Ellenzék, 1940. június (61. évfolyam, 123-145. szám)

1940-06-30 / 145. szám

7 194 0 Junius 30. ELLENZÉK A NOVELLA MESTEREI. GUSTAVE FLAUBERT: | IRGALMAS SZENT JULIÁN LEGENDÁJA II. B ©szegődött egy kalandorcsapatba, mely akkor épp azon a vidéken baran- golt, MegtanuLta az éhezést, a szomjúság tűrését, megismerte a lázakat, a férgek marását. Hozzászokott a harci lármá hoz és a haldoklók kínjaihoz. Testét a fegyverzet vasa megkérné nyitotté. Bőrét kicserezték a fagyos szelek; és miután bátoir volt, erős, nyugodt és ta­pasztalt, nemsokára elnyerte egy száz-« főnyi kompánia vezérletét. Amint a csata megkezdődött, kardjá­nak egy széles mozdulatával előre ló­dította a katonáit. Kötéllajtorját vetett a básyáki mellvértjeire és fölmászot a meredek falakon, olykor éjszaka is, esőben, zivatarban, amikor a szét in gáttá alatta a kötelet, szemközt a vé* dők lándzsáival, mialatt az olvasztott szurok, a sziporkázó görügtiiz zuhatág­ként ömlött és tapadt a vértjére és a forró viasz és a frissen öntött ólöm bőrét gyakran megpörkölte. Olykor ha* talmas kődarabok zúzták szilánkokra pajzsát. Hidak omlottak össze alatta a túlzsúfolt hadinéppel. Nehéz pallosát megforgatva maga körül, tizennégy lo vas közül is könnyűszerrel kitört. Zárt csatamezén megcsufolta valamennyi el­lenfelét, aki szembe mert száliani vele. Húsznál is többször költötték halála hirét. Az Ég különös kegyéből mindig meg-* menekedett; mert az egyház1 szolgáit, az árvákat, özvegyéket és főként az aggokat oltalmába vette. Ha egyet ezek közül meglátott, ahogy előtte haladt az utón, utánaszólt és arcába nézett, ne­hogy rossz kedvében véletlenül meg­ölje. Bujdosók, szökevény szolgák. ©légii-* letlen parasztok, hajléktalan, földnél­küli faítyak és elszánt haramiak vala­mennyien az ő zászlaja alá gyülekez­tek; Julián ezekből nagy sereget aJa* kitott. És ez a had egyre nőtt. Hire és be­csülete támadt és a fejedelmek saaive- sen folyamodtak segítségéhez. Sorba végigszolgálta Julián serege Franciaország Dauphén ját, az angol királyt, a jeruzsálemi templáriusokat, a párthusok szurénáját, az abessziniai négust és a kálik úti császárt. Hadat, vi>* seit a halpikkelyes páncélu skandiná vokkal; a négerekkel, akik viziiló bőré­ből készült paizsot viseltek és vörös szamarakon harcoltak, aranyszínű in­dusokkal, akik gyémántos fejékeik fö* lőtt széles és tükörként csillogó szob- lyákat villogtattak. Legyőzte a barlang­lakokat és az emberevőket. Áthatolt olyan forró országokon, hogy a nap per­zselő heve az ember haját lángragyuj* tóttá, akár a fáklyát; járt olyan hideg földön, hogy a lefagyott kar, elválván a testtől a földre esett, mint egy darab la, csatangolt olyan tájakon is, ahol a köd olyan sűrű volt. hogy az utas foly ton rémek és fantomok között haladt. A zavarokkal küzdő köztársaságok kikérték tanácsait. A követek gyűlései ben szava döntő volt; olyan ügyeket vitt diadalra, amikben már senkinek se volt reménysége. Ha egy fejedelem rosszul kormányozta országát, hirtelen rajtaütött és keményen megdorgálta. Népeket szabadított föl a zsarnokok igája alól. Királynőket mentett ki a torony fogság szomorú magányossága bök ő volt az és nem más, aki Milánó rémét és az oberbirbachi sárkányt le-» bírkózta és elpusztította. Occitania császára véres háborúban legyőzte a spanyolországi mórokat és foglyul ejtvén a kordával kalifa húgát, ezt ágyasházába fogadta. Leánya is született tőle, akit keresztényi módon nevelt föl. Ám egy napon a kalifa, az zal az ürüggyel, hogy egész udvarával áttér a keresztény hitre, meglátogatta a császárt; nagy kíséretet hozott ma gával, mely egy adott jelre előrántotta rejtett fegyvereit és lemészárolta a csá* *£*£ Srafegfit» lg araik odót ggg földalatti sáncbörtönbe záratta és ke­gyetlenül gyötörte, hogy minél nagyobb sarcot csikarhasson ki belőle. Julián segítségére sietett, a pogá nyok seregét szétszórta, megostromol* ta a fővárost, levágta a kalifát, fejét, mint egy tekegolyót, kiguritotta a vá­ros kapuján. Majd kiszabadította töm- löcéböl a császárt és fölvezette trónu*- sara nagy ünnepség közepette az egész udvar jelenlétében. A császár ekkora szolgálatot nem tudván másképpen jutalmazni, nagy kosár aranyat kínált föl neki. Julián nem fogadta el. Azt hívén, hogy Julián még többet akar, a császár megaján­lotta kincsei háromnegyed részét; Ju­liánnak ez sem kellett. Majd birodal­mának felét; Julián megköszönte; a császár valósággal sírt haragjában, hogy nem tudja eltalálni, mivel rója le háláját. De ekkor homlokára koppami tott: megvan. Intett egyik paródjának és fülébe súgott valamit. Pár pillanat múlva széttárult egy függönyajtó és egy fiatal leány jelent meg benne. Nagy fekete szeme olyan melegen csillogott, mint a lámpa szelíd fénye. Ajkai nedves mosolyban nyíltak meg. Hajának fürtéi nemes skófiumokka! összekapcsolt ruhájára omlottak; és át­tetsző tunikáján keresztül megérzett testének ifjú üdesége. Karcsú, formás és finom alkotásu leány volt. Julián legott szereimre gyulladt, an nál is inkább, mert eleddig nagyon szű­ziesen élt. Nos hát feleségül kapta a császár leányát és szép kastélyt is adtak hozzá, nője anyjától való örökségét. A me* nyegzöi lakomák végeztével elbúcsúz­tak az udvartól, mindkét részről nagy hódolatnyilvánltások között. A fiatal pár háza fehér márvány pa­lota volt, a granadai mórok módjára építve; domb tétjén állott, narancserdö közepén. Virágos terraszai egész a ten­ger öbléig ereszkedtek alá, hol rózsa-* szinü kagylók és csigahéjak ropogtak a topán sarkai alatt. A kastély mögött roppant erdő terjengett a meissziségbe. félkör formájában, mint egy óriás le­gyező. Az ég itt mindig kék volt, és a fák ágait hol a tengeri fuvalmak, hol a hegyi szelek ingatták; a szárazföld látóhatárát magas hegységek rekesz tették be. A szobákban az alkony félhomálya borongott, a világosság a fal keskeny és színes üvegekkel elzárt részein szű­rődött csak be. Magas és karcsú Oszló* pok tartották a termek kupoláit, me­lyeket tarka dombormüvek ékesítettek, olyjk a cseppkőbarlangok iveit utá­nozta. Termeiben voltak szökőkutak, udva­rait mozaikok diszitették, szobáit him* zeit paravánok; az arab építőmester megtöltötte a házat ezer finom ékes­séggel. És mindenütt, végig az egész kastál,yon, olyan mély csönd honolt, hogy ebben meghallatszott egy fátyol suhanása, egy sóhaj visszhangja. Julián visszavonult a háborúskodás tói. Békességes népe körében pihent; és naponként a hódolók tömege vonult el előtte alázatos térdhajlássai, kezét csókolgatva, mint ahogy keleten szo­kás. » *> ■ * Btiiborköpenyébe burkolózva rátá* maszkodott egy ablak könyöklőjére és gyakran hosszasan elidőzött igy. Régi vadászatok emlékein tűnődött; és sze­retett volna újra a puszták homokján futni a gazella után vagy stíruccokat űzni, leopárdlesen állani egy bambusz- erdő mélyén, átvágni zord rengetege­ken, melyekben egymás sarkába hág* nak a rhinocéroszok, fölkuszni a leg- nvaktörőbb hegycsúcsokra, hogy köze­lebbről célozhassa meg a keselyüket, az északi tenger jégmezőin szánazni és harcolni a jegesmedvékkel. Néha, félálomban, odaképzelte magát ősapánk, Ádám paradicsomába, a te­remtés vadállatai közé. Kinyújtott kar* jána kegyetlen mozdulatával sorra ölte őket. Avagy, ami még szebb: elsorakoz­tatta őket maga előtt, párosával, nagy­ságuk szerint, két elefánton és két oroszlánon kezdve le egészen a herme­linig és a rókáig, úgy, mint ahogy be vonultak volt Noé bárkájába. Egy bar­lang árnyékának biztonságából erős, törhetetlen lándzsákat dobott rájuk; az elhullottak helyébe uj meg újfajta vadak jöttek, végeláthatatlan sorban. És mikor fölriadt ebből az álmodozás­ból, szeme a vérengzés vörös füzében forgott, mint egy tigrisé. Hercegi és fejedelmi barátai gyakran hívták vadászatra. Következetesen ki­tért a meghívás elől, úgy gondolván, hogy az önmegtartóztatásnak ezzel a vezetésével elhárítja rossz végzetét; mert abban a meggyőződésben élt, hogy szüleinek élete attól függ, nem idézi*e föl újabb öldökléssel az állatok haszon­talanul kioltott vérének átkát. Szerette volna látni őket, viszont másik szenve­delme is kegyetlenül kínozta, sőt ez már szinte elviselhetetlenné vált. Felesége, hogy fölviditsa, bűvészeket és táncosnőket hivatott a kastélyba. Sétára vitte, nyitott gyaloghintóbám bejárta vele a környéket; máskor egy csónak orrán kihajolva a vízben ka- nyargó-'kigyózó halakat nézegették, vagy a tenger vizét, mely az ég kék, színében ragyogott. Olykor nője tréfál­kozva virágokat dobott az arcába; vagy, a lábai elé kuporodva háromhuro& man dolitnon édes dalokat játszott neki; majd vállára támasztva összekulcsolta kezét, bánatos és félénk hangon igy szólt hozzá: — Mi bajod van, kedves jó uram? Ám ő nem felelt, vagy megrázkódoj t, és két karjával elfedte ercát. Végül egy napon megvallotta, milyen szörnyű gondolatok járnak a fejében. Nője vitába szállt vele és okos érve i léssel fölhozta hogy szülői azóta nyil*í ván elhaltak és ha soha többé nem lát-! ja viszont őket, hogyan, micsoda rossz, véletlen utján érhetné utói az a bor-, zalmas szerencsétlenség? Ilyenformán nincs oka aggodalomra és bátran va­dászhat megint. Julián mosolyogva hallgatta meg, de nem merte elhatározni rá magát, hogy vágyának eleget tegyen. Egy augusztusi este, már ágyasszo­bájukban voltak, Julián asszonya lefe­küdt és o éppen letérdelt, hogy estéli1 imáját elmondja, amikor közvetlen kö\ zelböl fölhangzott egv róka kuncogása, maid néhány könnyű lépés kopogott el halkan az ablak alatt. A szoba homá­lyában állatok alakjai rémlettek Julián elölt. Ez erős kisértés volt. Leakasz* tóttá a falról ijját és tegezét. Felesége meglepetten kérdezte, hová^ megy. — Kívánságod szerint vadászni fo­gok egy keveset — felelte a férfi — hajnalban itthon leszek. Az asszony aggodalmaskodott. Éjsza­ka van, baj történhetik. Julián megnyugtatta, azután elin­dult, önmaga közvetienségén tűnődve. * Kevéssel ezután egy apród azt jelen tette Julián feleségének, hogy két is­meretlen ember, az ur távol lévén, min denkép a ház asszonyával akar be­szélni. És nemsokára belépett a szobába egy aggastyán meg egy öreg asszony, meggörnyedt, poros, durva vászonruhá* ha öltözött szegények és görbe vándor- botjukra támaszkodva állottak meg a fiatal úrasszony előtt. Miután kis bátorságot nyertek a szó­hoz, kijelentették, hogy ok hirt hoznak Juliánnak a szüleiről. Az úrnő kihajolt ágyából, hogy job­ban hallhassa. A két öreg összenézett és azt kér* dezték, vájjon szereti-e még szüleit Julián, beszél e néha róluk. — Óh, igen igen — felelte az úrnő. Ekkor mind a ketten örvendő han gon kiáltottak föl: — Hát hiszen mi vagyunk a Julián szülői! És helyet keresvén, leültek, mert nagyon el voltak törődve, A fiatal asszonynak azonban kétsé* gei voltak aziránt, hogy férje az ő fiuk legyen. Az öregek erre tüzetes leírást adtak róla, megemlítvén a borén látható anyajegyeket és ezzel eloszlatták az' urnö aggodalmait. Ki is nyomban fölugrott ágyából, elő­hívta apród ját és estebédet készíttetett vendégei számára. Bár a hosszú útban erősen kiéheztek, alig tudtak az ételhez nyúlni; az urna szánalommal és szeretettel nézte fi nőm, száraz ujjaik remegését, ahogy a kupákat szájukhoz emelték. Ezerféle dolgot kérdezgettek Julián felől. Mindegyik kérdésre készséggel felelt, de az őket illető gyászos jóslatot elhallgatta. Az öregek elmesélték, hogy miután Jwsgiahm yáfták haza fiukat* PASZTELL DSIDA JENŐ VERSE Nézel hajló tölgyfaágat, gyomokat, miket kivágat mord paranccsal zordon kertész, széles páddal vár a kert*«rész sűrűje, hogy tűnj el, vessz el Jobbkezediben Sokratesszel. Délutánra enyhe, szőke fény esik a háztetőkre s szürkepettyes, gyöngvszín, halvány galamb búg az ereszalján. Alkonyaira sások zúgnak, csupa sötét, furcsa, hült nesz, bús suhogás^ mi körülvesz. Ebben a nagy félig-csendben asszonyszemek cseppje cseppen, csak a lélek füle hallja: nyirkos lesz a lombok alja, Sok imbolygó, halk kisértet lábujjhegyen jön el érted s pillantván a barna fákra, gondolsz régi balladákra. Nappal éjjel így terül szét fölötted az egyedüllét, lassan tompa, fullatag, nagy csöndbe merülsz, hallgatag vagy, nem akar a könny fakadni, sem a szó könnyen szakadni, mind nagyobb a néma sejtés, mindig több a mélyre rejtés( minden nappal, amit élsz, több, anjiről, ne® beszélsz, ?

Next

/
Thumbnails
Contents