor mint a biblikus kor elején, harsonák hangjára országhatárok bulinak a porba. Az iró. kinek bűn a hallgatása, az „időkönyvébe“ döf és nincs ideje 6/,áraz esztétikai műfaj törvényszerűségén elmélkedni.

\ háború előtt Európa halhatatlanságáról nagy ábrándjai voltak, most már tudja, hogy „az európai műveltség is múlandó“. A drótsövényekkel agyonkarmolt Európa testén álmodozni lehet, de ez valóban korszerűtlen lenne, Lehet-e tétlenül álmodozni vagy felesleges vitákat indítani, mikor a „romok re ‘ megnek, bedőlnek a maradék falak“. Az irúi romoktól búcsúzik. Húsz év előtt szégyeliej őket, meggyalázott ábrándjaira emlékeztették. A beszakadt kupolát siratta, ügyet sem vetett az ép faiakra. Lázasan fényképez, és jegyez, megnagyit egy uszlopfőt, fölvázol néhány alaprajzot, megkeresi egy szobor helyét, egy márvány lábfejet a csonka szárhoz illeszt. Az építésről lekésett szorongatott régész és folklorista lett belőle“. íme a XIX század légköre. Csodáikozbatunk-e tehát, ha a sürgető időnek tesz eleget az iró és nem száraz törvénykivánalmaknak. Ha „minduntalan megsérti a műfaji határokat, ház helyett hevenyészett sátorban lakik, regény helyett naplót, sőt széljegyzetet ír, nem ábrázol, nem adatot gyűjt, hanem emléket, nem az ember érdekli, hanem a világ“. Félelmetes viziók lebegnek szeme előtt, de eszmei tisztasága kiküszöböli a félelmet. Józanul tekint le az örvények mélységébe és- megadóan néz szembe a történelemmel: „kötünk a kis népek Leviathauja, még egy háború 8 felhasad előttünk a Vörösmarty-Iát- ta sir“. A „fegyveres Európa“ testén tátongó hatalmas sebek igazolják a Sora- íúheggyel szembeni dombon Vörösmartyval vívódó magyart, „talán erre a hegyre gondolt, talán ebből a borból töltött, mikor maga mellé engedte a vén cigányt. Fülembe cseng az első kitörés, az első lávarobbanás: mindig igy volt e világi élet. egyszer fázott, másszor lánggal éget“. A Zrínyivel kezdődött európai magyarok sora nem zárult le. Követi az „acélsisakos“ Erázmu9t, körültekint Európán, megtapogatja üszkösödő se-' beit, elároul haláltusájának fenséges voltán, az ősz hangulata átallengi minden sorát és a bölcshöz méltóan vallja, hogyha segíteni* nem tud a hazugságokban, legalább „maga nem hazudott“. Milyen öröm ez írónak éa oíva*ónak egyaránt.

SZABÓ ENDRE. ,

AZ ÉJ CSENDJE

GOTTFRIED KELLER VERSE

Üdvözlégy tiszta nyári éj,

Ki a mezőket takarod!

S ti, aranylón a földszegély Szélén hintázó csillagok!

Az őshegy szűz örve fönt,

Mint estimám: oly hallgatag;

Mö götte tengerzaj dühöng,

Hallom, hogy nő az áradat.

Fuvolaszót hajt messziről Fülembe a nyugati szél.

Miközbe már kelet felől Az új nap halk sejtelme kél.

Eszmélek, egy társunk pedig Tán éppen most szenved halált —- S talán épp mostan születik Egy ifjú hős, a várva-várt.

S mégis: amig a földgolyó Minden zugán csend hatol át.

Érzem: én is oly könnyű, jó,

S csendes vagyok, mint a világ

Szivemből halkan elvonul Kin, gúny s minden, mi köznapi: ügy tetszik. hogy nevét az Ur Épp most nyilatkoztatja ki.

Fordította: TOMPA LÁSZLÓ.