Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)
1940-05-26 / 118. szám
194 0 máj ut 2 6. ia ELLENZÉK í VITA ZSIGMOND: A THIBAULT CSALÁD Két éve kapta meg a Nobel-dijat Roger Martin Du Gard hatalmas müvével, A Thibáult családdal és még azóía kitömte tett és ünnepelt írók seregét feledtük el, 'A Thibault család ellenállhatatlanul, ismét maga felé vonz és ohmsásra kényszerít. A Nobel-dij az azelőtt szinte ismeretlen írót az egész müveit világgá’ egyszerre megismertette és az Írás mesteiének szóló hódolat ezúttal nem válik tűnő divattá, hanem lassan még megerősödik De a divat nem is kaphat fel egy mintegy ezerötszáz lapos könyvet, amelynek gazdag, mozgalmas eseményanyaga ugyan mindvégig fogva tartja az érdeklődést, mégis inkább ismereteinek, megfigyeléseinek változatos bőségével, alaposságával léleklá- tá>ának mélységével, finomságával és írójának nemes egyéniségével hagy nyomot lelkűnkben. Talán első percben ez az utolsó állítás a legmeglepőbb annak az olvasónak, aki hallott arról, hogy Roger Martin du Gard a francia realisták szenvtelen, tárgyilagos modorának a folytatója, hogy Flaubert- tel vetik össze és hogy életéről nem lehet semmit sem tudni. Roger Martin du Gard életét valóban nem ismerjük közelebbről. Csak azt tudjuk, hogy 1881-ben született, történeti és régészeti tanulmányokat folytatott, a világháború előtt fellépő harcosan idealista francia irónemzedék tagja lett, végigküzdötte a világháborút és azután visszavonulva, megír la a francia polgári társadalom talán utolsó összefoglaló regényét, A Thibault családot. De bármilyen zajtalan, szerény is az író élete, látszólag személytelen az írása, mégis meg kell ereznünk azt, hogy ez az iró nemcsak ábrázolja az életet, hcnem. egy- uital szenvedélyesen, elszántan küzd az igazságért és szánalommal nézi a szenvedőket. Talán éppen az igazságért való bátor küzdelme tette elismertté Franciaországban a nevét és tette igazán méltóvá a Nobel-dij elnyerésére. a hatalmi törekvéseket, szereplőinek szociálisa szempontja és erős békevágya mi det ad neki arra, hogy mindkét oldal felé kemény ítéletet mondjon és megmutassa az igazságot. Jacques beszámolójában érdekesen világítja meg Tisza szerepét. „Mindenekelőtt úgy látszik — mondja --- hogy Becsben a merényletet követő első minisztertanácsok alkalmával Berchtold két ellenállásba ütközött, az egyiket Tisza képviselte, a magyar miniszterelnök, aki óvatos ember, ellensége az erőszaknak — a másikat a császár. Igenis, úgy látszik, hogy Ferenc József habozott, hogy mondja-e hozzájárulását: először is tudni akarta, hogy mit gondol a dologról II. Vilmos . . . Valószínűnek látszik, hogy Berchtold július 4-e és 7-e között megtalálta a módját, hogy beszéljen a császárral, meg kancellárjaival s elnyerje Németország beleegyezését.“ A 1 ovábbiakban Jacques ezt a feltevést Berchtold magatartásával bizonyítja. A 7-i haditanácson Berchtold egyszerre nagyobb biztonsággal lép fel. „Es hidegen kollégái elé terjeszt egy valóságos haditervet, amely ellen egyedül Tisza küzdött. Hogy Bechtold terve valóban haditerv volt, annak, bizonysága, hogy Tisza rá akarta birni kollégáit: elégedjenek meg Szerbia megalázásával — már azt is szépnek találta, ha ilyen ragyogó diplomáciai győzelmet aratnak. De ellene volt az egész tanács s végül engedett, csatlakozott az általános véleményhez .. .“ Amilyen világosan felismeri Roger Martin du Gard a magyar miniszterelnök törekvéseit, éppen úgy meglátja azt is, hogy a szövetségesek hálózata, hogy készítette elő a háborút. Jacques szenvedélyes párbeszéde Antoine-nal érdekesen állítja szembe az ellentétes álláspontokat, de egyutal rámutat Franciaország felelősségére. „Franciaország talán azért kötött katonai egyezményt Oroszországgal, hogy békés szándékait bizonyítsa? ... Azt hiszed, hogy egy Delcassé, az angol diplomácia segítőtársa, a békén dolgozott, amikor elősegítette Németország bekerítését? Eredmény, éppen annak a rnilitarizmus- nak, amiről beszélt, erjedése, nekilendülése,, növekvő hatalma„A mi fegyverkezésünk, párhuzamosan az orosz készülődésekkel, jogosan megijesztette Berlint. A német katonai párt felhasználta ezt az alkalmat az ő fegyverkezésük gyorsításéira.“ Jacques, egy gondolat megszállottja, szenvedélyes lendülettel akarja bátyját és az egész francia társadalmat felrázni tájékozatlanságából és ellenállásra birni. Közben azonban a légkör egyre izgatottabb lesz, Pétervárról zendülésnek, munkás- sztrájknak a hire jön, a szocialista párt- tevékenység egyre, élénkebb lesz, a Hu- martité fenyegető hangot használ és még remélik, hogy nemzetközi összeköttetéseikkel, együttesen megakadályozhatják a kormányok háborús lépéseit. A politikai események fejlődését más oldalról is megtudjuk. Antoine hosszú beszélgetéseket folytat egy diplomata barátjával, Ru melles-el, ki pontosan tájékoztatja a tárgyalások minden lépéséről. Kötelességsze rüen meg akarja nyugtatni ismerőseit, hogy Anglia közvetítő szerepe eredményes lesz, amikor azonban magukban maradnak, bevallja, hogy az előkészületek kikerülhetetlenül a háború felé sodornak. „Az a rémitő, kedvesem, hogy mindezek a látszatok talán csak játékot takarnak! Ami most Európában történik, talán nem egyéb, mint óriási pókerjátszma, amelyben mindenki megfélemlítéssel akar nyerni... Miközben Ausztria csendesen megfojtja Szerbiát, partnere, Németország, fenyegető arcokat vág — talán azzal az egyetlen céllal, hogy megbénítsa az orosz akciót és a hatalmak békéltető beav.atko- zását." Azt is megtudjuk, hogy az oroszok már négy nappal az osztrák hadüzenet előtt megkezdték a mozgósítást és visszautasítottak minden békítési kísérletet. „Az oroszok mondja Rumelles — mintha vendszeresen szabotálnának minden erőfeszítést, amit a többiek a béke fenntartására megkíséreltek Ez a beszélgetés maguknak a diplomáciai tárgyalásoknak a csődjére világit rá, hiszen a hírek igazságát ellenőrizni lehetetlen és a kölcsönös bizalmatlanságban megindított intézkedések feltar tóztatha- lattanul sodorják maguk után a továbbiakat. „Európa a szó szoros értelmében úgy támolyog, mint valami részeg asszony a félig igaz, félig hamis hírek görgetegében . . „A dolgok mintha elszabadultak volna ... és mennének, mennének maguktól . . . anélkül, hogy valaki irányítaná, valaki akarná.“ A háborús félelem egyensúlyát veszített, tébolyult hangulata egyre inkább elhatalmasodik a lelkeken, a diplomaták, az i titellek tuelek kapkodó megbeszéléseitől tovább haladva, belekerülünk az utca forgatagába, a szocialisták és nacionalisták tüntetései közé is. A tömeghatásokat, hangulatokat egyének lelkében figyeli meg az író, de az egyéni küzdelmeken túl most már a lázban élő nagyvárosi tömegeknek, magéinak a lázas Európának képével láncol magához. A szocialisták végső kísérletei az ellenállásra, népgyüléseik, majd a Jaurés lelövetése és végül a mozgósítás kihirdetése, mind egy ellenállhatatlan, roppant folyamatnak drámai jelenetei. .4 tömegsodrás mindenkit magával ragad, a szocialisták, a pacifisták is egyszerre a kormány mellé állnak, a nemzethez, az államhoz való hűség, az engedelmesség gépies bábokká formálja az embereket. Az orvos utolsó intézkedései, hagyakozá- sai, laboratóriumának lezárása, majd pedig öccsétöl való búcsúja mégis önmagukban is megrendítő pillanatok, de a maguk egyszerűségében is szinte szimbolikus jelentőséget nyernek. A testvérek még egy-( szer összetalálkoznak, múltjuk utoljára még feltámad, kiemeli őket a tömegből, majd elválnak útjaik. Antoine bevonul,'. Jacques, az örök forardalmár, feláldozza magát a béke eszméjéért, Európáért. ’A fanatikus forradalmár nem változtathatja meg Európa sorsát, amely más törvények szerint kell a jövő felé haladjon. A Thibault család utolsó köteteiben Roger Martin du Gard lezárja egy korszak történetét és ítéletet mond, hogy a jövőt uj alapokon lehessen felépíteni. Tudományos életünkért Irta: LŐRINCZI LÁSZLÓ Roger Martin du Gard szenvedélyesen merül el az eszmék harcaiba, összecsapásaiktól talán egy tisztultabb világ kialakulását várja. Jacquesban megmutatja a szabadság, az igazság eszméjéért küzdő fiatalembert, ki teljesen eltépi családi kapcsolatait. Bátyja, Antoine, már csak a maga érvényesülését, pályájának emelkedését akarja biztosítani és kiélvezni mindazt, amit az élet nyújthat. Ez önző élet, mégis fel tudja kelteni érdeklődésünket, sőt ro- konszenvünket, részvétünket is. Antoine orvos, lelkiismeretesen végzi kötelességét, munkáját végigkísérve betegek vergődésébe, szenvedésébe és az orvos tusakodásaiba pillanthatunk be. Antoinenak is megvannak a maga szenvedései, a hivatásával járó küzdelmei és élete csalódásai, fájdalmai. Roger Martin du Gard észreveszi ezeket a nehezen megnyilatkozó, csendes pillanatokat is, ilyenkor megérezziik együttérzését és érzelmeinkkel is munkájához kapcsolódunk. A Thibault családnak közelebbről magsarui megjelent második kötete 1914 nyarának a történetét eleveníti meg. Alig valamivel több, mint egy hónapnak a története ez a vaskos kötet. Napról-napra követi a háború előestéjének eseményeit 1914 junius 28-tól egészen augusztus 10-ig, az első összecsapásokig. Thibault, az apa, már meghalt. Jacques Genfben szocialista inságiró és a párt harcos hive, Antoine F'árisban tekintélyes orvos. A regényt most már főleg a Jacques politikai tevékenysége, majd pedig ebbe belekapcsolódva, szerelme viszi előre, feszültségét, megvilágításának változatosságát viszont az Antoine élete adja meg. Jacques, pártjától kiküldve, élénken figyeli az események minden mozzanatát, kétségbeesett erőfeszítéseket tesz a közvélemény felrázása, a békéért való összefogás érdekében. Általa nyomon kisérhetjük a háború kitörését megelőző események minden mozzanatát. A szerajevói merénylet után Jacques-ot kiküldik Bécsibe. ki tiz nap múlva nagy tárgyilagossággal számol be a monarchia politikai lépéseiről és Németország magatartásáról. Roger Martin du Gard erős kritikával nézi Lapunk állandó mellékletének célkitűzései közé tartozik, hogy közművelődésünk kérdéseit állandóan felszínen tartsa és hogy társadalmunk élő lelkiismerete nevében megvitassa őket. Aki behatóbban foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, megérti azokat a vívódásokat, amelyek a köziró lelkét hatalmukba ejtik, amikor a nyilvánosság előtt akar ezekről a kérdésekről számot adni. Jól tudja, hogy a közművelődés ügye mindnyájunknak féltett kincse, amelyért mindenki kész a legnagyobb áldozatra és ha vannak is hibák, hiányok, nem kételkedik afelől, hogy ezek a jóindulat vagy áldozatkészség magukban is sokat jelentő erejét nélkülöznék, hiszen azt is tudja, hogy közművelődésünket sok olyan külső tényező befolyásolja, amelyeknek megváltoztatása nem áll módunkban. És talán ezel magyarázható az a hallgatás, amely az utóbbi években sok olyan kérdés körül uralkodott, amelyek pedig döntő jelentőségűek művelődésünk továbbvitelében. Egy-két magányos irás ha meg is szólalt nagyritkán, utánuk olyan nagy csend következett, amely már magában is arra engedett következtetni, hogy ez a hallgatás nem természetes. Ismételjük, ilyen körülmények között mindenki megértheti, hogy milyen nehéz kérdés számunkra az, amikor művelődésünk tényezőit alapos vizsgálat tárgyává akarjuk tenni. Hiszen bármerre is tekintünk, mindenfelé csak azt látjuk, hogy lehetőségeink vagy egyáltalán nincsenek, vagy pedig olyan kicsinyek, hogy kihasználásuk csaknem minden értelem nélkül valónak látszik. Mi ezen a ponton szeretnénk közvéleményünket dermedtségéből felrázni. Meggyőződésünk, hogy minden tenyérnyi lehetőség ki nem használása olyan vétket jelent, amely az utókor szemében sokszorosára felnagyítva fog látszani. Ez nem jelent megalkuvást, nem jelenti azt, hogy lemondjunk sok olyan dédelgetett tervünkről, amelyek mostan nem látszanak kivihetőnek. De ezzel szemben igenis jelenti azt, hogy ne merüljünk el a tétlenségben. Ha csak „adott“ lehetőségek állanak rendelkezésünkre, ez nem ment fel minket azalól, hogy ezeket is ki ne használjuk. Áraikor mellékletünk hat számán keresztül a mükedvelés ügyével foglalkoztunk, ezt nem azért tettük, mert a mükedvelést tartottuk közművelődésünk kérdései közül a legfontosabbnak. Nagyon is tiszta előttünk a kép. Tudjuk, hogy hány meg hány sokkal fontosabb rakományu szekér vergődik kátyúban, amelyek mindnyájan segítségre várnak. De tettük ezt azért, mert nem akartuk elmulasztani azt a pillanatnyi lehetőséget sem, amely egyetlen közösségi csoport hirtelen fellángoló munkakedvében jelentkezett előt- fllnk. És nem hiába, mert azóta a kolozsvári magyar színházban két napig három műkedvelő egyesület szolgálta anyanyelvűnket. Ha ugyanezeket mondanánk tudományos életünkről is, talán súlyos állításnak hangza* nék. Hiszen azonnal az ellenérvek egész serégét lehet felsorakoztatni vele szemben. És mégis, ha ezeket az ellenérveket el is fogadjuk, kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy tudományos életünkkel is igy áll a helyzet. Vagy — ha pontosabban akarjuk magunkat kifejezni — tudományos művelődésünk továbbvitele is azon áll vagy bukik, ha leszámolunk azokkal a gátlásokkal, amelyek megbénítják munkakedvünket és kihasználjuk az adott lehetőségeket. Sok vád érte az idősebb nemzedéket, de még több az ifjúságot. Ejtsük el a vádaskodást. Használjuk ki azt a kis lendületet, amely ma ifjúságunkat a tudomány felé hajtja és igyekezzünk ezt élő munkává átváltoztatni. Jól emlékszünk egyik fiatal írónknak arra a tanulmányára. amelyben tudományos életünk elsorvadását panaszolja. És igazat adunk neki akkor, amikor megdöbbenve állapítja meg: alig van olyan fiatal tudós, aki apáink örökségét méltóképpen átvehetné. Ez igaz. De a hiba nemcsak az ifjúságban van, hanem egyéb körülményekben is. amelyekről nem tehet. És éppen ezért üdvözöljük örömmel azokat a jeleket, amelyekkel a fiatal nemzedék bizonyságot tesz arról, hogy nem veszett ki belőle egészen a tudományos érdeklődés. Gondoljunk az első erdélyi Irodalomtörténeti Évkönyvre, amelyben egy tucat — eddig ismeretlen — nevet találunk. Ha hibákkal is, de ez a könyv tanúságot tesz arról, hogy vannak olyan fiatalok, akikben megvan az akarat a tudományos munkálkodásra. És vájjon csodálkozunk-e ezek után azon, hogy éppen ennek az Évkönyvnek a gárdájától indult ki egy olyan kezdeményezés, mely tudományos továbbképzésünket uj alapokra szeretné fektetni? Ne gondoljuk, hogy valami egészen nagyszabású tervről van szó. Csak éppen arról, hogy legalább meglévő kereteinkben szeretnék a vérkeringést annyira megindítani, hogy ez táplálni tudjon néhány fiatalembert is. Ez nem vád az idősebbek felé, csak szeretetteljes kérés. Amennyi vád őket eddig érte, mindannyi nem volt igazságos. Tudjuk, mennyi vívódás, töprengés, ön- marcangolás volt a részük, amikor ezeken a kérdéseken gondolkoztak. És mennyi keserű ellenszegülés a sorssal szemben, amely talán legszebb terveiket hiúsítja meg nap-nap után. Az is fáj nekik, hogy mennyit akartak adni és most szinte semmit sem adhatnak. De az idő most azt parancsolja nekik, hogy amit ma átadhatnak, azt ne halasszák el egy pillanattal sem. Az itt elmondottakkal szemben bárki azonnal felhozhatja a következő ellenérveket: Az irodalomtörténettel egészen más a helyzet, hiszen tanítása szakszerű keretek között folyik az egyetemen és igy el is várható, hogy az egyetlen tudomány, amelynek tanítása magyar nyelven folyik az Egyetemen, eredményeket mutasson fel. És hogy ugyanez a helyzet a teológiával is, amelynek a fejlődése egyáltalán nem állott meg a sorsfordulat után, sőt erős lendületet vett. Ezek az érvek erősek. A nem anyanyelven való tanulás bizonyos szempontokból egyoldalúvá teszi az embert. De ezeknek a fiataloknak ezt izén-, jük: alaposan megvizsgálták-e magukat? Va- lóban, vájjon csak itt van-e a hiba? Él-e bennük az a nemes szenvedély a tudomány iránt, amely mohón kergeti a lelket uj és uj igazságok felé és amely akkor sem nyugszik, ha áthághatatlan akadályba ütközik? Mert ma a tudomány szeretete nemcsak azért nemes, mert a legszebb élvezeteket nyújtja az emberi léleknek, hanem azért is, meri ritka és mert olyan szenvedések közepette él, miut amilyen kínban az igazgyöngy is fogamzik.
