Ellenzék, 1940. július (61. évfolyam, 146-171. szám)

1940-07-28 / 169. szám

194Ű julins 28. HMÜ

ELLENZÉK

ti

AKROPOL

Köpcös emberke volt az utitársam. Mint egy gumilabda szökdécselt föl a hálókocsiba. Három útitáskát cipelt, két labdaiitöt, golf- botokat vízhatlan tokban. Hordár nélkül cipel, evett. mégis amikor felérve a folyosóra megrázogatta vastag combjait, hogy helyre- lötyögtesso felcsúszott nadrágszárát, a kin.e- rühségnek legkisebb jele sem mutatkozott szeplős arcán. Aranykeretes szemüvege mögül apró kék szemei bizalommal ragyogtak rám s a hálókocsi kalauzra:

— Én vagyok a tizenkettes. Jó, hogy ez. Kabalám.

J.ábujjhegyie kellett állania, hogy elérhesse a csornaghálót. Élénk tiltokazással hárította el az én, a kalauz s a zvagons-lits szolga segít sápét —■ Nem. nem, köszönöm. Én mindent magam szerelek...

Elégedetten tárta szét karjait, miután sikerült holmiját felgyömöszölni a hálóba.

Téglaszínű vászonruhájában olyan volt, mint ' 'jesztendő napján mosolygósra pirirott verő-malac.-- öi ülök. — mondta veresszőke halát igazgatva — hogy ilyen szimpatikus utitá's- ra akadtam.

Biztosítottam, hogy én is nagyon rokonszenvesnek tartom őt, bizonyára kellemesen jogjuk eltölteni az időt együtt Athénig.

■— Most csak Szalonikiig utazom — mondta — Sajnos. Oh Athén nagyszerű város!

Lelkendezve be:zélt az Akropoliszról. Lát- tanúé holdtöltekor? Föltétlenül nézzem meg. Csodás látvány. Érzi az ember, hogy meztelen istenek lábujjhegyen tipegik körül az arany színű éjszakában.

— Szeretem a hebehurgya görögöket. Most harmadszor utazom Athénbe.

— - No azért ez alkalommal se felejtse megnézni az Akropoliszt — mondta és bátorítólag veregette meg a vállamut.

Angidul folyt a beszélgetés Kiejtésében tolt miami idegtnszerü.

— Hu nem veszi tolakodásnak . ■. Ön művész? .. Arheologus?

Boldogan kacagott fel:-— Nem az első ember, aki ezt kérdi tőlem , s. 'Tévedés. Faolaj-ekszportőr vagyok.

— Csodálatos! — szaladt ki a számon.

Fölágaskodva illatos dinnyét kotorászott elő cöktnók jóból:

— isteni ital! Ambrózia!

l eiét nekem adta. Másik felébe beleharapott. IÍgy sziircsölte az illatos levet, hogy széles arca csaknem teljesen belesüppedt a dinnyébe. Szemüvegét édes pára lepte el:

— lássa, ezért sem tudnék Becsben élni1

— Ön osztrák?! — kiáltottam fel jóleső meglefietéssel.

— Á liáner! — szortyogta elő a dinnyéből. i

Becs! Hégi könnyek és régi valcerek lehűl- kuli ütemei kisértenék! tovatűnt ifjúságom.

— Wien . — pottyant ki a számon egy

halk sóhajtás.

— Bécsi vulcer. szerb dinnye. égéi tenger! Ila mindezt egyetlen csokorba lehetne kötni, I uram!. . , — mondta és ábrándos mozdulattal hajította ki az ablakon a lerágott dinnyéit éj ját. — No, nem megy ünk ebédelni? Csen- j gettek.

Az étkező a szerelvény utolsó kocsija volt. Amig odáig eljuthattunk többek között két zsúfolt harmadosztályos kocsin is át kellett vergődnünk. Utitársam, a faolajekszportőr ment elől. Gömböc testével lelkesen törte ez utat izerb parasztasszonyok, férfiak, hadonászó' törökök, lapuló magyar zsidók tarka tömegén keresztül. Ha itt-ott ráhágott egy-egy tyúkszemre, vagy pocakja nekilendült felhúzott térgynek, egy másik pocaknak, megtapogatta az áldozatot, esetleg megsimogatta s olyan bűnbánó mosollyal kért bocsánatot, hogy a villogó szemekben rövidesen kialudt a harag fellobbanó fénye.

— Drága emberek a balkániak, — mondta később az étkezőben — csak bánni kell tudni velők.

Ahogy odacsengette asztalunkhoz a pincért s ilmeséltette magának, hogy mi lesz az ebéd, azonnal tisztában voltam vele, hogy utitársam, a faolajehsxportőr, egészen beleélte magát a délvidéki ember gondolatvilágába. Hányszor figyeltem élvezettel szép nyári estén Bukarest külvárosi korcsmáiban a gfí- lóg. örmény, román kiskereskedőket, vigéce- ket, amint „gratar special“ vacsorájukat háromszor is végigélvezték Első élvezet a rendilés: utolsó betűig végigolvassák az étlapot, súgnak-búgnak a pincérrel, majd vele együtt felvonulnak a sütő-rost elé s ott a felhalmozott hurkák, bélszínek, karajok, mirigyek, édespecsenyék között szakértelemmel válogatnak. megmagyarázzák a sütő-asszonynak, hogy a só, naprika, bors között pontosan milyen legyen az arány, esetleg meghagyják, hogy agy-két csepp borral is öntözze a húst,

Irta: KEMÉNY JÁNOS

vörössel vagy fehérrel, Ízlésük szerint, az'án fojtott izgalommal ülnek vissza asztalukhoz és várják a roston sült remeket. A második élvezet az evés: fellobognak a tekintetek, amikor kellő váratás után rohanva hozza a pincér a streegő, illatos rostonsülteket, sült paprikát, dzsivecset. olajbogyót. Csettintgel- fielt, lelkesednek, egy-egy villára tűzött jó falattal egymást kínálják. De a harmadik élvezet a legnagyobb: amikor befejezték az étkezést s az ételeket újból átbeszélik,akinek melyik Ízlett a legjobban, mért volt jobb emez, vagy amaz. s hogy milyen szép az élet, ha van jó ennivaló: .

— Egy faolajekszportőr számára itt lent délen a jó étel, a szép nők és a természet szépségei jelentik az életörömöt — mondta lelkesen.

Elmosolyodtam.

—És a nőkhöz mit szól a kedves családja?

Megvető mozdulatot tett a kezeivel:

— Nincs családom.

•— Kár — mondtam meggyőződéssel. •— Ön kellemes férj lehetne.

Erre hosszú magyarázatba kezdett, hogy ő nagyrabocsiili a férjeket, de nem óhajtana belépni soraikba. Szükséges, nagyon szükséges a nagyszerű emberi nemzetség fenntartása érdekében a házasság intézménye. De nem neki való, nem a művészieteknek Alti úgy szereti az életet, mint ő, annak soha sem szabad megházasodnia. A férjek között oly sok a besavanyodott ember s ő irtózik a cinizmus tói. Oh, nem szeretné elveszíteni tiszteletét a női nem iránt.

—- És engem, engem — jegyezte meg szem- lesütve —- nagyon szeretnek a nők, hogy úgy mondjam... buknak reám

Hitetlenkedve fogadtam megjegyzését, de igyekeztem palástolni gondolataimat. Elvégre minden lehetséges. És az élet olyan gyakran szolgál meglepetésekkel! Tűnődve nézegettem gömböc utitársumat, amint szakadatlan rotyngása közben epikűroszi gyönyörrel habzsolta a bőven tálalt ételeket. Megállapítottam magamban, hogy bizonyára ártatlan, jó ember utitársam, a faolajekszportőr.

Éppen fizetni akartam, mikor két nő lépett be az étkezőibe Az idősebbiknek lángoló vörösre, a másiknak platinaszőkére volt festve a haja. Ványaclt, viharvert madarak

voltuk. És olyan bizonytalanul álltak meg az ajtónál, mint ahogy az éjjeli pillangó tapad meg riadtan valami bútoron, vagy a párna csücskén, ha hirtelen éles napfény vetődik reája.

— Vannak olyanok is —■ mondta a vörös- hajú — amiket sohasem lehet megszokni.

— S ha mégis szokni kell ... — legyintett a szőke. ,

A mi asztalunkhoz ültek. Magyarul füzö- gették egy beszélgetés fonalát, amely ott kezdődhetett valahol a zsúfolt harmadik osztályban.

— Excuse me — próbált értekezni utitársam .

— Nem értjük milyen nyelven beszél — mondta a vöröshaju.

Utitársam arca felragyogott:

— A hölgyeit tudnak németül? Nagyszerű! Bécsiek? Talán csak nem bécsiek?! Én odavaló vagyok, csókolom a kezeit nagyságos asszonyom. Kezeit csókolom kisassozny. Werner. Végtelenül örülök, hogy megismerhettem Onokeţ.

?degigazgatta félrecsuszott nyakkendőjét:-— Mert ugyebár, az utazás, kellemes hölgyei: társaságában, olyan más!

— Ez a pali nem tudja mik vagyunk — mondta a vöröshaju magyarul A szőke valami ocsmányságot mondott. Aztán álmos hangon szólt utitársamhoz:

— Nem vagyunk bécsiek. Csak üzleti ügyben jártunk ott néhányszor. Én és a barátnőm.

— Mit szól hozzá, kedves báró, — fordult hozzám utitársam — mindenütt a nők, a nők! Elfoglalják a férfi helyét még az üzleti életben is. Mindenütt.

—- Nő, a mi üzletünket — vihogott a vöröshaju — nehezen csinálhatná férfi.

— Nagyon jó! Nagyon jó! — kacagott úti- tarsam. -— A nők mindig igy csinálnak. Mindenben elsőd:. Mindent jobban tudnak. Lám, már van olyan üzletág is, amiben nélkülözhetetlenek! Tudom, volt nekem egy barátom, íci-pjci szőke asszonyka, kavicsbánya tulajdonosa, aki ug\ becsapott két ravasz embert, egy görögöt meg egy zsidót, hogy azok még ma is, évek múlva nyögnek belé

— Nó. a kavicsbányáktól még messze vagyunk — mondta a vöröshaju és rágyújtott.

Az asztalbontáíból semmi sem lett. ÜliHIRES költemények

E dm alatt minden vasárnapi számunkban a világ irodalmának, vagy a magyar irodalomnak egy-egy híres versét közöljük. Régi ismerősöket, akikkel érdemes újra találkozni. S köztük esetleg olyanokat, akikkel az olvasó most találkozik először. Hires verseket, amelyeket, érdemes magunk elé idézni vagy amelyekkel érdemes megismerkedni.

BAKCHYLIDES BÉKEDALA

(Majdnem két és fél ezer éves ez a vers, de csak 1896 óta ismeri a világ- Ekkor találták meg más verseivel és verstöredékeivel együtt két egyiptomi papyrus-tekercsen, amelyek ma a British Museum tulajdonában vannak. A görög költészet rendkívül gazdag volt, sokkal gazdagabb annál, amit belőle ma az emberiség ismer. Ezt a költészetet nem á könyvek ezer meg ezer példányai őrizték leit va, vagy lenyomtatva hanem papyrus- teket esek. Az ókor hires könyvtára, az alexandriai könyvtár, amelyben állítólag majdnem 600.0U0 papyrus-tekercsen az egész görög irodalom volt leírva, többször lett tűzvész martaléka. Sok olyan mü, amelyről ma csak hirt tudunk a kortárs feljegyzésekből, pusztult el ezeknél a könyvtár-égéseknél, amelyek rendszerint háborúk folytán keletkeztek. Az a görög irodalom, amelyet mu ismerünk s amely igy is fölülmúlhatatlan értékű kincse a világnak, s az európai szellemi kultúra alapja, csak a sors véletlen kegye folytán maradt meg számunkra, s kei ült elő az elmúlt századok folyamán. rendre, valahogy úgy, amint nemrég Bakchyliáes néhány verse is, köztük az alább következő, amelyet Babits Mihály fordított magyarra.)

Minden jó magvat a Béke hint é földre: aranyt a jakunkra mézes énekek virágait, szőke tüzek lobogását égetni ökrük combjait

S gyapjas juhokét csodaszép oltárköveken, s drága fiuknak időt tanulni táncot és zenét!

Fekete pókhálók Fonják be a rémes pajzsoknak ércfogóját * a lándzsa vas hegyét s a kard két élét rozsda emészti.

Trombitáknak

rezes öble nem rikolt és lelkünk méze, az Álom nem lesz, a szivbüvölő, szemeinkhez hiitelen.

S haj! lakomák útón-útfélen

s szeretők édes dalai lobognak!

BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA

társam pezsgőt rendelt és bókolva tette a szépet a két lánynak. Én össze kellett szedJ jem minden erőmet, hogy magyar voltomat ti ne átül jam, amikor a lányok közbe-közbe hol trágár, hol keserű, hol nyúlósan érzelmes megjegyzéseket fűztek anyanyelvükön a gáláns csevegéshez. Eleinte bizonyára nem voitul: tisztában azzal, hogy hódoló szavaival a kis gömböc emberke csufolódik-é. vagy ledig valóban úri nőknek gondolja őket? De ahogy fogyott a pezsgő s az áradé) szavak 1ö' lébe nőttek a gyanakvásnak, rendre elhalkultak a megjegyzései: s érdes héjjá két cl- nyomorcdott léleknek lehullott. Túgic nyílt szemekkel tapasztalták a csodát, ők kelten utcai lányok, hogy egy l:is gömböc emberke optimizmusától néhány órára úri hölgyekké változnak át.

— Mi, Wetnerek, mindég bámulói voltunk a női nemnek — mondta utitársam. — Apám és nagyapám is. A dédapám s u többiek mind. És én még hozzá Hans vagyok, Hansl, hölgyeim!

■— Mondom, hegy családapának született — jegyeztem meg hunyorogva

A nők nem értették el a tréfát: — Kap-, [any... — mondta a szőke a versnek magyarul. reám célozva.

Werner apásan fogta meg a •jűllcmat. Aranykorét es szemüvege mögül apró szemei szomorkás tekintettel fordultak felém:

— Édes uram, sajnálom Önt.

Benne volt ebben a szomorkás tekintetben mindaz, amit e pillanatban pityókos fejjel gondolhatott felőlem. Apró kék szemeinek nedves csillogása, veresszőke hajának homlokéira elörcfittyent tincsei, az égő piros foltok rengő tokáján, a mozdulat, ahogy felém hajolt pezsgőszagu leheletét orrom alá szuszogva, érzékelhetővé tették gondolatait: ,.Mafla nyárspolgár vagy kedves barátom, szívből sajnállak miatta, szegény. . .“

— Az élet több, mint szabályok, életelvek -- mondta — fölébe nőtt a rendnek, amelybe évezredek gyakorlata beállította. Annyira telítődött önmaga szépségével, hogy nem birja elviselni külső törvényeit s uj, belső, kilapiuthatatlan törvényekhez igazodik. Ön,1 barátom s e bájos hölgyei: itt, az utasok, a nagyvilág milliós tömegei, lekéstek róla. Csak én, csak a hozzám hasonlók mi kevesen, mi hitálaszlottak, akii: a szépég lényegét meg

! tudjuk ragadni, csak mi megyünk együtt, be- lefonódva, átlényegülve, kar a karban az élettel. Óh uram. drága barátom, mit tudja. Ön felfogni az örömet amit egy hónom alá csúsztatott golfbot, labdaütő jelent?! Hallgatta talán, hogy muzsikálnak a füvek a réten a i ágtotó ló patái alatt?! Üzent valaha hegycsúcsról hegycsúcsra rikollozó töröksip szavától?? Figyelte a íitmust szalmaszálon kaparászó bogár mozdulataiban?r Borult é isteni szerelemmel hálálbamerévült asszonyt kezekre?! Tudna vájjon ugyanakkor, amikor cle.jbogyó-szállitmány ügyében tárgyal Szuln- nikiben. gondolni orra, hogy úgy van az jól,' ahogy cdaföntről az Olymposzról bozontos mellű istenek igazgatják világunk sorsát?

Úgy öntötte magába a pezsgőt, mint kánikulában, fonáshoz érkezeit vándor, a hős tizei.

— Sok minden lehettem volna Lehet-vm volna ketonatiszt. Lehettem volna diplomaţi. \ át esi tisztviselő Becsben. Minden! A Wer- neveknek volt jó összeköttetése, de én az életet szereltem, a Prátert, a kishotcsmákat. a lokálokat, az erdőt, mezőt az embereket: ős sokáig nem lett belőlem semmi sem. Csuk asszonyok bolondja, lányok imádott ja, á v inner! Hölgyeim! Uram! Nem látták, nem tudhatják, hogy én milyen gyönyörűen tudr.h vulcer ózni! Óh, az nem is vulcer, az enyém 1 Snhanás! Ritmus! Csoda1 Tudják, ki volt kedvenc táncpartnerem? Erna Marokkó! A hires nagy művésznő! A nagy szerelem! ő, Erna! A menxaszonxom. A szeretőm!

Erna Marokkó! Mint ócska hegedűn a Itur ha pattan s érdes a hangja, de mégis zengő, amint utoljára sikolt bele a világba, úgy zörgőit és zengett egyszerre bennem valami ennek a névnek hallatára Mennyit bosszankodtunk mi négyen éjszaka dumálok hogy Erna ilyen képtelen, bretliszagu művésznevet szerzett magának. Az elboruló elméjű Kocsis Eleméi, oki egy fülledt éjszakán -z<'n- te megfojtott, mert az isteni erőknek centrifugális köreiről szóló őrült elméletét bírál ni merészeltem, Johann a tehetségtelen költő és drága hűséges barátom Ting a kínai diák. aki úgy kacagta. lelkesedte, imádta vérig bécsi napjait okát egy friss legelőre szabadított zsemlyeszin csikó, és jelentéktelen magam, mind megegyeztünk abban, hogy ez szörnyű- ez a név Marokkó! Mintha önmagái akarta volna meggyalázni ez a testté lett rir■ mir- lb ében hajfonatok közül e7öfehérlö magos homloka mögött esv romlatlan csirkefogó csintalan gondolatait hordozzu. Mintha apró méhecskék lélekről-lélekre szállva^