Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)
1940-05-12 / 106. szám
ALDOUS HUXLEY: Példabeszéd a macskákról Nem is olyan régen egy fiatalemberrel találkoztam, aki regényírónak készült. Tudta rólam, hogy mesterségbeli vagyok és ezert arra kért, magyaráznám el neki pár szóval, hogy is fogjon hozzá, hogy becsvágyát kielégíthesse. Igazán mindent elkövettem, bogy kívánságát teljesítsem. „Legelsősorban — mondottam — az ember vásárol egy csomó papirt, egy palack tintát és iró tollat. Aztán már csak irni kell.“ Ám ez egyáltalán nem elégitette ki ifjú barátomat. Ügy látszott valami olyant képzelt, hogy létezik az ezotéri- kus szakácskönyveknek egy fajtája, tele iro dalmi receptekkel és ha ezeket figyelmesen követi, Dickens, Henry James, esetleg Flaubert válik majd belőle, „Ízlés szerint“, amint a receptek szerzői írják, amikor a cukrozás, vagy borsozás kérdéséhez érnek. Nem engedném-e, hogy egyetlen pillantást vessen ebbe a szakácskönyvbe? Mondtam neki, hogy őszintén sajnálom, de ilyen könyvet (elég sajnos, mert mennyi tenger időpocsékolást és kényelmetlenséget takaríthattam volna meg vele) soha, de soha nem láttam. Erősen letört: hogy megvigasztaljam szegény fickót, azt tanácsoltam neki, forduljon valamelyik nagy» tekintélyű egyetemi irodalom- vagy dramaturg,- tanárához; ha egyáltalán van valakinek megbízható irodalmi szakácskönyve, bizonyára ők azok. Az ifjú embert azonban ez sem elégitette ki. Ha már csalódott reményében, hogy tőlem majd megkapja „A tojásfőzés száz- egy módjainak, vagy a „Bibi néni szakács- könyvednek irodalmi párját, nosza kereszt- kérdésekkel ostromolt „anyaggyűjtés! módszerem“ felől. Van-e noteszem, vagy naplóm? Vettem-e papirra betűrendben gondolataimat, vagy egyes frázisokat? Látogatom-e rendszeresen gazdag vagy divatos személyek szalonjait? Avagy, ellentétképpen, a Sussex-i külvárosokat? Avagy töltöm-e estéimet „modellt“ keresgélve az East End-i sp elünk ák- ban? Úgy vélem-e, hogy hasznos és okos dolog az Lntellektuelek társaságát keresni? Mi a jó, ha egy regényíró müveit ember? vagy elég, ha csak regényeket olvas? És igy tovább. Iparkodtam legjobb tudásom szerint felelni a kérdésekre, olyan óvatosan persze, amennyire csak tőlem telt. És mert az ifjú ember még mindig nagyon kiábrándultnak látszott, magánszorgalomból és teljesen ingyen, még egy tanácsot mellékeltem az eddigiekhez. „Ifjú barátom — mondottam — ha maga regényiró, lélekbúvár-regényíró óhajt lenni, ha emberekről óhajt irni, tartson egy pár macskát.“ És ezzel otthagytam. Remélem, saját érdekében is, hogy megfogadta a tanácsomat. Mert jó tanács volt — nagy csomó tapasztalat és sok-sok elmélkedés gyümölcse. Attól félek azonban, hogy esztelen ifjú ember létére, csak nevetett azon, amit nyilván silány tréfának vélt, nevetett, amint magam is ostobán nevettem, mikor évekkel ezelőtt Ronald Firbank, ez a bűbájos, tehetséges és rendkivüli ember azt mondta egyszer, hogy a Mayfair életéről óhajt regényt irni, Nyugat-Indiába indult tehát, hogy modelleket keressen a szerecsenek között. Akkor nevettem; most már tudom, hogy igaza volt. A primitivek, a gyermekekhez, vagy az állatokhoz hasonlóan, egyszerűen civilizált népek, de máz nélkül —, hogy úgy mondjam — a nehezen kidolgozott modornak, a konvenciók, az érzések és a gondolatok mindnyájunkat körülvevő tradícióinak máza nélkül. E máz maga igen kényelmesen tanulmányozható a Mayfair-en, vagy Passy ban, vagy a Park Avenue-n. De mi történik a máz alatt, ezekben az elegáns és jól nevelt kerületekben? Közvetlen megfigyelés (hacsak nem vagyunk egészen különleges megfigyelőképességgel megáldva) vajmi keveset mond; ha pedig abból, amit introspektiv módon önmagunkba kukucskálva láthatunk, nem vagyunk képesek kiötölni, hogy mi történik a máz alatt, a legcélszerűbb dolog, amit tehetünk, hogy az első Nyugat-Indiába induló hajóra szálljunk, vagy, — ez kevésbé költséges •— töltsünk néhány délelőttöt az óvódábau, vagy, amint ifjú irodalmár barátomnak ajánlottam, vegyünk egy pár macskát. Igen, egy pár macskát. Lehetőleg sziámiakat; mert kétségenkivül ezek a leg-„embe- riebbek“ minden macskafaj között. A legerősebbek is és ha nem a legszebbek, biztosan a legmeglepőbbek és fautasztikusabbak. Micsoda nyugtalanító halvány-kék szemek tűznek ki a pofa fekete bársonyából! Születésükkor hófehér a testük s fokozatosan sötétedik a gazdag mulatt-árnyalatig. Első mancsuk majd vállig fekete kesztyűbe bujtatott, mint Jivette Gilbert könyökig kesztyűs karjai; hátsó lábukra mintha feszes fekete selyemharisnya lenne huzva, amilyennel Felieden Rops olyan perverz módra öltöztette meztelen aktjait. A farkuk, ha t. i. vau — és feltétlenül azt ajánlanám a bimbózó regényírónak, hogy a farkas változatot vegye meg, mert a farok az érzelmi kifejezés legfőbb szerve a macskánál és egy csonka macska olyan, mint a néma ember — a farkuk keskenyedő fekete kígyó, saját ideges és nyomasztó életével megáldva, még ha egész testük szfinx-szerű mozdulatlanságban is hever. És micsoda furcsa hangokat hallatnak! Néha, mint kis gyerekek panasza; néha, mintha bá- ránybégetés lenne; néha mint elveszett lelkek agonizáló vagy tébolyult süvitése. Ezekkel a fantasztikus teremtésekkel összehasonlítva, más macskák bármily szépek és elbájolok, inkább ostobáknak tűnnek. Nos, ha megvette a macskákat, egyebet nem is kell tennie a jövendő regényírónak, mint életüket figyelnie nap mint nap; megjegyeznie, eltanulnia és megemésztenie mindazokat a leckéket az emberi természetről1, amelyre tanítanak és végül — mert bejh! ez iaz égető és keserves szükségesség kikerülhetetlen — végül megirni a könyvét Mayfair- ről, Passy-ról, vagy a Park Avenue-róí, amelyik éppen kell. Nézzük csak a macskának néhány példázatát, amelyből az emberi pszihé kutatója oly sokat tanulhat. A házassággal kezdjük — amint hogy minden jó regény ils igy kellene, hogy kezdődjön, ahelyet, hogy abszurd módon vele végződjék. A sziámi cicák házassága, legalább is szerény megfigyelésem szerint rendkívül drámai esemény. Hogy ezzel kezdjem, a vőlegény bemutatása (felteszem, hogy amint a macskák világában rendesen történik, az esküvő napjáig nem találkoztak) hasonlitha* tatlan vadságu csata kitörésére ad jelt. A fiatal asszonyka jövendő férjének első közeledésére a torkának szökik. A röpködő szőr- pamacsok láttán és a düh és gyűlölet átható rikoltásait hallva, hálás az ember a gondviselésnek, amiért nem engedte, hogy ezek az ördögfiak nagyobbra nőjenek. Einbernyi teremtések között víva, egy illyen csata száz yardnyi körzetben mindenre halált és pusztulást hozna. A jelen körülmények között azonban az ember néhány karmolás árán nyakon ragadhatja a harcos feleket és folytonos köp- ködés és tekergés közben szerte cibálhatja őket. Hogy mi történne, ha megengednék az ifjú párnak, hogy a tragikus harcot végig ve- rekedje, nem tudom; sohasem volt bennem elég tudományos kíváncsiság, vagy lélekerő, hogy a végére járjak. Gyanítom azonban, hogy éppen ellenkezőleg a Hamlet családjában történtekkel, az esküvőn készült ételeket a toron szolgálnák fel'. Rendesen megelőzöm ezt a tragikus végzetet, a menyasszonyt minden további nélkül becsukom egyik szobába, egyedül, és hagyom, hogy a vőlegény, néhány órát az ajtón kivül hervadozzon. Korántsem hervad némán; ám hosszú ideig semmi válasz a melankolikus szerelmi kiáltozásokra egy-egy sziszegést, vagy morgást kivéve. Amikor végül a menyasszony is vála- szolgatni kezd, hasonlóan lágy és sóvár hangon, kinyitom az ajtót. A vőlegény bent terem és körmök és fogak helyett a vonzalom minden jele fogadja. Első pillantásra talán a imaest a-módi viselkedésnek ebben az esetében nem sok különleges utalást találunk az emberi magaviseletre. Ám a látszat caal; a máz, mely a civilizált emberiséget borítja, oly vastag és oly bőven mintázott mindennemű mitológiai di* szitőelemekkel, hogy nehéz felismerni alatta a tényt, melyet annyira hangsúlyoz elbeszéléseiben D. H. Lawrence, hogy t. i. a szerelmi szenvedély mindig bizonyos gyűlölettel is keveredik és hogy a fiatal lányok gyakran éreznek valóságos irtózást (érzelmeik, sőt vágyaik ellenére) a fizikai szerelem tényétől. A macskák az emberi természetnek ezt a homályos misztériumát takargatás nélkül és máztalanul nyilvánítják. Ha tanú volt a macskák esküvőjén, egyetlen ifjú regényíró sem elégedhetik meg azokkal a hamisításokkal és banalitásokkal, melyek manapság mint a szerelem irodalmi ábrándozásai szerepelnek. Az idő pedig eljár. Elmúlnak a mézes hetek és a cicák viselkedése most már olyan dolgokról regél, melyeket még a civilizáció máza sem képes eltüntetni az emberek világából. Arról beszélnek — amit hejh! amugyis tudunk — hogy a férjek unják az asszonyt, különösen, ha az gyereket vár, vagy dajkál; hogy a himnemü-lét lényege a kalandos szerelem és a hűtlenség; a terhes lelkiismeret és HORVÁTH JENŐ: VALAKI Hajnal /elé jár. rA csend már annyira mély. hogy szólni kezd. Valaki üzen. Szemébe kacagok: álmatlan ideg. Mindenki alszik. Éjt adott, az Isten s tehetetlen elomlással tanít, hogy rája bízzuk naponta magunk. De én dacolok: az élet igy kevés és tenni, többet, többet akarok. Nézd, Hogy viszik keresztre a hitet és vérbe hull újra a világ — ki tud pihenni most? Vigyázni kell, tenni és kiáltani prófétai szót, vagy a siket éjbe gátul dobni magad'- ne menjen igy tovább! Állok keményen, hősi akarattal Szinte riasztom, költőin a napot. S amikor messze az első kakas szól, lassan könny lepi el két szemem. az üdvös elhatározások csak lélektani tünetei annak a kórnak, amely rohamszerűen támad meg szószerint minden himnemül tizen- cyolc és hatvan óv között; ezt a betegséget „másoduaposságoak“ nevezik s mihelyt elmúlt, a betegség lélektani tünetei is eltűnnek, úgy, hogy mikor a kísértés újra jelentkezik, néma marad <a lelkiismeret és az ürl- vös elhatározások egy fityinget sem érnek. Mindezeket a — szerencsétlenségünkre túlságosan ismerős — igazságokat a ina eskák minden leplezés nélkül, a lehető legkoniiku- sabb módon illusztrálják. Nincs férfi, aki olyan pökhendin merészelje nyilvánítani unalmát, mint a sziámi kandúr, mikor nyü- gösségig szerelmes nejének arcába ásít. Egyetlen férj sem merészelné soha olyan nyíltan fitogtatni törvénytelen szerelmét, mint ugyanez a kandúr, a tetőkön nyivákoltában. És milyen settenkedve — ennyire egy férj se lehet papucs — oldalog vissza másnap a házastársi kosárba, a kandalló mellé. Lelkiis- meretfurdalásait pontosan lemérheted lesu- nyitott fülén, vagy farka lekonyulásán. Hát mikor az asszony szokásszerint végig szimatolja, felfedezi hűtlenségeit s körmölni kezdi a képit! (amelyet amugyis száz párbaj nyoma ékesít, mint valami német studentei.) Meg se kísérli, hogy ellenálljon; tudja, önmagában roskadva bűnének súlya alatt, hogy bőségesen rászolgált minderre. Lehetetlenség a rendelkezésemre álló területen mindazokat az emberi igazságokat felsorolnom, melyket egy pár macska leleplezhet. Mégcsak egyet fogok idézni a számtalan macskapéldázat közül, ami az emlékezetemben maradt — egy előttem lejátszódó példá zatot, amely, mint valami röhögtető pantomim, égetőn ébresztett az emberi természet legkeservesebb sajátságának, az eltüntethe- tetlen egyediilvalóságnak tudatára. A körülmények a következők voltak. A cicám, most már régi asszony és többszörös mama, egyik súlyos szerelmi krízisét élte. A férje ellenben —- élt virágában s azzal az álmos aro- gánciával ékesen, amely oly jellemző az érett és hóditó himnemüekre (macskában körülbelül a Gárda valamelyik ifjú Alcibiá- deszének lehetett megfelelője) tudni sem akart róla. Hiába panaszolt szerelemsóvár miákolással, hiába sétált előtte fel és alá, és hiába törleszkedett csábosán ajtófélfához és széklábakhoz, hiábavaló volt, hogy eléje állt és a pofáját nyalogatta, ő csak hunyorgott, ásított, elfordította a fejét, vagy ha az asz- szonyka igen terhére volt, felkelt és lassan, lázitóan méltóságteljes és pökhendi pofával tovasétált. S mihelyt alkalom nyílt, suvadt ki az ajtón, hogy a következő huszonnégy órát a tetőkön töltse. Árván maradt asszonykája vigasztalanul kóborolta össze a házat, tovatűnt boldogságát keresve, halkan és panaszosául nyávogva, olyan hangon, amely — menthetetlenül — Melisandre emlékeztette az em- bért Debussy operájából: „Je ne suis pás heureuse icil“ ..................Boldogtalan vagyok! ........ Látszott mondani és szegény kis teremtés az is volt; de az emberi világhoz tartozó nővéreihez és bátyiéihoz hasonlóan neki is egyedüllétben kellett elviselnie boldogtalanságát, meg nem értetten és vigasztalanul. Mert, jól lehet, beszélhet, rokonszenve, intiuciója és értelme ellenére az ember igazában soha, semmit nem közölhet senkivel. Akármilyen gondolatnak, vagy érzésnek lényege, esszenciális anyaga közöl- betetlen marad az egyéni test és lélek áthatolhatatlan páncélszekrényébe zártan. Életünkben örökös magánzárkára vagyunk ítélve. Lesújtva döbbentem erre a komor igaz> ságra, amíg szerelemre vágyó és elhagyott cicámat ügyeltem, amint boldogtalanul keringett a szobában. „Je ne suis pás heureuse ici“, nyávogta egyre. „Je ne suis pás heureuse ici“ és kifejezésteljes fekete farka a reménytelenség tragikus gesztusával vonaglott a levegőben S valahányszor megvonaglott, hopplá! a karosszék alóli, könyvállvány mögül, akár- honnét, ahol abban a pillanatban lapított, előszökött egyetlen fiacskája (az az egy, t. i. amit megtartottunk), előugrott, mint egy ne vetségesi játéktigriske, húsz körmöcskét meresztve a csapkodó farokra. Egyszer-egyszer elszalasztottá, máskor elcsípte és a végit fogai közé ragadva, abszurd vérszomjjal cihái - ta. Ha az anyja hirtelen rántással kiszal ad! tóttá a szájából, megint a karosszék alá vonult és hasonfekve, remegő hátsórésszel készülődött újabb ugrásra. A farok, a tragikus, kétségbeesetten gesztikuláló farok szemében a legellenállhatatlanabb játékszernek tét szett. S az anya türelme angyali volt. Nyoma se látszott rajta megtorló szándéknak, vágy- büntetésnek. Amikor a gyerek tűrhetetlenné vált, kicsit odébb ment; ez a olt az ecé-/. És közben, egész idő alatt, egyre miákolt, si- rőn, reményt vesztetten: „Je ne suis pás heureuse ici“, ..Je ne suis pás heureuse ici". Szivszaggató volt. Annál is inkább, hogy’ a picus bukfencei olyan rendkivül nevetteíők voltak. Mintha csak Mélisande keserveit egy bohóc szakitaná félbe, nem rosszakaratból, nem is szándékosan, hiszen a kis cica működésében a legkisebb szándéka sem volt a sértésnek, csupáncsak a megértés hiánya. Egyed ül volt mindenikiik. az életre szóló ma- gánzárka-büntetést töltötték. A cella és a másik cella között nincs összeköttetés. Abszolút semmi. Ezek a macska-példázatok bizony nagyon is lesújtok. (Angolból fordította: .Vásárhelyi Z. Emil)
